A Kádár-kor végén elkapott pillanatok egy holland fotós szemével

Ismerős, mégis távolinak tűnik már az a világ, amelyet Hans van der Meer fotográfus örökített meg 1985–86-ban Budapesten.

Fotó: Hans van der Meer

Nagyon ismerős, mégis végtelenül távolinak tűnik már az a világ, amelyet Hans van der Meer holland fotográfus örökített meg 1985–86-ban Budapesten készített képein, amelyeket most Apró rejtélyek címmel a Nagymező utcai Capa Központban tekinthetünk meg. Ez egy rácson túli világ, benne velünk, idezárt emberekkel, akik élni próbáltunk valahogy. Azt hittük, a nyugati jólétből érkezők csak környezetünk nyomorúságát látják, ezen csak szánakoznak, de nem. Gesztusaink sokkal többet elárultak rólunk, mint sejtettük.

A méltatói szerint nemzedékének legjellegzetesebb holland dokumentarista fotográfusai közé tartozó művész harmincévesen járt a magyar fővárosban, ahol számára – nyugati művészember lévén – a mi vasfüggöny mögötti életünk érzékelhetően izgalmas, sőt kifejezetten egzotikus témát jelentett. Meg ennél sokkal többet, sokkal mélyebbet és emberibbet. Hans van der Meer szerencsére nagyobb formátumú alkotó volt annál, mint hogy leragadjon a látszatvilág felszínes tükrözésénél.

Claudia Küssel kiállítási kurátor frappánsan foglalta össze, hogy Meer „semmit sem tervezett el előre, hagyta, hogy csak az intuíciója vezesse. Úgy járta az utcákat, mint egy rendező, aki jeleneteket gyűjt a forgatókönyvéhez. Ennek köszönhetően csodálatos, játékos, olykor tragikomikus helyzetekbe botlott bele. Alkalmi jeleneteket fotózott az utcán, az emberek testbeszédére, egy-egy póz vagy tekintet kifejezőerejére összpontosítva, melyben megtalálta a mélyebb jelentést. Fotóival felnagyította ezeket a helyzeteket, néha egészen abszurd arányokig.”

A holland kurátor szavaihoz nem fér kétség, de magyar szemmel a látvány többet mond művészi eszközök ügyes alkalmazásánál. Belőlünk, ötvenen túli magyarokból, akik ifjú éveinkben még gazdagon szereztünk (szenvedtünk el) tapasztalatokat a Kádár-korszakból, e képek felkavaró, helyenként nosztalgikus érzéseket csalnak elő. Látva a Körúton mackónadrágos gyerekeket sorakoztató tanárnőt és az őket illő távolságból figyelő, barátságos mosolyú öltönyös bácsit, aki bevásárlókosarat tart a kezében, miközben fülünkben szinte halljuk a háttérben elhúzó Ganz-villamos vinnyogását és a Wartburgok bugyborékoló hangját, érezzük annak a világnak a jellegzetes illatait, egy valóságos történet rajzolódik ki előttünk. A megnyerő arcú öregúr ránézésre nyugalmazott földrajz–történelem szakos tanár a régi vágásúak közül, esetleg igazgató volt még nemrég, akinek már vagy még nagyon hiányzik az iskola, a gyerekzsivaj, a tornaöltözők levegője, és most avatottan gyönyörködik fiatal kollégájának munkájában.

A következő képen egy kis abszurd következik: egy férfi épp felnyitja Trabant 601 Limousine Specialja – hogy mitől „special”, azt csak Zwickauban tudták – csomagtartóját, ahonnan kutyafejek néznek ki. Aztán egy újságosbódé, amelynek ablakában az árus arcát keressük, de helyette kis blökije nézegeti a Rákóczi út forgalmát. Semmi extra, csak egy ellesett vicces pillanat. Ennél mélyebb történeteket rejtenek az ellesett emberi gesztusok: egy asszony a széles járdán előrehajolva indulatosan magyaráz valamit egy háttal a falhoz préselt, riadt tekintetű férfinek, aki szemlátomást eddig tudott hátrálni, nincs tovább, nincs menekvés. Miközben a nőnek be nem áll a szája, ő nyilván a szabadulás módján gondolkodik.

Szembeötlő a fotós azon felismerése, hogy az általános szegénység következtében mennyi minden történik úgy és ahogy az egy nyugati számára értelmezhetetlen. Hogy miért szerel valaki Trabantot az utcán ahelyett, hogy szervizbe vinné? Miért tol valaki használt mosógépet a flaszteren? Miért kínlódik egy anyuka olyan használhatatlan babakocsival, amelynek hiányzik az egyik kereke, miközben másik kezével overallba burkolt gyerekét igyekszik járásra bírni? Miért áll valószínűtlenül ferdén a villanyoszlop és a közlekedési tábla, miért nem javítják ki? Egyáltalán miért romos és rozsdás minden?

Rengeteg abszurditás, amire csak mi tudjuk a választ, mi, akik itt éltünk „haladva a szócializmus ótjaaan”. Akiket az ifjúgárdista „rendezők” még büntetlenül üthettek a P. Mobil-koncerten, akiket a középiskolában egy Garaminé nevű tanárnő még azzal próbált etetni történelemórán, hogy „a balti államok önként csatlakoztak a Szovjetunióhoz”, a pesti ötvenhat pedig „ellenforradalmi bandák összeesküvése volt imperialista segédlettel”. Mi, azok közül, akik még láttuk a Color Star tévében, amint a demens írógépszerelő egyenes adásban mondja, miszerint „a szócializmusnak Magyarországon nincsen alternatívája”. Ő még akkor nem tudta, milyen gyorsan változik fakuló történelmi emlékezetté az a világ, amelyet oly szívesen felednénk már, ha tudnánk. Ha nem élne tovább milliónyi kedves-nyomorúságos emberi gesztusban.

Az Apró rejtélyek című kiállítás megtekinthető december 23-ig a Capa Központban (Budapest, Nagymező u. 8.)

Borítókép: Menekülés vagy puszta kíváncsiság? Az elkapott „jelenet” szempontjából mindegy is (Fotó: Hans van der Meer)