Hányan vannak az aprószentek?

Jó néhány karácsonyi népszokás napjainkra egyre inkább ­feledésbe merül.

Számos népszokás kötődik a karácsonyi ünnepkörhöz, amelyek közül jó néhány napjainkra egyre inkább ­feledésbe merül. Az aprószentek napján (december 28-án) végzett „suprikálás” is ilyen rítus: már a XVI. században is feljegyezték, és a XX. század derekán még több helyen élő szokás volt, hogy fiúk, férfiak, pásztorok fűzfavesszővel vagy abból font korbáccsal megütögették egy-egy ház lányait, asszonyait. A minden bizonnyal pogány termékenységvarázslásra visszavezethető „korbácsolás”-nak betegségeket elűző szerepet is tulajdonítottak, de a szokás szorosan összefonódott a keresztény gondolkodással, a bibliai történet emlékével: egyes helyeken úgy tartották, hogy a Heródes király által elpusztított betlehemi kisdedekért, az aprószentekért kell szenvedniük a lányoknak.

A különleges hangulatú suprikál, suprikálás szavak elsődleges változata, a „suprál” már a XVI. században felbukkan írott forrásokban: Nádasdy Tamás levelezésében a „hagyj oly embert véle, hogy [legyen] ki megsuprálja az a[l]felit” mondatot olvashatjuk. Nyelvjárásokban subrál, supál, zsuprikál, suplikál formája is kialakult. A suprikáláshoz használt vessző, vesszőfonat, virgács elnevezésére pedig a supra, subra, suprika, subrika, suprikapáca kifejezéseket ismerjük.

Ezek a szavak hangutánzó eredetű szócsalád tagjai: az eredeti szótő minden bizonnyal a vesszővel suhintás hangját jelenítette meg. Ehhez a tőhöz járult a gyakorító jelentésű -r igeképző, majd ebből alakultak a különféle nyelvjárási változatok (a suprikál a suprálból, ahogy a „babrikál” a „babrál”-ból). Érdekes, de nem példa nélküli nyelvtörténeti jelenség, hogy létezett a nyelvjárásokban másik hasonló, a hímzés témakörével összefüggő nyelvjárási kifejezés is, de ez a „suprikál” teljesen másra vonatkozik, és más eredetű is a magyar nyelvben. Ezt akkor használták, ha valaki ’kelméből szálakat húz ki, és a bent maradt szálakat mintát alkotva átszövi’, vagyis tartalmilag sem függ össze a fentiekkel, és eredet szerint sem: ez déli szláv szó átvé­tele, amelyet ’lyukacsos hímzés az ing­ujjon’ értelemben használtak a szerb és horvát nyelvben.

Az aprószentek napján, a déli harangszóig végzett korbácsolás a magyar nyelvterület nagy részén ismert szokás volt. Neve Göcsejben „csapulás” vagy „zsibározás”, Vas megyében „suprázás”, Bács-Bodrog egyes községeiben „sibálás”, Szőregen „ódéricsolás”, Bágyogon „mustárolás”, Hetésen „csapkodás”, sokfelé, például a Dél-Alföldön és Nyitra vidékén suprikálás volt.

Csíkban a XX. század elején ezzel a mondókával jártak „aprószentekelni”: „Mü es elindulánk Heródes nyomdokán, / De nem fegyverekvel, csak termő ágakval, / Egy küs tormát hoztam, szabad elosztani?” A Székelyföldről jegyezték föl a következő mondást is: „Aprószentek, Dávid, Dávid / Éljen a fiad sokáig”. Baján a fiúgyerekek csapatosan járták végig az ismerősöket, rokonokat, és a házba belépve efféle rigmusokat mondtak: „Egészséges legyen / Keléses ne legyen / Káposztába sok húst tegyen!” A gyerekeket általában édességgel, süteménnyel, pénzzel jutalmazták, a suprikapálcára virágot, színes szalagot kötöttek.

Illancsban (Jánoshalma határában) a suprikáló azt kérdezte a házbeliektől: „Hányan vannak az aprószentek?” Erre a lányok, asszonyok mágikus számmal feleltek: „Száznegyvennégyezren.” A Jelenések könyvére is visszautaló szám emlegetése a középkori gondolkodásban gyökerezik. Már az 1506-os Winkler-kódexben is előfordul az Aprószenteket megéneklő imában: „Ó te kegyös kis kerál / És Igön nagy Isten, / Ez velágra sziletvén / Apródokat győjtél: / Száz és negyven négy ezer. / Kiket től mind vitézzé / És megkoronázád / És előtted bocsátád / Ilyen édös seregöt / A mennyei udvarban.”

Borítókép: Aprószentek hordása (Fotó: Omnia.ie/MNM Palóc Múzeum)