Himnusz a magasban

Thurzó Sándor Zenetörténeti Múzeum és Adattár lesz a neve Thurzó Zoltán­ nagyváradi intézményének. A történelmi család leszármazottja a nagyapja által összegyűjtött relikviákat, kéziratkottákat és dokumentumokat tenné itt kutathatóvá. Vállalkozását Guinness-rekord-kísérletekkel népszerűsíti.

Szent László tekintélyt parancsoló szobra előtt vezet el az utam Nagyvárad történelmi városmagja felé, ahol Thurzó Zoltán zongoraművésszel van találkám. Amióta itt jártam, néhány történelmi épületet kicsinosítottak, a járdákat kifényezték, mégis hiányérzetem van: kevesebb magyar szót hallok, mint legutóbb. A Zöldfa utcába a Szent László térről fordulok be.
A történelmi Thurzó család egyik ága leszármazottjainak nagyváradi jelenléte a XVIII. század utolsó harmadáig vezethető vissza. A família zene iránti rajongása Zoltán apai nagyapjától, Thurzó Sándortól indult. Ő fogalmazta meg azt, hogy zenemúzeumot kellene létesíteniük. Ám ezt a kommunizmus éveiben nem tudták megvalósítani.

– Úgy vélte, hogy aki zenével foglalkozik, annak kutatómunkát is kell végeznie. A zongorista is, mielőtt begyakorol egy darabot, utánaolvas a mű keletkezésének, hogy belehelyezhesse magát abba a korba, amelyben a darab született, abba a lelkiállapotba, amelyben a zeneszerző lekottázta művét – magyarázza Thurzó Zoltán.
Mivel Thurzó Sándor oroszlánrészt vállalt a Nagyváradi Állami Filharmónia megalapításában, és létrehozta az állami színház és a bábszínház zenekarát, számos muzsikussal állt kapcsolatban. Ő maga is hegedűművész volt. A zenetörténeti adatokat közel nyolcvan év alatt gyűjtötte össze. Olyan hivatalos iratokat is megvásárolt, amelyeket a kommunista román titkos­szolgálat, a Securitate Bukarestbe vitt, vagy amelyek itteni magyar körökből kerültek Magyarországra és külföldre. A levéltári anyagról másolatokat készített. Kitartó munkájának köszönhetően a család adattárában 1760-tól máig megvannak Várad teljes zenei életének dokumentumai, a településhez valamilyen módon kapcsolódó művészek relikviái. De jegyzik azokat a másodlagos forrásokat is, amelyek a város alapításától 1760-ig Nagyváradhoz fűződnek.
Thurzó Sándortól kezdődően a család minden tagja aktív volt a zenei pályán. A menedzseri teendőkben, kottamásolásban operaénekes felesége, Tyukodi Thurzó Margit segítette. Két gyermekük született, Zoltán édesanyja és nagybátyja, az édesanyja fuvolázott, a nagybátyja brácsázott.
– A hatósági zaklatások ellenére nagyapám a köz szolgálatába állította gyűjteményét. Sydney-től New Yorkig sokan felkeresték azok közül, akik zenei vonatkozású anyagot kutattak. Tanácsát kérték disszertációkhoz, monográfiákhoz, könyvekhez – meséli Thurzó Zoltán, felidézve, amikor a Securitate emberei megjelentek, nagymamája átküldte egy másik helyiségbe. Miután a bőrkabátosok elmentek, úgy nézett ki a könyvtárszobájuk, mintha háború dúlt volna odabent, még a játékait se találta meg.
A rendszerváltás után Thurzó Sándor az akkori római katolikus megyés püspök, Tempfli ­József támogatásával igyekezett megvalósítani elképzelését, hiszen a püspöki palota megfelelő befogadó teret biztosíthatott volna adattárának és a család tulajdonában lévő több mint 18 ezer tárgynak. Ám az épületért ekkor még harc folyt a román állammal. Ebben az ingatlanban állították volna ki többek között a legnagyobb és a legértékesebb gyűjteményi egységüket, a Bartók-hagyatékot, amelyet a zeneszerző első tanítványától, a nagyváradi Fischer Ervinné Szalay Stefániától szereztek meg. Körútjai alkalmával Bartók Béla többször megszállt nála.
Szintén itt helyezték volna letétbe Michael Haydn zenekarának egyik mélyhegedűjét is. Haydn azokban az években dolgozott Váradon, amikor átadták a katolikus püspöki palotát. A hangszert Thurzó Sándor külföldön vásárolta. Emellett olyan festményeket is megszerzett, amelyekről számos kutató azt hiszi, hogy megsemmisültek.Értékeiket jelenleg különböző helyszíneken és széfekben őrzik. Mivel ez nem megoldás, két-három éve Zoltán elhatározta, magánmúzeumot nyit, amihez épületet vásárol Nagyvárad belvárosában. Hogy a létesítmény megfeleljen a múzeumi standardoknak, 600–700 ezer euróra van szüksége, de a fenntartását is saját pénzből finanszírozná.
– Gondolkodni kezdtem azon, mivel lehet elérni Romániában, hogy ennyi többletpénzed legyen, és azt ne érezd meg a bőrödön. A fizetések itt kicsik, az élet drága, ezért, ha harmincszor megszületsz, akkor sem tudsz ekkora összeget félretenni. Rájöttem, hogy nemzetközi brandre van szükségem, amely rengeteg kaput kinyit külföldön. Vannak olyan menedzserirodák, amelyek szervezésé­ben koncertezhetnék, a honoráriumot az egyesület javára fordítanám – fejti ki a zongoraművész.
A gyűjtemény fenntartásának alapját a Thurzó Sándor Zenetörténeti Múzeum és Adattár Alapítvány képezné. A múzeumban két koncertterem lesz: kétszáz férőhelyes az alagsorban és száz férőhelyes a szalonban, ahová zongorákat és csembalókat szeretne vásárolni.
A kutatóhelynek szánt adattár – amely kottatárat is jelent –
mellett lesz még itt zeneoktatásra alkalmas­ tér, vetítőterem, egy-két vendégszoba és a saját lakása.

A kortárs szerzők műveit manapság nem adják elő, azokat a szerzeményeket, amelyek a saját határaikat feszegetik, nem vállalják, csak azokat a számokat, amelyek közkedveltek. Régebben a közönséget az előadóművészek nevelték. Voltak leckekoncertek rengeteg kreatív ötlettel. Szeretném elérni, hogy az előadók merjenek a közönség szemébe nézni, merjenek beszélni a művekről, merjék aktualizálni a kétszáz év előtti darabokat. A zenemúzeum ezeknek a kezdeményezéseknek is keretet adna, és persze rehabilitálná azt a csaknem kétszáz váradi zeneszerzőt, akinek őrizzük a kéziratkottáit. A maguk korában zenekarok játszották a műveiket, mára valamennyiü­ket elfeledték

– hangsúlyozza Thurzó Zoltán.
– Mi, magyarok szeretünk a régmúltban élni, pedig­ a fekete-fehér képeken nem is látjuk a valóságot, nem látjuk az akkori társadalom motorjait, csak az eredményeit szeretjük. Lehet, hogy sokszor túl is lihegjük, hogy Nagyvárad Ady városa. Ez a fajta ragaszkodás az oka annak, hogy nem vesszük észre a körülöttünk élő Adykat. Rengeteg jó költőnk, írónk, zenészünk van. A románok másképp vannak ezzel. Ha mi tízszeres szorzóval osztódunk, ők harmincszorossal növekednek. Az a legnagyobb butaság, hogy nekünk a csontjainkban van több mint kétezer évnyi tudás, de mi ezt elfojtjuk, ők meg összefogva tepernek, hiszen rengeteg mindent be kell hozniuk. Ha meg akarunk maradni, nagyon sok mindent helyre kellene tennünk!

Lapzártánkkor a nepáli Everest-táborban várakozik arra, hogy az időjárás jobbra fordultával ötezer méter magasságban zongorázhasson. A Himnusz a magasban projekttel Guinness-rekordot állítana fel. Ahhoz, hogy a hangszer felkerüljön a hegyre, helikoptereket és serpákat bérelt. Így hát egy egész hadsereg várt ott rá. A következő Guinness-rekord-kísérletet az év végére tervezi. Ez a leghosszabb zongorázás maratonja lesz: öt napig fog játszani Nagyváradon. Arra számít, hogy a rekordokkal három hónap alatt egymilliárd emberhez jut el a híre annak, hogy zenemúzeumot létesít Váradon. Ha igazolódnak az elképzelései, két-három éven belül megnyitja az intézményt.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)