Merre tart a kortárs képzőművészet?

Jeff Koons, a világ leghíresebb giccs­művésze által kipingált luxusautó, neonképregények, japán linómetszetek, absztrakt tekintetek. Olajfesték, tükörfólia, szőr a vásznon. Véget ért Közép- és Kelet-Európa első számú nemzetközi képzőművészeti seregszemléje, az Art Market Budapest. A művészet valójában a társadalom szélesebb rétegéről is szól, sőt rólunk szól igazán – de vajon figyelnek-e erre ma az alkotók?

Fotó: Terján Nóra

Szépség zárójelben

Az eseményre négy kontinens közel harminc országából érkező 116 kiállító volt hivatalos, Szerbia díszvendégként volt meghívva, a Bálna Budapest legfelső szintjén kialakított konferencia-központban látogatható Inside Art négynapos nemzetközi művészeti és műtárgypiaci konferencia pedig szakemberek bevonásával feszegetett mai égető kérdéseket. A 2014-ben alapított Art Photo Budapest a közép- és kelet-európai régió egyetlen nemzetközi fotóművészeti vására, de a szervezők a Derkovits Gyula-ösztöndíjasokat is bemutatták, valamint az idén 150 éves Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotótanszéke is aktívan jelen volt.

Vojtech Míca szobrai. Fotó: Terján Nóra

Lelkes László, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorhelyettese szerint az elmúlt időszak megforgatta a világot, és másfajta fénytörésbe helyezett korábban megszokott normákat:

– Ha a művészet arról szól, hogy reflektáljon a velünk történtekre, ezek az események már önmagukban sok mindenre tudják inspirálni a művészt. Omlófélben van körülöttünk rengeteg minden. Kell a felkészültség, de a szépség hosszú ideje zárójelbe van téve, és talán most, ebben a nehéz helyzetben komolyabb jelentőséget kap, hiszen az emberek mindennapjait így vagy úgy mindig is befolyásolta. Ha úgy tetszik, a szépség szebbé, élhetőbbé teszi a világot. Óriási átalakulásnak vagyunk tanúi, a művészeti egyetemek együtt élik át a mai forró – és nem csak a háború miatt fortyogó – változást. Az együttműködés jó tendencia, amelyet védeni kell, hogy működhessen – húzza alá Lelkes László, utalva az EU4ART Alliance nevű, európai művészeti egyetemek összefogásával létrejött programra, amelyben Magyarország is aktívan részt vesz a magyar állam támogatásával.

Orr Máté: Kenguruvadászat (olaj, akril, vászon). Fotó: Terján Nóra

Alexandra Lazar művészettörténész, író, kurátor örömmel emlékezik vissza Magyarországon eltöltött diákéveire a kilencvenes években, amikor animációs stúdióban volt szerencséje dolgozni. A képek és a mozgókép iránti érdeklődése gyermekkora óta megvolt, jelenleg a Szerbiai Művészeti Galériák Szövetségének elnöke, és Londonban, valamint Belgrádban dolgozik: igyekszik megvalósítani különféle kiállításokat, beszélgetéseket és művészeti együttműködéseket.

– Nemcsak a közösségi média, hanem a világ is változik, egyre nehezebbé teszi a kártyák egymásra pakolását. Ha Londonból vagy New Yorkból nézzük, mindig nehéz lesz áttörni a művészvilágban. Művészettörténészként úgy gondolom, hogy saját történelmünk és örökségünk mély megértése alapján kell dolgoznunk, de nem zárhatjuk magunkat kis buborékokba. Meg kell hallgatnunk másokat, meg kell nyílnunk – mondja a szakember, aki szerint a világjárvány után a művészvilág is átalakult. Sok eszmecsere folyt virtuális galériákról és múzeumokról, nagy volt a nyomás. A munkamódszer is megváltozott: kényszerré vált, hogy sokkal gyorsabban dolgozzunk, és mindig elérhetőek legyünk. Kapcsolatban maradtunk, de nem vagyunk állandó kapcsolatban. Sok művész dolgozik analóg módon, tehát bár a digitális világ hihetetlenül kiterjedt és izgalmas, ezek az alkotók szeretnének időt hagyni a csendre, a békére, a lassú életre. Kézzel akarják varrni a könyveiket, előhívni a képeiket – szeretnének időt kapni a munkára. Lazar szerint tehát ne a megbízó vagy az élet sebessége szabja meg a folyamatot, hiszen valójában van mód lábjegyzetek helyett kicsit mélyebbre ásni.

Zsonglőrködés a túlélésért

És hogy miként lehet kiszolgálni a vásárlói igényeket és megfelelni a piaci elvárásnak, mindeközben pedig művésznek maradni? A kurátor szerint ez a lehető legnagyobb kihívás: előadóként, művészként, kurátorként, galériaként a munkákkal zsonglőrködni. A szakember elmondása szerint nem ismer olyat, akinek manapság ne lenne két-három munkahelye a túlélés érdekében.

Gaál Kata vegyes technikával készült alkotásának részlete. Fotó: Terján Nóra

A Covid és a háború kitörése utáni művészeti világban dolgozó emberek szembesültek infrastruktúrát érintő problémákkal, források beszerzésével: minden kicsit nehezebb és drágább lett.

– Elkaptam, ahogy egy látogató a fotográfiai standok mellett azt mondja: szép, de már mindent láttam. Valóban kevés a kortárs fotó: Budapesten többet találunk, mint Londonban, ahol a kommersz a divat. Vannak új trendek, az alkotók kísérleteznek kézzel készített nyomatokkal, továbbra is használnak lyukkamerákat, és van, aki több területen dolgozik. Használ szöveget, hangot, képet, azaz nem korlátozza a fotózást az előhívóhelyiségre vagy a digitális felvételekre. Azt hiszem, eltávolodunk a figurális, szelfivilágtól, és a pillanatfelvételektől a szemlélődőbb fotózás mint művészi médium felé fordulunk lassan – jósol Lazar.

Lelkes László rámutat arra, hogy annyi fénykép nem készült még soha az emberiség történetében, mint manapság. Ez a tendencia nyilvánvalóan lerombol sok olyan sztereotípiát, amely ahhoz kötődik, hogy mi a mesterségbeli tudás, és mi az, ami csak véletlenül sikerül. Tehát ha valaki tízezer fényképet készít naponta, abból a nagy számok törvénye szerint lehet, hogy lesz egy-kettő jó. Abban az esetben viszont, ha mindezt tudatosan képes létrehozni utána ötször, hatszor, százszor – akkor az valóban érték. A világ viszont sajnos manapság azok alá dolgozik, akik esetleg kevésbé az érték, mint inkább a mennyiség felé orientálódnak.

Belterjes nyelv

Tiziana D’Acchille művészettörténész, a Római Képzőművészeti Akadémia professzora szerint szembe kellett néznünk azzal a súlyos problémával is, amellyel a kortárs művészet a társadalom felé fordul. A kortárs művészet ugyanis gyakran szól kizárólag a kortárs művészekhez, azokhoz, akik ismerik a nyelvét – vagyis belterjessé válik.

– A hétköznapi emberek nem értik ezt a művészetet, nem értik az új nyelvek fontosságát, azt érzik, hogy a művészet olyan nyelven beszél, amely nagyon távol áll tőlük. Arra kell törekednünk, hogy újra kapcsolódjunk a társadalomhoz. Ez a mai kor legfontosabb kihívása: nemes módon újrakezdeni a párbeszédet – mondja a professzor, akinek tapasztalatai szerint a művészeti iskolákat és egyetemeket egyik országban sem tartják megfelelőnek.

Műkedvelők a Galerie Koppelmann tulajdonában lévő szobor árnyékában. Fotó: Terján Nóra

– Olaszország sajátos helyzetben van, hiszen mi találtuk fel a művészeti akadémiák rendszerét, és talán ez az a hely Európában, ahol mégsem érdekelnek senkit a művészeti akadémiák. Ezek az intézmények a kormánytól csekély összeget kapnak, de a probléma a világon mindenhol ismeretes. Úgy gondolom, mindez összefügg azzal, hogy a művészeti egyetemeken belül még a tanárok is elvesztették az egyensúlyt, hiszen nem világos, hogy jelenleg mi a művészet helyzete a társadalomban. Vannak új kurzusaink, mint például a művészetterápia, ezek segíthetnek diákjainknak megtalálni a helyüket a társadalomban, de az igazi feladat az, hogy új elképzelést adjunk a szépségről, mert a művészet mindig is ezzel foglalkozott. Vannak, akik a szépség, a harmónia kérdését másodlagos problémának tekintik, ám ha valamikor, akkor ma nagyobb szükségünk van rá, mint valaha: szembenézünk a háborúval, az agresszióval, a klímaváltozással. Talán el kellene gondolkodnunk a harmónia mai elméletéről, tehát nem a hagyományos, akadémiai-esztétikai hagyomány szépségéről. Vagyis meg kellene beszélnünk diákjainkkal, hogy mi a helyes, és mi nem – húzza alá a professzor.

Goofyék újraértelmezve. Fotó: Terján Nóra

A művészetnek Lelkes László szerint nem feltétlenül csak az a dolga, hogy megrendítsen.

A mindennapokat jobbá tevés is lehet legalább annyira művészi teljesítmény és hitvallás, mint az, hogy magvas, fajsúlyos dolgokkal szembesít­se a közönséget, vagy talán megosszon vele olyasmit, amihez neki valószínűleg soha nem lesz igazából köze. Ahhoz például tehát, hogy valaki érezze a halál súlyát, nem kell meghalni a háborúban, de hogyha egy műalkotás, legyen az könyv, novella, festmény vagy film, jól érzékelteti azt, abban a pillanatban a befogadó sajátjává válik mindaz, amit egyébként nem tapasztalt meg. A művészetnek valójában erről is szólnia kell.

Borítókép: Milorad Krstic: Vonat – Leonor Fini nyomában (művészi giclée) (Fotó: Terján Nóra)