Tlalok az azték mitológiában az eső és a mennydörgés istene, aki szeszélyes, akár az időjárás; jutalmazhat bő terméssel, vagy sújthat pusztító aszállyal. Az általában kidülledt szemű, agyaras lényként ábrázolt istenségnek előkelő helye volt az azték panteonban, gyakorta áldoztak neki nagy értékű jaguárokat, és bizony emberi koponyákat is találtak szentélyeinél.
Habár a gyarmatosító spanyolok mindent megtettek, hogy tűzzel-vassal kiirtsák az őslakosok hitét, Tlalok kultusza a hagyományokban és a kultúrában máig él Mexikóban.
„Tlalok már megint nagyra van!” – néznek össze a mexikóiak egy-egy hangosabb mennydörgés után, és olykor egy kósza imát is hozzá címeznek, ha esőért fohászkodnak.
Mexikóra most nagyon ráférne Tlalok áldása, mert az országot, különösen annak északi részét régen látott aszály sújtja. Ebben az égövben ugyan nem is igazán nyárban és télben, mint inkább száraz és esős évszakban gondolkodnak, de idén a megszokottnál is tikkasztóbb és hosszabb a kánikula. Egyes helyeken, mintha odaszegezték volna, a hőmérő higanyszála nappal nem kúszik 35 Celsius-fok alá. A jövő hétre ígért futó záport úgy várják már, mint a messiást, még ha feloldozást nem, legfeljebb átmeneti felfrissülést hoz is.
Nagyon megsínyli a forróságot például az amerikai határtól alig kétórányi autózásra fekvő Monterrey.
Mexikó mára második legnépesebb, agglomerációjával együtt ötmilliós településének egy részén hetek óta csak reggelente, néhány órára van víz, a külvárosokban pedig egyszerűen hiába csavargatják a csapokat. A problémától persze itt is a szegények szenvednek legjobban, hiszen a tehetősebbek megengedhetik maguknak a fejlettebb, de költségesebb víztárolókat vagy a méregdrága palackozott vizet.
Az egész ország egyik leggazdagabb negyedeként számontartott San Pedro Garza Garcíában ugyanolyan szépen zöldellik a gyep és kékellik a medence, mintha mi sem történt volna.
Közben néhány kilométerrel arrébb, a szegényebb kerületekben néhányan szó szerint minden cseppért megküzdenek. A lakosság nap mint nap kénytelen kiállni a sort az önkormányzat által biztosított tartálykocsik vagy a kevés közkút előtt, hogy mintha az időben utazott volna, vödrökben, lábasokban, palackokban hordja haza a vizet. Ráadásul általában ez is erősen szennyezett, fogyasztásra aligha, legfeljebb mosakodásra, mosásra, a vécé öblítésére használható. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Mexikóban még nem olyan szokatlan vízért járni, különösen vidéken nincs minden háztartásban vezetékes víz és csatornázás, a rendszer pedig még az olyan, egyébként esős helyeken is akadozik, mint Mexikóváros.
Én mondom, Isten megharagudott ránk. Ott vannak a felhők az égen, mégsem esik soha
– idézte a Los Angeles Times riportjában az egyik monterrey-i panaszát.
„Nem, csak minket lehet okolni. Nem törődtünk a környezetünkkel” – szállt vitába vele a szomszédja. Úgy tűnik, hogy a többség viszont nem az égiekben és nem is magában látja a hibát, inkább a politikusokra, valamint a környéken üzemelő gyárakra mutogat. Az utóbbi hetekben több tüntetést is szerveztek, egyszer például az autópályát zárták le, máskor vízvezetéket gyújtottak fel. Szó se róla, miközben a lakossági fogyasztást alaposan korlátozták, a vízhiány egyáltalán nem látszik a vállalatok termelésén, ezek magánkézben lévő kútjaikból zavartalanul szivattyúznak. Egyes számítások szerint a városlakók által fogyasztott mennyiség közel hatvanszorosát, évente közel kilencvenmilliárd liter vizet használnak fel, amelyből az általános vélekedés szerint ilyen vészterhes időkben igazán juthatna a szomjazó embereknek is.
Az elégedetlenek között mind gyakrabban hallani a „no es sequía, es saqueo” szójátékot, ami magyarul annyit tesz: „ez nem szárazság, hanem rablás.”
Osztja a véleményüket Andrés Manuel López Obrador mexikói elnök is, aki már hetekkel ezelőtt felszólította a gyárakat, hogy fogják vissza termelésüket.
Mi a fontosabb, a sör vagy a közösség?
– fakadt ki a fent idézett riportban egy másik helyi, utalva arra, hogy a térségben több sörüzem is működik, amelyek többségében az Egyesült Államok piacára termelnek.
Hallgatva erkölcsi kötelességükre – vagy meghajolva a politikai nyomás előtt – több nagyvállalat már bejelentette, hogy a lakossággal is megosztja vízkészleteit. A nemzetközi Ternium acélipari cég közvetlenül a városi vízrendszerbe pumpál saját kútjaiból, a holland Heineken sörgyár húsz százalékot, az amerikai Coca-Cola és helyi palackozója 28 százalékot ajánlott fel, továbbá ingyen használható csapokat nyitott a portfólióhoz tartozó Topo Chico ásványvízüzemnél, a szintén amerikai PepsiCo pedig több ezer palackozott vizet osztott szét. Ám hiába a nemes gesztus, ezzel rengetegen továbbra sincsenek kisegítve, hiszen a gyárak túl messze vannak, illetve a palackozott víz árát nem tudják megfizetni (miközben egyébként lakosságarányosan az egész világon Mexikóban fogyasztják a legtöbb ásványvizet).
Azért nem lehet mindent a nagyvállalatok számlájára írni.
A szárazság Mexikóban és Monterrey-ben sem szokatlan jelenség, az idősebbek emlékeznek arra, hogy a 70-es és 80-as években is volt már hasonlóan tartós aszály, és rövidebb ideig, de már az elmúlt nyarakon is vízhiánytól szenvedtek. A probléma gyökere, hogy az amerikai határ közelében fekvő település az egész ország egyik leggazdagabb és legdinamikusabban gyarapodó térsége, amely az elmúlt négy évtizedben megháromszorozta népességét. Nem fejlesztették viszont ezzel egy ütemben a kizárólag a Rio Grande folyóra támaszkodó vízellátó rendszert, így borítékolható volt, hogy előbb-utóbb, egy igazán szűk esztendőben komoly problémák lesznek.
A városnak most új vízforrások után kellene néznie, ami nem könnyű feladat, de például hatékonyabb újrahasznosítással, új gátak építésével és kutak fúrásával enyhíthetne a bajon. Ha meg is lesz a politikai akarat és az anyagi háttér, ez viszont biztosan időbe, hosszú évekbe telik, úgyhogy a monterrey-iek valószínűleg kénytelenek lesznek hozzászokni a kútra járáshoz. Vagy esetleg járhatnak még esőtáncot, hogy áldozatukkal Tlalok kedvére tegyenek.
Borítókép: Évtizedek óta nem látott aszály Maxikóban (Fotó: AFP/Alfredo Estrella)
