Kovacz Antal, a kovács

Többféle nyelvi forma élhet egymás mellett a magyar nyelvben.

Az 1600-as évek első évtizedében Móric hesseni fejedelem udvarában alkotta legjelentősebb műveit: latin–magyar és magyar–latin szótárát, zsoltárfordításait, Károli Bibliájának javított kiadását, az új magyar grammatikát, latin–görög–magyar szótárát. Munkáival nagyban befolyásolta az irodalmi köznyelv alakulását, szótárának magyar–latin része a XIX. századig az iskolai és mindennapi használatban nélkülözhetetlen volt. Az iskolai tanítás-tanulás, a fordítók feladatainak megkönnyítése és nem utolsósorban a Magyarországra vetődött vagy Magyarországgal ismerkedő idegen ajkúak magyartanulásának segítése lebegett a szeme előtt.
Példaként és forrásként szolgáltak számára – a humanista latin, görög nyelvtanokon kívül – a kortárs német és francia grammatikák. Szenci Molnár műve azonban eredeti, újszerű mű, a latin nyelvet csak eszközként használó, a magyart kizárólagosan vizsgáló munka.
Munkájának előszavában – kortársaival ellentétben – óvatosan nyilatkozik a magyar nyelv eredetéről. Említi, hogy a magyar a nagy európai nyelvekkel nem lehet rokonságban, így szláv eredetű kifejezéseink is csak kölcsönszónak tekinthetők. 

A székely rovásírással kapcsolatban bevallja, hogy még sosem látott efféle jeleket, és kéri a jó szándékú olvasókat, hogy tegyék közzé ezzel kapcsolatos ismereteiket.

Szenci Molnár nyelvtanának jelentős újítása, hogy először taglal mondattani kérdéseket. A formálódó irodalmi norma leírása mellett a korabeli nyelvhasználat variánsai is helyet kapnak benne. Előszavában kéri honfitársait, hogy javítsák ki tévedéseit. Szenci Molnár tehát az általa leírt norma helyességéről, minden mást kizáró voltáról nem volt meggyőződve. Nyelvtani példái is azt sugallják, hogy többféle nyelvi forma élhet egymás mellett a magyar nyelvben.

Jó példa erre a „névelők egyezéséről” szóló fejezet. Szenczi Molnár árnyalja a névelőhasználat esetleges, illetve kizárólagos jellegét az egyes mondathelyzetekben, például, hogy vocativus (megszólítás) esetén soha nem teszünk ki névelőt, de participium (melléknévi igenév) előtt megítélése szerint „elegánsabb”, ha használjuk. 

A személynevek előtti névelőhasználat tilalmát is megfelelő óvatossággal kezeli: a névelő ilyen esetben „némelykor” elmaradhat: „Pál plántált, Apollo öttözött, de Isten adta annak előmentét”.

A többtagú alany és az állítmány egyeztetésének vizsgálatakor jelzi: az állítmány néha egyes, néha többes számban áll. Hosszas magyarázat helyett példáival szemlélteti a szerkezetek különbségét: „az oroszlán és az medve haragosok; mind nénnye báttya elég rest”.
Mondattani fejezetében Szenci névhasználati megállapításokat is tesz. Rámutat arra, hogy a magyar névhasználatban sok foglalkozás- és méltóságnév vált családnévvé. Tanulságos, hogy épp a családnévhasználat magyarországi megszilárdulása után nem sokkal ír arról, hogy a foglalkozást jelentő családnevek viselői sokszor maguk is a névben jelzett mesterséget űzik, mint „Kovacz Antal, kovács”. Bár nem a Molnár nevet említette példaként, talán ekkor faragómolnárként dolgozó édesapja jutott eszébe…

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)