Storoshevoje nyugati szélén végignéztem, amint egy zsidó munkásszázad emberei eltemették az előző napi ütközet hősi halottait. Összesen mintegy nyolcvan holttestet adtak át az anyaföldnek. Nagy, tégla alakú gödröket ástak és húszasával fektették beléjük a halottakat. Egyikük egy papírszeletre felírta azok nevét, akiknek igazolási jegyét megtalálták – olvasható Sulyok Dezső A magyar tragédia című életrajzi kötetében.
A sztorozsevojei rögök alatt a mai napig több száz hevesi és nógrádi honvéd nyugszik.
Az 1942 nyarára tervezett nagyarányú offenzívájával a legfelsőbb német hadvezetés a Szovjetunió kaukázusi olajvidékét akarta birtokba venni. A támadás 1942. június 28-án Tyimnél indult. Amíg a honvédhadsereg a német előretörést aktívan egy hadtestnyi erővel támogatta, többi része a Wehrmacht motorizált alakulatait követte erőltetett menetben, nemegyszer több száz kilométert gyalogolva. A haditudósító-század egyik tagja így írt erről: „Tizenhetedik napja járjuk az utat. Megyünk, megyünk, megyünk a ragyásképű szaggatott úton, csapáson, állattaposta ösvényen. Por, por, por. Eltakarja kocsinkat, zárt ablak ellenére belepi ruhánkat, serceg a fogunk között. […] Jó levegő helyett az útmenti pocsolyában heverő döglött lovak ijesztően nehéz szaga csapódik orrunkba… A kocsink mellett elhaladó honvédek arcán belepi a por a fáradtságot. Lábaikat gépiesen emelik. A nóta rég elhalt ajkukon.”
A német csapatok július 6-án, a magyarok július 27-én érték el a Dont, ahol védelemre rendezkedtek be. Gosztonyi Péter történész szerint a német legfelsőbb vezetés ígérete ellenére sem nehézfegyverekkel, sem a budapesti tárgyalásokon rögzített egyéb felszereléssel nem pótolta ki a magyar hadosztályok gyatra fegyverzetét. Sőt ahhoz, hogy a doni német csapatokat a Kaukázus elleni támadáshoz használhassák, a magyar hadsereggel átvetették a német gyorscsapatoknak és a 6. német hadsereg hadosztályainak kiutalt védőszakaszt. Emiatt augusztus elejére a 2. magyar hadsereg védősávja Voronyezstől Pavlovszkig, 208 kilométeren állandósult.
