Lángoló cirkálók

Százöt éve, 1917. május 15-én Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével az osztrák–magyar hadiflotta egysége győzelmet aratott az Otrantói-szorosban.

Az otrantói tengeri csata nem első jeles haditette volt a Novarának.

A háború elején, amikor a törökök még nem rendelkeztek tengeralattjárókkal, az antant hadiflottája blokád alatt tartotta a Dardanellákat, tengeralattjárókat kellett az ellenséges vonalon át levinni. Ezzel a nehéz feladattal Horthy Miklóst bízták meg, aki külön haditervet dolgozott ki ennek a végrehajtására. 

A Novara négy kéményéből egyet csináltatott, a két hosszú árbocából viszont hármat és az utolsó árbocra idegen zászlót vont föl. Csak így, a külső vonalak megváltoztatásával lehetett lejutni a veszedelmes tengeri úton, hiszen a Dardanellák körül horgonyzott az antant egész hajóraja, mintegy 40–60 hajóból álló egység.

A Novara át is csúszott a sorhajók között és amikor már egészen közel volt a Marmara-tengerhez, szabadjára engedte a német tengeralattjárókat, amelyeknek parancsnokai rögtön akcióba akartak lépni. Horthy Miklós azonban nem tartotta helyesnek, hogy az ellenség figyelmét azonnal magukra vonják és azt az utasítást adta, hogy csak később adjanak hírt jelenlétükről egy-egy jól célzott torpedóval.

A Novara azután, dolgát jól végezve, visszafordult és az ellenséges sorhajók között igyekezett észrevétlenül visszasiklani. A sorhajók egymásután „szignáltak” utána és kérték tőle a jelszót. Horthy Miklós a legnagyobb nyugodtsággal adta meg a jelzést. „Osztrák–magyar cirkáló, S. M. S. Novara”, de akkor már el is tűnt a láthatárról. Ilyen és sok hasonló bravúrt vitt végbe a kitűnő Novara. San Giovanni di Media ostromzár alá vételénél egy félóra alatt mintegy húsz kereskedelmi hajót süllyesztett el és elzárta vele a kikötőbejáratot, úgyhogy rajta kívül ellenséges hajó nem tudott oda bejutni.

A legnagyobb és legvitézebb bravúrja azonban mégis az otrantói ütközet volt. 1917. május 17-én este 10 órakor, koromsötét, de hullámmentes, sima vizen futott ki a cattaroi öbölből a Novara, kíséretében a Helgoland és Salda páncélos cirkálókkal, továbbá a Balaton, Tátra, Csepel és Uzsok torpedórombolókkal és mintegy tíz kicsiny torpedónaszáddal. A rombolók és a naszádok kétoldalt fedezték a hajókat. Horthy Miklós volt a kis cirkáló flotta parancsnoka, ki futott legelöl, hajója élesen szántotta a sötét éjszakában a tenger sima vizét. Nem igen szeretett kísérettel járni, szívesebben ment egyedül bárhová. Ezúttal is előrejutva a kísérettől, egyenesen nekivágott kitűzött céljának és csak úgy hajnali három óra felé találkozott össze újból a Földközi tengeren a mögötte jövő kísérettel.
– Alig értünk a szoros bejáratához, – beszéli a tengerésztiszt, – füstöt vettünk észre. 

„Ellenséges jármű a láthatáron” szólt a jelentés, mire azonnal megkaptuk a parancsot, hogy „a hajó készenlétbe helyezendő ütközetre”. Lobogódíszbe bújt a három cirkáló s mind a hármon felharsant a trombita: „Tüzelj!” A hajóágyuk ontották a tüzet s az előőrsként odaérkező, kis halászgőzösöket egymásután süllyesztették el. Egy-kettő megpróbált még visszalőni, de a legtöbbnek erre még ideje sem jutott. Ez alkalommal a Novara 15, a Helgoland 4, a Salda pedig 2 hajót süllyesztett el. A süllyedő hajók tisztjei és legénysége közül hatvanöt embert mentettünk meg, a többiek a hajókkal együtt a tengerbe vesztek.

[…] Három cirkálónk csatavonalba fejlődött és várt. A torpedórombolók és naszádok szétrebbentek, mint a sirályok és igyekeztek kijutni a harcvonalból. Amint közeledtünk a velünk szembejövő ellenséges erőkhöz, meg lehetett állapítani, hogy a szövetséges hatalmaknak egy kombinált hajóraja állt szemben velünk. 

Angol, francia és olasz hadihajók vonultak fel – sőt volt köztük egy kis román torpedónaszád is, amely azonban az első ágyúlövésre elszaladt és a túlerőben levő ellenséges flotta gyűrűbe akarta vonni a mi hajóinkat. Már messziről megkezdték a tüzelést, az első találat azonban a miénk volt. A Novara „belőtt” egy francia cirkálót, amely égve futott el a harctérről. Közben repülők és tengeralattjárók is beleavatkoztak a harcba. 

Torpedó, bomba hullt reánk, mint egy irtózatos égiháború tüzes esője. Mi sem voltunk restek s amit kaptunk, azért adtunk is. A Salda mindjárt az ütközet elején telitalálatot kapott az orrára, de nem lett harcképtelen. A Novara az oldalába kapott egy gránátot, amely megakadt a szénkamrában, de nem robbant fel. Később ellőtték a gőz vezető csövét, amelyen a gőz kitódult s nem tudott mozogni. Azért szakadatlanul ontotta magából a gránátokat…

– Az ütközet javában tartott, amikor a parancsnoki páncéltorony mellett lévő ágyúnál az egyik tengerésztüzér, egy jászkun fiu, Horthy Miklós földije, hatvan lövés után, gázbombától eszméletét vesztette. Az ágyú fedezékéből kiesett és tartani lehetett tőle, hogy gránát éri. Horthy Miklós kiugrott a parancsnoki toronyból és hóna alá kapva, be akarta hozni magához. 

Ebben a pillanatban azonban gránát csapott le, amelynek szilánkjai belevésődtek Horthy Miklós mindkét lábába. Erre Zubovics korvettkapitány ugrott ki egy szomszéd hajóágyú mögül – a jól ismert néhai Zubovics Fedor huszárkapitány öccse, – hogy Horthy Miklóst és az eszméletlenül fekvő jászkun tüzért az ágyú fedezéke mögé helyezze el.

Egy gránát azonban őt is megsebesítette, még pedig olyan súlyosan, hogy rövid pár perc múlva meghalt. Horthy Miklóst aztán az elősiető tengerészek hordágyra tették, sebeit bekötözték. Horthy Miklós azonban súlyos sebesülésével is helyén maradt és a parancsnoki toronyból, hordágyon fekve, vezette tovább az ütközetet.

(Pesti Hirlap Vasárnapja, 1930. március 2. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Százöt éve, 1917. május 15-én Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével az osztrák–magyar hadiflotta egysége győzelmet aratott az Otrantói-szorosban, feltörve az antant tengeri zárját.

Borítókép: SMS Kaiser Karl VI. az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének VI. Károly-osztályú páncélos cirkálója (Fotó: Fortepan / Palotai Klára)