Százhuszonöt éve hunyt el Pulszky ­Ferenc politikus, régész, a Nemzeti Múzeum igazgatója

Pulszky Ferencznek benne van a keze mindabban, ami Magyarország ezeréves életének az utolsó, legfontosabb huszadrészében történt.

Pulszky Ferencznek tényleg annyira benne van a keze mindabban, ami Magyarország ezeréves életének az utolsó, legfontosabb huszadrészében történt, hogy ő nélküle semmi téren se lehetne hű részletes képet festeni, a legkevésbé irodalmi téren, itt úgyszólván ő volt a kovász. Azonfelül pedig írt egy könyvet is, a Magyar Jakobinusokat, mely nem maradhat el e sorozatból.

[…] Pulszky Ferencz 1814-ben született Eperjesen lengyel eredetű családból, melynek Mária Terézia nemességet és egy falut adott: Cselfalvát. Ettől vette a család predikátumát.

Pulszky pályája abban is tanulságos, hogy biztosan kiérezhető belőle, milyen nagy sulylyal esnek valamely egyén kiformálására az első benyomások. Anyjának fivére, Fejérváry Gábor, tehetős úr, nagy képzettségű műértő és szenvedélyes régész volt, a ki unokaöcscsét már gyermekkorában tele töltötte érdeklődéssel a művészeti tárgyak és régiségek iránt, magával hordozta külföldi, kivált olaszországi utazásaira. 

Első szerelme tehát a művészet lett s ámbár az akkori politikai események elvonták időről-időre érdeklődését, minduntalan visszatért hozzá. Egyébként a jogot tanulta s mint az akkori nemes ifjak többnyire, ő is föllátogatott Pozsonyba egy kicsit közbe lármázni a jurátusi karzatról a diéta tanácskozásaiba. 
Már itt 1836-ban megismerkedett Deákkal, Kölcseyvel, majd később Pesten, mikor az ügyvédi vizsgát letette, 22 éves korában összeköttetésbe lépett Vörösmartyval, Bajzával, Czuczorral. 

A »vén csataló«, a hogy magát hajlott korában egyik beszédében elnevezte, már csikó korában kikereste azt a gyepet, a melyen mozogni akar. […]
Vegyüléke volt a strébernek és a Grade Michelnek. A kettő alig fér össze. 

A rendes stréber többnyire kellemetes, a ki a nagyokat és a hatalmasokat pávatollakkal legyezgeti. Pulszky ellenben kézzel-lábbal igyekezett előre törni, de annyira czinikus volt, hogy a tapintatot soha nem tartotta szem előtt, beszédjében és cselekedeteiben kiméletlen, nem bírta magát féken tartani vagy mérsékelni, a mi a szájára jött, azt elmondta, akár használt a pártjának, akár nem, mindenre képes volt, még arra is, hogy az igazat megmondja – a mi pedig a politikában nem megy.

[…] A 48-iki események már mint nagy birtokost és elismert kapaczitást találták, úgy, hogy Kossuth pénzügyminiszter államtitkárnak hívta meg tár­czájánál. De mint az olyan háztartásban, a hol sok kihajlítani vagy meggörbíteni való vas van és csak kevés kalapács, nem soká maradhatott egy helyen, egy kézben. A király személye körüli minisztériumban egy ravasz diplomata mutatkozott szükségesnek a jámbor hg. Eszterházy mellé. Kossuth Pulszkyt tette át Bécsbe államtitkárnak. A honvédelmi bizottmány megalakulásakor a kereskedelmi ügyek vezetéséhez kellett egy ügyes ember: Kossuth megbízta Pulszkyt. A hadi szerencse hanyatlásával egyike volt az utolsó reményszálaknak Palmerstont megnyerni a magyar ügynek – Kossuth Pulszkyt küldi Londonba.

De már későn volt, semmit se tehetett, a szabadságharcz véget ért Világosnál s ő csak azt nyerte, hogy nem kellett kimenekülnie, mert már künn volt s a többiek mentek utána.

[…] 1866 őszén engedélyt kapott Budapesten halálos betegen fekvő leányát meglátogatni, kit azonban már nem talált életben, valamint nejét sem. E szomorú napokban megkapta a végleges amnestiát is és szécsényi uradalmába vonult vissza, egyelőre nem avatkozván a politikába. 

Később azonban belevonatott. Szentes város képviselőjének választotta, a mely időtől fogva alig némi megszakítással késő aggkoráig tagja volt a Háznak, egyik vagy másik kerületből, a Deák-, majd a szabadelvüpárt padjain. 

Nem volt népszerű sem belül a pártban, a hol szerette az apró intrikákat és cselvetéseket (nem hiába volt Cselfalvi), sem kívül a házon – mert soha sem tudott hizelegni a népakaratnak; szécsényi palócz választói a következő rövid jellemzést énekelték róla:
Nagy az orra / Rosz az bora / Kétfejeö sas az madara.

Mindent összevéve azonban hasznos, munkás és tekintélyes tagja volt a Háznak. Állandó alakja az élczlapoknak, a mi mutatja, hogy mindenben benne járt a keze. Egész nagy vagyonát a közügyekben költötte el, a mi mutatja, hogy önzetlen politikus volt. 1869-ben a nemzeti muzeum igazgatójának nevezte ki Eötvös s így visszatérhetett első igazi szerelméhez, a régészethez, a nélkül, hogy többi kedvenczeit ott hagyná. 

Állandó munkatársa volt egy-egy napilapnak, hol ötletes vezérczikkeivel irányítólag hatott a közvéleményre, a tudományos akadémiában vezérszerepet játszott s tömérdek értekezést írt leginkább a régészet köréből.

[…] De ha már nem lehetett hosszabb az életrajz, bátran lehetett volna rövidebb, csak ennyi: Mint dusgazdag földesúr kezdte szolgálni az országot s mint szegény lateiner rokkant meg s halt meg 1897. évi szeptember hó 9-én. A millióját (ennyit ért a szécsényi uradalom) elköltötte a közügyekben, hogy hetven éves jubileumakor egy darab emlékpénzt veressen neki a társadalom.
[…] Mind-mind ritkábbak lesznek most már az ilyen cserék.

(Mikszáth Kálmán: Pulszky Ferenc, 1909)

Százhuszonöt éve, 1897. szep­tember 9-én hunyt el Pulszky ­Ferenc politikus, régész, a Nemzeti Múzeum igazgatója.

Borítókép: Pulszky Ferenc (Forrás: Wikipedia)