Megosztó film lett a Szöszi

A Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon tizennégy perces álló ovációval ünnepelték, premierje után viszont össztűz alá került a Marilyn Monroe életét bemutató film, a Szöszi. A filmipar különösen rajong az életrajzi filmekért, a műfaj a díjátadók és a közönség kedvence. Vajon meddig tart a művészi szabadság, ha létező személy történetét viszik vászonra, és színészi teljesítmény-e vastag maszk alatt lemásolni egy ikon jól betanult gesztusait?

Jelenet a korabeli felvételek alapján gondosan megkomponált Szöszi című alkotásból. Gyomorforgató szenvedéstörténet? Forrás: Netflix Forrás: NETFLIX

II. Erzsébet angol királynő halála óta az egekben A korona című sorozat régi évadjainak nézettsége, és novemberben máris tálcán kínálják az újabb epizódokat! A verseny pattanásig feszült: ki tud jobban fizikailag átalakulni? Melyik színész tudja tökéletesen hozni a megfelelő hanglejtést, akcentust, hangszínt és mozgást?

Garantált Oscar?

Életrajzi filmek gyakorlatilag a mozgókép megjelenése óta léteznek. Több ága van, ám nagyjából úgy határozhatnánk meg a zsánert, hogy olyan mű, amely valós személy, gyakran uralkodó, politikai vezető vagy művész életének történetét meséli el. Thomas Edison filmvállalatának gyártmánya, a Mária, a skótok királynőjének kivégzése (USA, 1895) a műfaj előképének tekinthető, de talán a legkorábbi életrajzi film a francia Jeanne d’Arc (Georges Mélies, 1900).

Az életrajzi filmek a XX. század elején népszerűek voltak az európai közönség körében, köztük is például az Erzsébet királynő (Henri Desfontaine és Louis Mercanto, Franciaország, 1912), a Danton (Dimitri Buchowetski, Németország, 1920), a Boleyn Anna (Ernst Lubitsch, Németország, 1920), esetleg a Napóleon (Abel Gance, Franciaország, 1927) vagy a VIII. Henrik magánélete (a magyar származású Korda Sándor, Nagy-Britannia, 1933).

A negyvenes évektől aztán a hollywoodi stúdiók is rákaptak az ízére: az aranykorban óriási költségvetésű, gigantikus stábot megmozgató, látványos filmek készültek a Julius Caesartól a Spartacuson át a Kleopátráig, ám a műfaj igazán a múlt század második felében érett be, amikor drámai irányba fordult, és a kritikusok kedvenc csemegéjévé vált. Szállóige lett, hogy aki Oscart akar nyerni, lehetőleg tragikus sorsú, híres ember szerepébe bújjon – és a jelölés garantált.

Az életrajz dinamikus műfaj – elbeszéli, ünnepli alanya életét, és bemutatja, megvizsgálja vagy megkérdőjelezi jelentőségét a világban. Megvilágítja személyiségének finomabb, elsőre talán nem annyira nyilvánvaló pontjait, és végső soron felületet ad mind a művésznek, mind a nézőnek arra, hogy felfedezze, milyen lenne az adott híresség, politikus vagy netán hadvezér bőrébe bújni. A klasszikus életrajzi film lineárisan vezet végig minket egy életúton, mint mondjuk a Gandhi vagy a Széchenyi Istvánt megjelenítő A Hídember, ám manapság elszaporodtak a jóval nagyobb alkotói szabadságot és kreativitást megengedő, kisebb szeletet bemutató filmek.

Ezek felnagyítanak egy-egy mozzanatot vagy idősávot, és ennek tükrében veszik górcső alá a főszereplő karakterét, döntéseit. Ilyen volt például A legsötétebb óra, amely nem mutatta be Winston Churchill felemelkedését és hatalomra jutását, csupán a legelső hónapját, amelyet 1940-ben miniszterelnökként töltött, és amikor elhatározta, hogy nem kezd béketárgyalásokba Hitlerrel. A Vaslady Margaret Thatcher végnapjait mutatta be, a Spencer Diana hercegnő vidéki hétvégéjét, amikor is eldöntötte, hogy elválik Károlytól, míg A király beszéde VI. György harcát a dadogásával.

Nagy Imrétől Picassóig

Lazán kapcsolódik a zsánerhez, amikor egyetlen esemény áll a középpontban, nem maga a személy. Ilyen volt például az Én, Tonya, amely az amerikai korcsolyázónő, Tonya Harding versenytársa ellen elkövetett hírhedt szabotázsáról szólt, vagy akár A temetetlen halott és a Mansfeld: mindkét remek magyar film 1956-ról mesélt, Nagy Imre, illetve Mansfeld Péter pedig természetesen kulcsszerepet játszott a történet alakulásában.

Az életrajzi ihletésű filmekről se feledkezzünk meg, mint például Kenneth Branagh­ Belfastja, Alfonsó Cuarón Romája vagy Szabó Győző Toxikomája, de a híres emberekből kreált, vállalt fikció is megér egy misét: a cseh Milos Forman csodás Amadeusa, amely Salieri és Mozart zeneszerzők hadakozásáról mesél, a zseniálisan vicces svéd Picasso kalandjai vagy akár Tarantinónak az egész náci vezérkar felrobbantásával kokettáló Becstelen brigantyk című agymenése.

Egy dolog bizonyos: bármely típushoz nyúljon is az alkotó, érdeklődésre számíthat, hiszen manapság már nemcsak az hozza lázba a rajongókat, hogy ki lesz az új Batman, hanem az is, hogy vajon melyik Elvis vagy Diana a meg­győzőbb. A hazai alkotók is belehúztak, hiszen már nemcsak Puskás- és Czibor-dokumentumfilmünk van, de készült játékfilm Béres Józsefről (A feltaláló), Ambrus Attiláról (A Viszkis), és forog a Petőfi-, valamint a Hadik-film is.

A rettenthetetlen kardja

Ikonstátuszú, mindenki által ismert személyt megformálni egyszerre óriási lehetőség és legalább ugyanakkora nyomás egy színész számára, a valódi teljesítmény pedig sajnos fájdalmasan sokszor eltörpül a fizikai adottságok és a maszkmester tehetsége mögött: a nézőt nem az átélés foka érdekli, hanem a tökéletes hasonlóság. Sokszor az sem számít, hogy egy jó alakítás pocsék filmben volt: gondoljunk csak Daniel-Day Lewis Abraham Lincoln elnökére a zsibbasztóan didaktikus Lincolnban vagy a tavaly minden létező díjat elnyerő Jessica Chastain alakítására a tévés személyiségről szóló, dögunalmas Tammy Faye szemei című filmben.

Mégis, kinek az élete? – kérdezhetnénk. A jól dramatizálható, mozgalmas, a nézőt érzelmi hullámvasútra hívó életutak mellett a filmipar talán csak egyetlen dolgot szeret jobban: a szenvedés fetisizálását. A Diana hercegnő körüli bulvárhisztéria filmre vitele, az Amy Winehouse énekesnő leépülését bemutató dokumentumfilm, a Kennedy elnök felesége ruhájára csattanó agyvelő a ­Jackie című filmben, Judy Garland alkoholizmusa a Judy című életrajzban. Sorozat Pamela Anderson meghurcolásáról az 1995-ben kiszivárgott szexvideó nyomán, és most a Szöszi, avagy Marilyn Monroe pokoljárása.

Az alkotók gyakran túl messzire mennek a siker reményében: a Pam & Tommy sorozat például Pamela Anderson beleegyezése nélkül készült: feltépte a régi sebeket, és újabb nemzedékkel ismertette meg a régi botrányt. A minisorozat készítői – élükön az őt játszó Lily James­szel, akit napi négy órán át sminkeltek, hogy hasonlítson a Baywatch színésznőjére – azt hangoztatták, milyen pozitívan szerették volna beállítani főhősüket. Igen ám, csakhogy éppen őt nem kérdezték meg erről!

Norma Jeane-t nem látjuk az új Monroe-filmben. Nem látjuk boldog pillanatait, fejlődését, erejét, csak a szenvedését és tragikus magányát.

A rendező úgy csupaszítja le, mintha hagymát hámozna. Marilyn Monroe utolsó interjújában így fogalmazott: kérem, ne tüntessenek fel viccnek!

A Szöszi valóságtartalma a gyönyörűen rekonstruált képek és az erős színészi alakítás dacára igencsak megkérdőjelezhető, de vajon mennyi igazság várható el egy művészi alkotástól? A filmkészítők szeretnek letérni a kitaposott útról. Nem lineárisan mesélni, ami persze sokkal több fikciónak adhat teret. Winston Churchillből jóformán liberális vezetőt csinált a már említett A legsötétebb óra, amikor a metróra felszállva (!) néhány lánglelkű fiatal győzi meg, hogy nyerje meg szépen a második világháborút.

Churchill könnyes szemmel veregeti meg egy fekete srác hátát, majd megtartja híres beszédét. Nagy igazság, hogy minél régebbi egy történet, és minél kevesebb ismeretünk van róla, annál nehezebb számon kérni a valóságtartalmat: a Dühöngő­ Bika Jake La­Mottájának dühkitöréseit feltehetően nem sokan ismerték, csak Robert De Niro által.

Napóleon vagy Pablo Escobar szavajárását nem kérjük számon, és azt sem, hogy mondjuk Viktória királynő udvarában ki kivel kavart. A bukás hírhedt Hitler-beszédéből mi hangozhatott el valóban a bunkerben? Hogy zajlott a lázadás a ­Bountyn, és milyen magas volt a skót szabadságharcos, William Wallace? A rettenthetetlenben­ a kis növésű Mel Gibson játszotta, ám a történetírók szerint Wallace kétméteres óriás volt, a kardját egyetlen bajtársa sem bírta felemelni! Ettől függetlenül senki nem fog ujjal mutogatni Gibsonra, ám amikor az együttes szigorú felügyelete alatt elkészült Bohém rapszódia olyan Queent mutat be, ahol az amúgy legendásan kicsapongó életet élő bandatagok este hazamennek az asszonyhoz – azt azért megmosolyogjuk.

Borítókép: Jelenet a korabeli felvételek alapján gondosan megkomponált Szöszi című alkotásból. Gyomorforgató szenvedéstörténet? (Forrás: Netflix)