A legnagyobb magyar bányász

Péch Antalt már egy korábbi nemzedék is a legnagyobb magyar bányásznak nevezte.

Péch Antalt már egy korábbi nemzedék is a legnagyobb magyar bányásznak nevezte, s ez a minősítés nem frázis csupán, így volt igaz ez akkor, s így igaz ez ma is. Aki Kossuth Lajos oldalán a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért harcolt, aki magyarul tanította gondolkozni, beszélni és alkotni bányászok és kohászok sokaságát, aki annyira lelkesen istápolta az új technikát, mint ő, arra valóban illik ez a megállapítás. Sok név egykori fényét koptatta már meg a történelem, de Péch Antal neve nem halványult el az idők folyamán, sőt mind tisztábban, mind fényesebben ragyog.

Mert mit is tett Péch Antal?
Még alig szabadult fel a nemzet az idegen erőszak legdurvább elnyomása alól, még alig eszmél, még német a selmeci Bányászati Akadémia nyelve, amikor Péch Antal a hazaszeretet, a szakmaszeretet, az igazi humanizmus adta energiával telve megindítja a Bányászati és Kohászati Lapokat, hogy ébressze bányászokban és kohászokban az új és a magyarul új iránti lelkesedést. Nem kis bátorság kellett ehhez akkor, s még több elszánt kitartás. De harcolni kellett az Egyesület megteremtésé­ért is, hiszen a nagyvállalatok szinte mindenható vezérei sok gáncsot vetettek a bányászok és kohászok ilyenfajta társadalmi szervezkedése elé. Péch Antal állta és győzelemre vitte ezt a harcot is.
Péch Antal kiváló volt mint bányász, kiváló volt mint kohász, s még mint történetíró is, de talán legkiválóbb volt mint szervező, hiszen nem kevesebbet tett, mint azt, hogy egy nyelvé­ben teljesen, de érzéseiben és gondolkodásmódjában is jórészt német jellegű magyarországi bányászatot és kohászatot magyarrá formált.Amikor ma „jószerencsét!” mondunk, az ő szavaival köszöntjük egymást. Amikor ma műszakváltáskor mélybe szállnak a bányászok és elhangzik ajkukról a „jószerencsét”, úgy tűnik mintha ez a köszöntés is olyan ősi lenne, mint maga a bányászat. Nyilván ezért tűnik ez így, mert egy nagy magyar szívéből szólt először, olyanéból, akinek szelleme azt sugározta és egész élete azt példázta, hogy a bányászati és kohászati tudományokat művelni annyit tesz, mint megérteni és megszeretni az embert, aki műveli és megvalósítja e tudományok gondolatait.
(Kohászati Lapok, 1963/6.)

*

A fegyveres konfliktus kitörésekor Péch József (1829–1912), Antal öccse, a későbbi neves vízépítő mérnök – ekkor még diák – a Hunyadi-zászlóalj katonájaként a dunántúli, majd utóbb az erdélyi harcokból vette ki a részét. Antal pedig 1848. december 31-én, amikor a kormány és az országgyűlés elhatározta, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét, kapott parancsot az Országos Honvédelmi Bizottmánytól. Ennek értelmében azt a pénzverdei felszerelést, amelyet a kormány eredetileg Pest-Budára akart áttelepíteni, Körmöcbányáról Debrecenbe, illetve onnan Nagybányára kellett szállítania. Péchnek a feladatot sikerrel végrehajtva nyolc szekérnyi szállítmányával sikerült az ellenséges erők közt átcsúsznia és már január 16-án Debrecenbe érkezett. A pénzverde rövidesen megkezdte Nagybányán működését. Volt érme, amelynek tervét az aktára maga Péch rajzolta rá.
[…] A fegyverletétel után Aradon mint polgári hivatalnok került az osztrákok kezére. Ezek, mivel ott katonákra és vezető politikusokra vadásztak, a kihallgatás után elengedték. Ha viszont ezután korábbi munkahelyére, Körmöcbányára, Selmecre próbál visszatérni, ahol Kossuth hívének ismerték, a helyi bosszú őt is éppúgy könnyen elérheti, mint barátját, Zsigmondy Vilmost, akit Resicáról vittek börtönbe. Péch „sok viszontagság” közt Pestre ment, ahol nemigen ismerte senki, és ahol családjával együtt meghúzhatta magát.

Az elfogatást így elkerülte, de pályája derékba tört. Egy eltiport ország romjai vették körül. Huszonhét éves ekkor.Az újabb próbatétel egy megkísértő lehetőséggel indult. Egykori selmeci főnöke, Rittinger, akivel egy más ügyben lépett kapcsolatba, és aki akkor már a bécsi pénzügyminisztériumban volt tanácsos, jóindulatból felajánlotta, hogy újból megnyitja előtte a kincstári szolgálat útját – ha hajlandó igazoló bizottság előtt 48-as múltját megtagadni. Péch erre természetesen nem volt kapható. Inkább megpróbált kisebb munkákból ínségesen megélni. Egy időben gyermekkönyvek számára festett, rajzolt képeket. Rövidesen kiderült azonban, hogy ez az út idehaza nem járható, így elhatározta, hogy külföldre megy.
(História 1989/1-2. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Kétszáz éve, 1822. június 14-én született Péch Antal bányamérnök, a magyar bányászati szaknyelv és -folyóirat megteremtője.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Flickr)