időjárás 3°C Adél 2023. január 29.
logo

A székelyek legnagyobb ajándéka és figyelmeztetése

Tóth Ida
2022.12.07. 08:30 2022.12.07. 09:24
A székelyek legnagyobb ajándéka és figyelmeztetése

Gyerekkoromat Hidastól nem messze, mondhatnám, a tőszomszédságban, az Ormánságban töltöttem. Némi kanyargók után (amelyeknek természetesen voltak bizonyos, de most mellőzhető, politikai vonatkozásai is) innen Baranyából kerültem az ország középpontjába, Budapestre. A Fővárosba. 

Abba a vegykonyhába, ahol az ország sorsát nyakunkra ültetett komisszárok kotyvasztották, s mi, közönséges halandók egészen 1956-ig szó nélkül tűrtük. Most nem akarok arról szólni, hogy az isteni Gondviselés hogy óvott meg az 1956-ot követő megtorlások hónapjaiban, inkább azt idézem fel, hogy éppen a viszonylagos jólét, az úgynevezett konszolidáció idején, az 1970-es években éreztem magam legelveszettebbnek. 

Mintha „odafenn” Budapesten, abban az aszfaltozott művilágban lassankint megfogyatkozott volna körülöttem az éltető oxigén, s úgy éreztem, ha nem történik valami, megfulladok.

Viszonylag fiatal íróként így cseppentem a szociográfiába. Annak a szociográfiának az áramába, amely csúcsteljesítményeit tekintve Magyarországon mindig jóval több volt puszta valóságfeltárásnál, s igénye szerint – a nélkül, hogy a hitelesség ismérve bármi csorbát is szenvedne – a szépirodalomhoz tartozott.

[…] Már meg sem tudom mondani, hogy kitől hallottam először az akkor hidasi református pap, Hegedűs Loránt nevét, és azt, hogy hívei Bukovinából, Andrásfalváról idetelepített reformátusok. Kudarcaimmal a tarsolyomban kerestem fel a könyvekkel kibélelt hidasi parókián Hegedűs Lorántot. Hogy mit kaptam tőle? Önzetlen baráti segítséget. Székely híveiről sok mindent elmondott […]

A két Jóska bácsi – Balogh József és Ömböli József – ajánlásával kézről kézre adogattak, alig győztem az így begyűjtött emberi dokumentumtömeget rendbe rakni. Az első találkozások kábulatából felocsúdva azonban nem feledkeztem meg arról, hogy nem a bukovinai székelyekről szándékoztam írni, hanem a magyarság egészéről. 
bukovinai székelyek hányattatásának, mentalitásának, erejüknek és gyengeségeiknek megismerése volt az, ami újra meg újra arra ösztönzött, sőt kényszerített, hogy végre megértsem, s könyvemen keresztül másokkal is megértessem, mi történt velünk, magyarokkal az elmúlt száz évben.

Az állati szenvedés ördögi köre

Az állati érzelmek kutatása még ugyan gyerekcipőben jár, de sokszor vetítjük ki saját érzelmeinket a kutyánkra még akkor is, ha azt az eb nem éli át.

Mindenekelőtt persze az embereket akartam megérteni. Az érdekességek azonban lassan megszokottá váltak, s közben valami különös, addig sosem tapasztalt, képmutatás és önmutogatás nélküli világot éreztem kiépülni magamban és körülöttem. Olyan világot, amely teljes, salaktalan tisztaságában talán csak az évszázadok csiszolta népdalokban nyilvánul meg. 

Valami ilyesfélét érezhetett, és ezért mondhatta annak idején Bartók Béla, hogy életének azok voltak a legboldogabb hetei, napjai, mikor fonográftekercseivel népdalokat gyűjtött. Nem véletlenül jutott eszembe ez a párhuzam. Akkori menedékem a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete, más néven a Bartók Archívum volt, ahol mindazokat a népzenei felvételeket őrzik, amelyeket annak idején Bartók és Kodály a végső pusztulástól megmentettek. 

Nem tartozik ugyan szorosan véve beszámolómhoz, de nem hallgathatom el, hogy a bukovinai székelyek szívét előttem épp a népdalok nyitották meg. Az Archívum ugyanis pontos kimutatást őriz arról, hogy annak idején, 1945-ben, milyen népdalokat és kiktől gyűjtöttek Hidason. 

Ezekről a felvételekről – ahogy már másutt is megírtam – másolatot készíttettem, s a legközelebbi alkalommal elvittem magammal Hidasra. Elképzelhető, milyen hatása volt, mikor a magnetofonon a sok-sok évvel korábban elsiratott, jó énekes hírében álló rokon vagy ismerős énekelni kezdett. Többen – legalábbis nekem így mondták –csak azért vásároltak magnetofont, hogy az ajándékban ott hagyott szalagról rokonaikat újra meg újra meghallgassák.

A bizalom és a szeretet gyöngyszemei, amelyeket közös munkánk során a bukovinai székelyektől kaptam, csak a ráadás volt ahhoz a felismeréshez képest, amely szinte csak közös munkánk elkészülte után derengett fel bennem. 

[…] Sorsuk az összetartozás érzésének megtartó erejét példázta, az egymásba kulcsolódó kezek erejét. Ennek felismerése és átélése volt a bukovinai székelyek legnagyobb ajándéka és figyelmeztetése.

A róluk írt Emelt fővel először 1983-ban jelent meg, még az úgynevezett rendszerváltozás előtt. A könyvet szétkapkodták, akkori olvasói pontosan tudták, miről szól a könyv: megalázottságunk idején példát mutatott fel, hogy van lehetőségünk, hogy a székelyek példáját követve a diktatúra múltán az egész magyarság képes lesz emelt fővel nézni a jövőbe. […]

Mit kaptam a múlt század 70-es, 80-as éveiben a bukovinai székelyektől? Ezt! A jövőnkbe vetett erős hitet. Mit adtam viszonzásul? Egy könyvet. Csupán az Emelt fővel 2010-ben újra megjelent kötetét. Hogy ez törleszt-e valamit nagy adósságomból? Ennek eldöntése nem az én tisztem.

(Albert Gábor: Csak a lélek ismeri – Esszék és eszmék. Az idézet forrása: Digitális Irodalmi Akadémia)

Öt éve, 2017. december 8-án hunyt el Albert Gábor Kossuth-díjas író, műfordító.

Borítókép: Kossuth-díjjal kitüntetett Albert Gábor József Attila-díjas író, esszéista, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja budakeszi otthonában 2015. március 18-án (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.