Átnézem a régi iratokat – mondta Rezeda Kázmér, és aztán átnézte. Mármint a régi iratokat. Ugyanis volt neki ez a furcsa szokása, hogy többnyire azt csinálta, amit mondott, hogy csinálni fog. A másik furcsa szokása meg az volt őneki, hogy időnként – tíz-húsz évenként – átnézte a régi iratokat. Ugyanis, ha megfelelően régi egy irat, varázslatosan új lesz egyszer csak, hirtelen. „Nincs régebbi, mint a tegnapi újság” – szokták mondogatni, és ez igaz. De van-e frissebb, mint egy százéves újság? – na ugye…
Rezeda Kázmér tehát elmerült a régi iratok porszagú világában, a múlt kisbolygóján landolt képzeletének űrhajója, s Rezeda Kázmér nosztalgiából készült szkafanderében lépett ki hajójából, mert csak az véd a jelen jeges cinizmusa és lélektelensége ellen. S akkor rátalált egy levélre. Amelyet nem olvasott sohasem. Régi, nagyon régi levél volt, talán még Rezeda Kázmér apjának vagy nagyapjának hagyatékából, s Rezeda Kázmér olyan megilletődötten forgatta, mint ahogy a kis Hans Castorp hallgatta nagyapja beszámolóját a keresztelőedény csodájáról s az egymás utáni generációk egymás iránti felelősségéről, ami egyszersmind az örökkévalóság valamiféle jelenvalósága.
A levél így szólt: „Idősb Rezeda Kázmér tiszteletére és apám emlékére írom le a gondolataimat, mézbe mártott nád híján, ebben a formában…”
Olvashatatlan sorok után így folytatódott a levél: „...sváb embernek pedig nem érdemes meghalnia addig, amíg nem evett Krautvurstot!
A többit dolgát már úgyis elvégezte, de ha van ilyetén hiánya, azt lelki békéje végett pótolni kell. Mert a svábnak nem mulasztása, hanem hiánya van, amely törekvő természetétől elválaszthatatlan. Így hát ne akadályozzuk meg ebben…”
Ismét olvashatatlan sorok következnek, majd ez: „…Vágjunk bele! A Krautvurst nem káposztás kolbász és nem is káposztás hurka, hanem egyedi, ismételhetetlen sváb csoda, életérzés, önazonosulás. Nem kell hozzá torma, mustár, jenki paradicsomszósz műanyagból, de még francos majonéz sem.
A Krautvurst önmagában a szubsztancia, amelyet kiegészítőkkel feljavítani nem lehet, elrontani, mint látni fogjuk, nem szabad. Mi kell hozzá? Hamarosan kiderül. De nem kapkodunk. Hiszen nincs időnk sietni… s a jó dolgokra várni kell.
A Krautvurstra pedig különösen sokat.”
Elmosódott sorok, majd: „…A receptírást hagyjuk a végére!
Apám jogászemberként megadta a módját. Fogta a pipáját és szólt nekem, gyere, fiam, és már mentünk is az Ica szobába Krautvurstot csinálni.
Férfiember kell ahhoz, meg száraz fehérbor, lehetőleg kőröshegyi olaszrizling a Kishegyről, és a Krautvurst a spájzból. Amely sváb praktikusság végett az Ica szobával volt szomszédos. Aztán átalakítás történt, s mi már konyhának használtuk. Ami azt is jól mutatja, mekkora spájzokat használtak egykoron a régiek, a régi svábok, amiből az is kiviláglik, hogy jómódban éltek, volt is mit elvenni tőlük a kitelepítések idején.
Ica nem családbéli asszony volt vagy leány, hanem méretes keblű albérlő, s így lett nevezett helyiség keresztanyja. Gyermekkorom „kurucaként” maradt meg emlékezetemben. Szabadidejében a siófoki Európa szálló bárjában huncutkodott, találkozva sok svábbal, akik közül sok szintúgy itthonról lett kitelepítve „haza”, s alig várták a sátoros ünnepeket és a nyarat, hogy megint csak hazajöhessenek ünnepes, szép hetekre. És találkozott a mi Icánk Harsányi Gáborral is, amikor a tetőteraszon a Jó estét nyár, jó estét szerelem panorámás képeit vették fel, ahol is Ica a biodíszletet alakította, nagy tehetséggel…”
