Heringesek turistaköszöntője

Siglo egy apró város Izland északi partjainál, amit évről évre egyre több látogató keres fel.

Siglufjördur – vagy ahogy a lakói és a környékbeliek emlegetik: Siglo – apró város Izland északi partjainál. Évről évre egyre több látogató keresi fel, ami annak tudható be, hogy az ottani asszonyoknak – meg némi nosztalgiával elegyes múltidézésnek – köszönhetően élénkülőben van a helyi idegenforgalom. 

A bbc.com beszámolója szerint a Siglóba látogatók piros fejkendőt, kockás inget, sárga kötényt viselő nőkre lehetnek figyelmesek, akik alkalmi munkaállomásaikon gyors kézzel tisztítják az előttük heverő halakat. 

E harmonikaszóval, énekkel és tánccal kísért bemutatók a turistáknak szólnak, mégsem pusztán a kedvükért kitalált attrakciók: a városka aranykorában hasonló elfoglaltsággal teltek a helyi – és az ide özönlő – asszonyok mindennapjai.

A múlt század első éveiben az Atlanti-óceán északi vizein fellendült a heringhalászat, és ez alapvető hatást gyakorolt a szigetország gazdaságára: volt idő, amikor az export negyven százalékát a hering tette ki, és a halak húsz százaléka éppen innen, Siglóból származott – 1911-ben ugyanis itt nyílt meg Izland első heringfeldolgozó üzeme. És mert a magukat bíró fiatalemberek és férfiak csaknem valamennyien hajóra szálltak, hogy megszerezzék a napi zsákmányt, a szárazföldön munkaerőhiány keletkezett. Ekkor léptek színre az addig jellemzően tanyákon és földeken dolgozó asszonyok. Az ő feladatuk lett a kikötőbe érkező szállítmányok fogadása, a halak kibelezése, megtisztítása, besózása és hordókba pakolása.

A „heringeslányok” – életkoruktól függetlenül így kezdték emlegetni őket – a mólón tevékenykedtek, a szabad ég alatt, akár esett, akár fújt. És mert napi teendőik mennyisége általában attól függött, hány szállítmány érkezik a kikötőbe, nem igazán lehetett munkaidő-beosztást készíteni. Nem volt tehát ritka, hogy 24 órát dolgoztak egyhuzamban, de egyesek 36 órás „műszakról” is beszámolnak.

Rendszeresen előfordult, hogy miután elhagyták a mólót, az ezzel megbízott kisfiúk utánuk siettek – vagy az éjszaka közepén zörgették meg az ablakaikat – a hírrel, hogy újabb hajó futott be. 

Ilyenkor haladéktalanul el kellett indulniuk a kikötőbe. Mégsem zúgolódtak: ugyanannyit vagy – ha elég gyorsak és hatékonyak voltak – akár többet is kaptak a munkájukért, mint a hullámokkal birkózó, hálókkal viaskodó férfiak. Annál is inkább, mert Izlandon már 1920-ban megalakult az első női szakszervezet, amely 1925-ben lefolytatta az első sikeres sztrájkot a magasabb bérekért.

A hatvanas évek végére – a túlhalászat miatt – véget ért a konjunktúra. A halfeldolgozó üzemet 1970-ben bezárták, Siglo lélekszáma csökkenni kezdett: a negyvenes években regisztrált háromezer főhöz képest manapság ezerkétszázan élnek ott. A kilencvenes évek közepén aztán a helyiek öt megmaradt halászati épületben kialakították a Heringkorszak Múzeumot, hogy megidézzék a „heringkaland” évtizedeit. A kiállított tárgyak az egykori heringeslányoktól és hozzátartozóiktól származnak, és még ma is hetente legalább egy holmival bővül a kollekció.

A már leírt bemutatók ötlete szintén azoktól a nőktől ered, akik annak idején a mólón fogadták a halakkal érkező hajókat. Noha ma már a nyolcvanas, kilencvenes éveikben járnak, szívesen beállnak a résztvevők közé. A Siglóba látogatók idén nyáron is találkozhatnak velük. Még az sem jelent visszatartó tényezőt, hogy egyikük – a smithsonianmag.com cikke szerint legalábbis –úgy véli: a fiatal férfiak manapság nem annyira jóképűek, mint akkoriban.

Borítókép: Siglufjördur (Fotó: Flickr)