A Magyar Természettudományi Múzeum kiállítóteréből alig észrevehető szolgálati ajtón át lépünk át a kutatóknak fenntartott épületrészbe. Míg felérünk a tetőtérbe, a közintézmény főállású arcrekonstruktőre, Gábor Emese elmeséli, hogy amikor először járt itt, azt hitte, lefelé halad, a pincébe, hiszen egyre sötétebb lett. Főként azután érezte ezt, miután több száz koponyát meglátott a tárlókban. Azóta megbarátkozott a különleges miliővel. Műhelyében, amelyet akár műteremnek is nevezhetnénk, avar kori férfi „mosolya” ragadja meg a tekintetemet. Ezen a koponyára épített arcrekonstrukciót kell érteni. Mellette negyven év körüli, szintén avar kori nő szomorkodik. Ő Avarin, így nevezte el a múzeum korábbi arcépítője.
Csontok a mocsárban
A nő arccsontja széles és erős, az orrcsontja kicsi, alig látszik, a szemfogárka tömött. Az Alföldön élt, és volt egy fülbevalója. Erre utal a koponya egyik oldalának elszíneződése. Tőle eltérően a férfi európai típus. Orrcsontja a nőénél jóval hosszabb, a szemfogárka mély, de az agykoponyája, a homloka, a szemürege és az állkapcsa is különbözik a hölgyétől, sokkal markánsabb.
– Az ázsiaiak állkapocscsontja olyan, mint egy hintaszék alja. Az európai emberé inkább egyenes, gyakran hegyes – magyarázza a szakember. A figyelmemet egy honfoglalás kori férfi kelti fel. Apró, húzott szemeivel szimpatikusnak tűnik, mintha kokettálna. A zalavári templomban találták, a genetikai vizsgálata baskír jegyeket is mutatott. Valószínűleg egy ázsiaibb jellegű törzzsel érkezhetett a mai Magyarország területére. Mivel a teljes csontváza előkerült, tudni lehet, hogy százhetven centi magas volt, a koponyája viszont robusztus, ami harcias férfira utal. Gábor Emesének ehhez a karakterhez kellett alkalmazkodnia a lágy arcrétegek felvitelekor.
De látok itt balkáni fejet is, hatalmas orral, és szép vonású germán koponyát. Míg előbbi egy 23 éves, Fonyódon fellelt férfié, utóbbi egy 190 centi magas férfié lehetett, akinek Gábor Emese a Herman nevet adta. És köztük van az 52 éves Dobó István egri várkapitány arca is. A szobrászművész szinte minden forrást elolvasott, hogy a rekonstrukció hiteles legyen. A koponya csupán gipszmásolat, hiszen az eredetit visszatemették.
Gábor Emese maga is történelmi család sarja, az ágyúöntő Gábor Áron leszármazottja. Tanulóéveit magyar történelmi famíliák, a Czirákyak és az Almásyak külföldi kastélyaiban töltötte, festményeket másolt.
Múzeumi munkája mellett köztéri mellszobrokat készít, most Baktay Ervin orientalista büsztjén dolgozik épp. Nemrégiben a harmadik verseskötete jött ki a nyomdából. 2004 óta több mint ötven magyar mesekönyvet jelentetett meg saját illusztrációkkal. Pósa Lajos műveit például hosszú hagyatéki kutatómunka után támasztotta fel Csipkerózsika-álmukból.
A természettudományi múzeumba egy felkérés kapcsán került, bronz mellszobrot rendeltek tőle, és mivel nem volt arcrekonstruktőrük, felvették főállásba. Az arcrekonstrukciók a múzeum Árpád-ház-projektje keretében készülnek. De van egy Balaton-projektjük is, a Balaton környéki ásatásokon előkerült koponyákkal foglalkoznak.
A munkafolyamatot budakeszi műtermében kezdi, de általában két munkafolyamaton dolgozik, az egyiken a budakeszi műtermében.
A koponyákat antropológiai és arcrekonstrukciós mérőpontokkal látja el. Ezek jelzik, mettől meddig viheti fel az arcszerkezet lágy részét, és milyen vastagságban. Ez többek között attól is függ, milyen embertípushoz, hány éveshez és milyen nemű személyhez tartozott a fej. Miután ezzel megvan, hipoallergén anyagból felépíti az arcot, mint egy szobrot, modellezi az izmokat, a lágy szövetrészt, a bőrt. Először csak az arc egyik felét csinálja meg, a másikat meghagyja kontrollrésznek. Utolsó lépésben a mimikai ráncokat viszi fel, és beállítja az illető tekintetét.
Van, amikor a rekonstruált arc gipszmásolatra épül rá, de van, hogy eredeti koponyára. Gábor Emese inkább az utóbbit alkalmazza. Ilyenkor méhviaszt használ, ami nem tesz kárt a csontban, sőt megvédi azt. Erre dolgozza rá a hipoallergén anyagot. Gipszmásolatot a már rekonstruált arcról szokott előállítani, ami után akár bronzba is öntheti.
Most egy fekete koponya van soron, amely azért fekete, mert tőzeglápban őrződött meg. Mindig annak a földnek a kémiai tulajdonságai színezik meg a csontot, amelyikből előkerül. Ha vastartalmú a föld, vöröses lesz, ha fémekkel, ékszerekkel érintkezik, megzöldül. A munkaasztalon álló koponyák jól szemléltetik ezt a változatosságot, magyarázza a szakember, és megforgatja előttem Avarin koponyáját.
Ekkor jelentkezik be telefonon Bíró András Zsolt, a múzeum antropológusa. Gábor Emese előveszi a mappáját, és kivesz belőle néhány rajzot. Egy idősebb baskír nőt kellett rekonstruálnia számítógépes koponyagrafikák és fotók alapján. Bíró András Zsolt ezt véleményezi, nagyjából jónak találja.
Mivel az eljáráson még csiszolni kell, Gábor Emese kidolgozta a saját módszerét: április óta teleröntgeneket készít Kárpát-medencei arcokról, adatbázisban rögzítve a felvételeken látható lágy és kemény koponyarészek viszonyát.
Nem próbababák
– Létezik ugyan számítógépes bűnügyi arcrekonstrukció, de mivel képtelen visszaadni az egykori ember lelkületét, valójában csak egy próbababát hoz létre számadatok alapján. Azokat a mérőpontokat, amelyekkel ezek a programok dolgoznak, fekvő halottakról nyerik. Az én röntgenfelvételeim álló személyekről készülnek, így a rájuk támaszkodó eredmény sokkal valósághűbb – mondja, és meglebegtet előttem egy felvételt. Mint fogalmaz, lehetséges, hogy Dobó Istvánról jó képet készítene a gép, de az biztos, hogy hiányozna róla a várkapitány kisugárzása, humora vagy szigora. Ennek visszaadása a szobrász dolga, aki belülről kifelé építi az arcot, az emberi karaktert tükrözteti a tekintetben.
A koponyarekonstrukció persze csoportmunka. Szakemberként Bernert Zsolt főigazgató és Évinger Sándor antropológus segíti a koponyajellegzetességek megállapításában. Ahhoz, hogy a haj és a szakáll is korhű legyen, régészekkel, történészekkel is konzultálnak.
Az ijesztő francia
– A germán férfi valószínűleg szakállas volt, de én borostával ábrázolom, hogy ne takarjam el a szép vonásait. Kétoldalt felnyírt, középen hosszabbra növesztett hajat viselt, amely a keltákra is jellemző volt. Dobó István esetében a várvédők szakáll- és hajviseletét vettem alapul, mivel róla csak az öregkori szarkofágdombormű maradt fenn, amelyen hetvenévesen ábrázolták hosszú szakállal, amely aktív korában becsípődött volna a páncélzatába – részletezi a szobrászművész.
Ha teheti, kopaszon és hajjal is megcsinálja ugyanazt a fejet. A legnagyobb fejtörést az ajak szélességének a megállapítása okozza. De a fülkagyló méretének és állásának a meghatározása sem egyszerű.
Ezek esetében a rekonstrukciót a tapasztalat segítheti. Ilyen tekintetben a javára válik, hogy már harminc köztéri szobrot és hozzávetőleg száz portrét kivitelezett, és hogy mániákusan figyeli, rögzíti magában a járókelők arcát az utcán. Az összegyűjtött információk adatbázissá érlelődnek benne, segítséget nyújtva például abban, milyen legyen a fülcimpa felső része a rekonstrukciókon.
– Egyszer kiszúrtam valakit egy vitrinben, ahol több száz koponya volt. Ijesztőnek találtam. Rámutattam: az ki volt, miért ilyen? Mire az antropológusok: ó, hát egy francia, aki börtönben ült gyilkosságért – idézi fel, miután arról osztjuk meg egymással a meglátásainkat, mennyire ül ki a jellem a koponya formájára. Mivel az arc a lelkünk tükre, Gábor Emese munkája és mindennapjai fontos részének tartja, hogy egyre mélyebbre ásson az emberi lélekben. Hiszen amit ismerünk, attól nem félünk, és általában meg is szeretjük. Elszemélytelenedett, sokismeretlenes világunkban szerinte erre nagy szükség lenne.
Borítókép: Az Árpád-ház-projekt elkészült alakjai (Fotó: Mirkó István)
