A Don folyó magyar védelmi szakaszán három hídfő: Uriv, Korotojak és Szucsje képezte az elhúzódó harc magvát. Ezek a hídfők a Don kanyarulataiban, a nyugati parton alakultak ki, szárnyaikat, hátukat a folyam természetes akadályként biztosította.
Az itteni katonaélet brutalitását jól tükrözi Fellner János gyűjteményének az a postai levelezőlapja, amelyet Zsiga Gyula küldött 1942 augusztusában a hídfőcsaták helyszínéről Varga László őrmesternek a kaposvári laktanyába. Így fogalmazott: „Csak arra akarlak figyelmeztetni, mint barát, hogyha otthonról indul egy újabb alakulat, nehogy jelentkezz önként, mert keservesen meg fogod bánni. Ezt egy olyan barátod tanácsolja, aki már öt hete egyfolytában tapasztalja ezt. Bizony, kemény küzdelem ez. Rengeteg sebesült.”
Szintén Varga Lászlónak címezte Takács István őrmester a következő üzenetet: „Kegyetlenül pusztul itt minden: ember, állat, anyag. […] Pontosan lőttem a legtávolabbi célomig, ami 1400 méterre volt. Rendes hatása van a repeszünknek. Telitalálat után csak úgy repülnek a karok, fejek. Most már idegileg eléggé tönkre vagyok, de érthető. Mint említettem, úgy elfogytunk, hogy a tisztikar egy zászlósból és három hadapródból áll.”
A több hónapos állóháborúban fertőző betegségek is felütötték a fejüket, hiszen közegészségügyi problémát jelentett a vízellátás. A személyi állomány szinte kivétel nélkül hosszabb-rövidebb ideig szenvedett hasmenésben. Mivel ez néha lázzal, étvágytalansággal és levertséggel párosult, vírusos betegségre gyanakodtak az orvosok, mutat rá Takáts László az Adalékok az egykori 2. magyar (doni) hadsereg egészségügyi szolgálatának működéséhez című tanulmányában.
Rontotta a helyzetet, hogy a fürdés, a fertőtlenítés és a fehérneműváltás is ritka eseményszámba ment a fronton. A tífusz, a paratífusz és a veszélyes kiütéses tífusz már 1942 decemberében megjelent. Később a bőrgennyesedéses esetek szaporodtak meg, a malária nyáron fordult elő kisebb számban, viszont gyakori volt a sárgaság és a vesegyulladás. Sokkal több lett a sebesült és a beteg, mint amennyire számítottak.
Az augusztusban csúcsosodó hídfőcsaták 1942. szeptember közepére befejeződtek. A 2. hadsereg véres vesztesége – a sebesültekkel együtt – ezer tiszt (a teljes tiszti állomány húsz százaléka) és csaknem huszonkilencezer főnyi legénység volt, ami a haderő harcos létszámának húsz és fél százalékát jelentette. Jelentős anyagi veszteségek is keletkeztek, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak száma felére csökkent, a soproni 7. tüzérezred pedig elvesztette löveganyagának java részét.
Horthy Miklóst és családját is súlyos veszteség érte. Az I. vadászrepülő-osztály kötelékében frontszolgálatot vállaló idősebb fiú, Horthy István kormányzóhelyettes, tartalékos főhadnagy 1942. augusztus 20-án Ilovszkoje térségében lezuhant a repülőjével.
A legnagyobb kiterjedésű magyar hősi temetők az Uriv–Sztorozsevoje községek által határolt Don-szeglet mögött jöttek létre. A legtöbb halottat, több ezer magyar katonát Sztorozsevoje, Novo Uszpenka, Boldirevka, Kolbino, Masztjugyino, Rosszoski, Novo Ivanovszkij községek katonai sírkertjei fogadták be.
Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!