Krautwurst

A Krautvurst nem káposztás kolbász és nem is káposztás hurka, hanem egyedi, ismételhetetlen sváb csoda.

Forrás: Fortepan/Korenchy László

Átnézem a régi iratokat – mondta Rezeda Kázmér, és aztán átnézte. Mármint a régi iratokat. Ugyanis volt neki ez a furcsa szokása, hogy többnyire azt csinálta, amit mondott, hogy csinálni fog. A másik furcsa szokása meg az volt őneki, hogy időnként – tíz-húsz évenként – átnézte a régi iratokat. Ugyanis, ha megfelelően régi egy irat, varázslatosan új lesz egyszer csak, hirtelen. „Nincs régebbi, mint a tegnapi újság” – szokták mondogatni, és ez igaz. De van-e frissebb, mint egy százéves újság? – na ugye…

Rezeda Kázmér tehát elmerült a régi iratok porszagú világában, a múlt kisbolygóján landolt képzeletének űrhajója, s Rezeda Kázmér nosztalgiából készült szkafanderében lépett ki hajójából, mert csak az véd a jelen jeges cinizmusa és lélektelensége ellen. S akkor rátalált egy levélre. Amelyet nem olvasott sohasem. Régi, nagyon régi levél volt, talán még Rezeda Kázmér apjának vagy nagyapjának hagyatékából, s Rezeda Kázmér olyan megilletődötten forgatta, mint ahogy a kis Hans Castorp hallgatta nagyapja beszámolóját a keresztelőedény csodájáról s az egymás utáni generációk egymás iránti felelősségéről, ami egyszersmind az örökkévalóság valamiféle jelenvalósága.

A levél így szólt: „Idősb Rezeda Kázmér tiszteletére és apám emlékére írom le a gondolataimat, mézbe mártott nád híján, ebben a formában…”

Olvashatatlan sorok után így folytatódott a levél: „...sváb embernek pedig nem érdemes meghalnia addig, amíg nem evett Krautvurstot!

A többit dolgát már úgyis elvégezte, de ha van ilyetén hiánya, azt lelki békéje végett pótolni kell. Mert a svábnak nem mulasztása, hanem hiánya van, amely törekvő természetétől elválaszthatatlan. Így hát ne akadályozzuk meg ebben…”

Ismét olvashatatlan sorok következnek, majd ez: „…Vágjunk bele! A Krautvurst nem káposztás kolbász és nem is káposztás hurka, hanem egyedi, ismételhetetlen sváb csoda, életérzés, önazonosulás. Nem kell hozzá torma, mustár, jenki paradicsomszósz műanyagból, de még francos majonéz sem.

A Krautvurst önmagában a szubsztancia, amelyet kiegészítőkkel feljavítani nem lehet, elrontani, mint látni fogjuk, nem szabad. Mi kell hozzá? Hamarosan kiderül. De nem kapkodunk. Hiszen nincs időnk sietni… s a jó dolgokra várni kell.

A Krautvurstra pedig különösen sokat.”

Elmosódott sorok, majd: „…A receptírást hagyjuk a végére!

Apám jogászemberként megadta a módját. Fogta a pipáját és szólt nekem, gyere, fiam, és már mentünk is az Ica szobába Krautvurstot csinálni.

Férfiember kell ahhoz, meg száraz fehérbor, lehetőleg kőröshegyi olaszrizling a Kishegyről, és a Krautvurst a spájzból. Amely sváb praktikusság végett az Ica szobával volt szomszédos. Aztán átalakítás történt, s mi már konyhának használtuk. Ami azt is jól mutatja, mekkora spájzokat használtak egykoron a régiek, a régi svábok, amiből az is kiviláglik, hogy jómódban éltek, volt is mit elvenni tőlük a kitelepítések idején.

Ica nem családbéli asszony volt vagy leány, hanem méretes keblű albérlő, s így lett nevezett helyiség keresztanyja. Gyermekkorom „kurucaként” maradt meg emlékezetemben. Szabadidejében a siófoki Európa szálló bárjában huncutkodott, találkozva sok svábbal, akik közül sok szintúgy itthonról lett kitelepítve „haza”, s alig várták a sátoros ünnepeket és a nyarat, hogy megint csak hazajöhessenek ünnepes, szép hetekre. És találkozott a mi Icánk Harsányi Gáborral is, amikor a tetőteraszon a Jó estét nyár, jó estét szerelem panorámás képeit vették fel, ahol is Ica a biodíszletet alakította, nagy tehetséggel…”

Elmosódott sorok következnek ismét, majd így folytatja az ismeretlen szerző: „…Elővesszük a »krautvurstos lábast«, belehelyezzük a méretes Krautvurstot, balról jobbra karikába hajlítva, és négy deciliter hideg csapi vízzel ellepve magára hagyjuk. Így dinszteljük a Krautvurstot, szigorúan fedő alatt, hogy a távoli szomszédok csak később érjenek a tett helyszínére. A tűzhely melletti ajtót kitárjuk, ami északkeletre tájolva beengedi a balatoni szelet, és kihúzza az illatokat…

A rágyújtás öröme, továbbá a mandulaízű rizling kesernyéje fordítja fejünket a lábas felé. Jó pipányi idő után a fedőt levesszük, és kifújjuk tüdőnk tartalékait, hogy megtöltsük a Krautvurst illatával. Ez már korhatáros orgia! Nagyon kell vigyázni, nehogy kimaradjunk belőle.

Félaraszonként meg-megszúrjuk a nemes anyagot, és hagyjuk bátran a friss zsiradékot kipulzálni saját levébe.

Apám első kézből, sváb sógorától, Filczinger Jánostól kapta a Krautvurstot nászajándékba, amely életében teljes ellátást biztosított számára. Tudván, hogy milyen kincs jutott a birtokába, a gyökerekre is kíváncsi volt. Visszalépett, egészen a Fekete-erdő szállásvidékéig, de heroldjaiban csalódott, ugyanis ott a svábság savanyú káposztát töltött a húshoz, fokhagyma és pirospaprika nélkül, ebből következően úgy színében, mint tartalmában a Wurst döglött lóhoz jobban hasonlított, mint a mi Krautvurstunkhoz…”

Elmosódott sorok után a levél így folytatódik: „Így jutott el a »Dónau-svábokon« keresztül a tolnai rokonokhoz Váraljára, a Kelet-Mecsek vidékére, ahol érdekes és látszólag véletlennek tűnő dolgok és egybeesések kerültek elő a nyomozás során.

Jóapám ugyanis drága idejét többnyire fontos dolgokra szánta. Így arra is kíváncsi volt, hogy Magyarországon a „b..d meg!” honnan, kitől és mikor terjedt el ilyen konyhakészen. Kutatásának mindenképp indokát adta a kifejezés generális alkalmazhatósága, sokszínű beltartalma, használójának gazdag érzelmi motiváltsága, és nem utolsósorban közösségteremtő ereje. Intim, egyben vulgáris alt s persze basszus is egyszerre, ezért is mondhatjuk, hogy a magyar nyelv gazdag, melynek nevezett kifejezés az egyik nélkülözhetetlen eleme, ami abból is kiviláglik, hogy a krónikák szerint már a mohácsi síkon a „no bozdmeg!” felkiáltással rontottak a jó magyar vitézek a törökre, s mentek egyszersmind a bátor és szép halálba.

Mégis, szegény apámat, ha nem ő használta, zavarta. Ha ő élt vele, az számára természetes volt. „Baszdmegolt”, ha Váralján elfogták az ultiját, ha tekegolyója nem vert eleget a fogadásához, vagy ha a Müller Sanyi góljával a Vasas a Fradit simán megverte. De ez ritkán fordult elő. És mivel az Istennel minden este megbékélt, a másnapot új erővel s hittel kezdhette…”

Elmosódott rész következik, olvashatatlan, majd a folytatás:

„…Ami pedig a Krautvurstot illeti, összerakása a következő lenne: amennyiben tízkilónyi produktumot szeretnél, végy a frissen ölt disznó húsából hat kilogrammot, a hasalját és a combját vegyesen, mintha jófajta kolbászba menne bele, egy kilogramm friss, darált tepertőt, három kilogramm frissen reszelt fejeskáposztát, amelynek ízesítésére használj huszonnégy (24) deka sót, huszonnégy (24) deka jóőrlésű pirospaprikát, három evőkanál méregerős cseresznyepaprikát, két nagy fej, nem kínai fokhagymát, melyet a tepertővel együtt reszeltél le, azt ki ne hagyd belőle. Mindezt érzéssel, jól összekeverve, kolbászbélbe töltve, enyhe füstön három napig tartva olyan kvalitétot kapsz, amelyet csak a magyarrá lett sváb ember alkothatott meg Tolna vármegyében, mindannyiunk és Rezeda Kázmér örömére…”

A szöveg még folytatódik, de innentől végig olvashatatlan.

S Rezeda Kázmér elindult hasaalját és combját keresni, nagyobb tételben, bár kissé zavarta a gondolat, hogy vajon a lakás melyik helyiségét fogja kinevezni Ica szobának. S azon is töprengett, vajon él-e még az Ica. De leginkább azon, hogyan lehetséges, miszerint mindjárt eléri a hatvanat, és nemhogy nem evett, de még soha nem is hallott eleddig a Krautwurstról.
– Ezt sürgősen orvosolni kell. Hiszen „a svábnak nem mulasztása, hanem hiánya van, amely törekvő természetétől elválaszthatatlan”…

Borítókép: „Végy a frissen ölt disznó húsából hat kilogrammot, a hasalját és a combját vegyesen, mintha jófajta kolbászba menne bele” – Solymár, 1925 (Fotó: Fortepan/Korenchy László)