A rendes stréber többnyire kellemetes, a ki a nagyokat és a hatalmasokat pávatollakkal legyezgeti. Pulszky ellenben kézzel-lábbal igyekezett előre törni, de annyira czinikus volt, hogy a tapintatot soha nem tartotta szem előtt, beszédjében és cselekedeteiben kiméletlen, nem bírta magát féken tartani vagy mérsékelni, a mi a szájára jött, azt elmondta, akár használt a pártjának, akár nem, mindenre képes volt, még arra is, hogy az igazat megmondja – a mi pedig a politikában nem megy.
[…] A 48-iki események már mint nagy birtokost és elismert kapaczitást találták, úgy, hogy Kossuth pénzügyminiszter államtitkárnak hívta meg tárczájánál. De mint az olyan háztartásban, a hol sok kihajlítani vagy meggörbíteni való vas van és csak kevés kalapács, nem soká maradhatott egy helyen, egy kézben. A király személye körüli minisztériumban egy ravasz diplomata mutatkozott szükségesnek a jámbor hg. Eszterházy mellé. Kossuth Pulszkyt tette át Bécsbe államtitkárnak. A honvédelmi bizottmány megalakulásakor a kereskedelmi ügyek vezetéséhez kellett egy ügyes ember: Kossuth megbízta Pulszkyt. A hadi szerencse hanyatlásával egyike volt az utolsó reményszálaknak Palmerstont megnyerni a magyar ügynek – Kossuth Pulszkyt küldi Londonba.
De már későn volt, semmit se tehetett, a szabadságharcz véget ért Világosnál s ő csak azt nyerte, hogy nem kellett kimenekülnie, mert már künn volt s a többiek mentek utána.
[…] 1866 őszén engedélyt kapott Budapesten halálos betegen fekvő leányát meglátogatni, kit azonban már nem talált életben, valamint nejét sem. E szomorú napokban megkapta a végleges amnestiát is és szécsényi uradalmába vonult vissza, egyelőre nem avatkozván a politikába.
Később azonban belevonatott. Szentes város képviselőjének választotta, a mely időtől fogva alig némi megszakítással késő aggkoráig tagja volt a Háznak, egyik vagy másik kerületből, a Deák-, majd a szabadelvüpárt padjain.
Nem volt népszerű sem belül a pártban, a hol szerette az apró intrikákat és cselvetéseket (nem hiába volt Cselfalvi), sem kívül a házon – mert soha sem tudott hizelegni a népakaratnak; szécsényi palócz választói a következő rövid jellemzést énekelték róla:
Nagy az orra / Rosz az bora / Kétfejeö sas az madara.
Mindent összevéve azonban hasznos, munkás és tekintélyes tagja volt a Háznak. Állandó alakja az élczlapoknak, a mi mutatja, hogy mindenben benne járt a keze. Egész nagy vagyonát a közügyekben költötte el, a mi mutatja, hogy önzetlen politikus volt. 1869-ben a nemzeti muzeum igazgatójának nevezte ki Eötvös s így visszatérhetett első igazi szerelméhez, a régészethez, a nélkül, hogy többi kedvenczeit ott hagyná.
Állandó munkatársa volt egy-egy napilapnak, hol ötletes vezérczikkeivel irányítólag hatott a közvéleményre, a tudományos akadémiában vezérszerepet játszott s tömérdek értekezést írt leginkább a régészet köréből.
[…] De ha már nem lehetett hosszabb az életrajz, bátran lehetett volna rövidebb, csak ennyi: Mint dusgazdag földesúr kezdte szolgálni az országot s mint szegény lateiner rokkant meg s halt meg 1897. évi szeptember hó 9-én. A millióját (ennyit ért a szécsényi uradalom) elköltötte a közügyekben, hogy hetven éves jubileumakor egy darab emlékpénzt veressen neki a társadalom.
[…] Mind-mind ritkábbak lesznek most már az ilyen cserék.
(Mikszáth Kálmán: Pulszky Ferenc, 1909)
Százhuszonöt éve, 1897. szeptember 9-én hunyt el Pulszky Ferenc politikus, régész, a Nemzeti Múzeum igazgatója.
Borítókép: Pulszky Ferenc (Forrás: Wikipedia)
