Gyerekkoromat Hidastól nem messze, mondhatnám, a tőszomszédságban, az Ormánságban töltöttem. Némi kanyargók után (amelyeknek természetesen voltak bizonyos, de most mellőzhető, politikai vonatkozásai is) innen Baranyából kerültem az ország középpontjába, Budapestre. A Fővárosba.
Abba a vegykonyhába, ahol az ország sorsát nyakunkra ültetett komisszárok kotyvasztották, s mi, közönséges halandók egészen 1956-ig szó nélkül tűrtük. Most nem akarok arról szólni, hogy az isteni Gondviselés hogy óvott meg az 1956-ot követő megtorlások hónapjaiban, inkább azt idézem fel, hogy éppen a viszonylagos jólét, az úgynevezett konszolidáció idején, az 1970-es években éreztem magam legelveszettebbnek.
Mintha „odafenn” Budapesten, abban az aszfaltozott művilágban lassankint megfogyatkozott volna körülöttem az éltető oxigén, s úgy éreztem, ha nem történik valami, megfulladok.
Viszonylag fiatal íróként így cseppentem a szociográfiába. Annak a szociográfiának az áramába, amely csúcsteljesítményeit tekintve Magyarországon mindig jóval több volt puszta valóságfeltárásnál, s igénye szerint – a nélkül, hogy a hitelesség ismérve bármi csorbát is szenvedne – a szépirodalomhoz tartozott.
[…] Már meg sem tudom mondani, hogy kitől hallottam először az akkor hidasi református pap, Hegedűs Loránt nevét, és azt, hogy hívei Bukovinából, Andrásfalváról idetelepített reformátusok. Kudarcaimmal a tarsolyomban kerestem fel a könyvekkel kibélelt hidasi parókián Hegedűs Lorántot. Hogy mit kaptam tőle? Önzetlen baráti segítséget. Székely híveiről sok mindent elmondott […]
A két Jóska bácsi – Balogh József és Ömböli József – ajánlásával kézről kézre adogattak, alig győztem az így begyűjtött emberi dokumentumtömeget rendbe rakni. Az első találkozások kábulatából felocsúdva azonban nem feledkeztem meg arról, hogy nem a bukovinai székelyekről szándékoztam írni, hanem a magyarság egészéről.
bukovinai székelyek hányattatásának, mentalitásának, erejüknek és gyengeségeiknek megismerése volt az, ami újra meg újra arra ösztönzött, sőt kényszerített, hogy végre megértsem, s könyvemen keresztül másokkal is megértessem, mi történt velünk, magyarokkal az elmúlt száz évben.
