Tlalok az azték mitológiában az eső és a mennydörgés istene, aki szeszélyes, akár az időjárás; jutalmazhat bő terméssel, vagy sújthat pusztító aszállyal. Az általában kidülledt szemű, agyaras lényként ábrázolt istenségnek előkelő helye volt az azték panteonban, gyakorta áldoztak neki nagy értékű jaguárokat, és bizony emberi koponyákat is találtak szentélyeinél.
Habár a gyarmatosító spanyolok mindent megtettek, hogy tűzzel-vassal kiirtsák az őslakosok hitét, Tlalok kultusza a hagyományokban és a kultúrában máig él Mexikóban.
„Tlalok már megint nagyra van!” – néznek össze a mexikóiak egy-egy hangosabb mennydörgés után, és olykor egy kósza imát is hozzá címeznek, ha esőért fohászkodnak.
Mexikóra most nagyon ráférne Tlalok áldása, mert az országot, különösen annak északi részét régen látott aszály sújtja. Ebben az égövben ugyan nem is igazán nyárban és télben, mint inkább száraz és esős évszakban gondolkodnak, de idén a megszokottnál is tikkasztóbb és hosszabb a kánikula. Egyes helyeken, mintha odaszegezték volna, a hőmérő higanyszála nappal nem kúszik 35 Celsius-fok alá. A jövő hétre ígért futó záport úgy várják már, mint a messiást, még ha feloldozást nem, legfeljebb átmeneti felfrissülést hoz is.
Nagyon megsínyli a forróságot például az amerikai határtól alig kétórányi autózásra fekvő Monterrey.
Mexikó mára második legnépesebb, agglomerációjával együtt ötmilliós településének egy részén hetek óta csak reggelente, néhány órára van víz, a külvárosokban pedig egyszerűen hiába csavargatják a csapokat. A problémától persze itt is a szegények szenvednek legjobban, hiszen a tehetősebbek megengedhetik maguknak a fejlettebb, de költségesebb víztárolókat vagy a méregdrága palackozott vizet.
Az egész ország egyik leggazdagabb negyedeként számontartott San Pedro Garza Garcíában ugyanolyan szépen zöldellik a gyep és kékellik a medence, mintha mi sem történt volna.
Közben néhány kilométerrel arrébb, a szegényebb kerületekben néhányan szó szerint minden cseppért megküzdenek. A lakosság nap mint nap kénytelen kiállni a sort az önkormányzat által biztosított tartálykocsik vagy a kevés közkút előtt, hogy mintha az időben utazott volna, vödrökben, lábasokban, palackokban hordja haza a vizet. Ráadásul általában ez is erősen szennyezett, fogyasztásra aligha, legfeljebb mosakodásra, mosásra, a vécé öblítésére használható. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Mexikóban még nem olyan szokatlan vízért járni, különösen vidéken nincs minden háztartásban vezetékes víz és csatornázás, a rendszer pedig még az olyan, egyébként esős helyeken is akadozik, mint Mexikóváros.
