Mint a zabos ló

Zab szavunk középkori jövevényszó valamely déli szláv nyelvből, párhuzamait megtaláljuk a szerb, horvát, bolgár és további nyelvekben is.

A bűnözők nyelve iránt élénken érdeklődő rendőrség dokumentumaiban arra is találunk példát, hogy ’haragos’, illetve ’fiatal’ jelentésben kerül elő a „zabos” szó. 

Az 1930-as évektől már több műfajban: népszínműben, gúnyversben, regényben is előfordulnak efféle sorok: „a Jani csudára zabos volt rám”, „tavaly óta mind zabos”, „irtó zabos volt rám”, „ma megint nagyon zabos az öreg”. A diáknyelvet dokumentáló szójegyzékek is említik a ’dühös’ jelentésű „zabos” fordulatot. 

A szleng kifejezés tehát egyre szélesebb körben vált ismertté, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Márai Sándor 1951-es Halotti beszéd című versében is szerepel (talán az emigránsok hivatali megaláztatásainak hangulatfestő jellemzéseként): „A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét / Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét”.

A zabos szó ’mérges, dühös’ jelentése a népnyelvi-nyelvjárási szókincset őrző szótárakban nem jelenik meg, de kétségtelen, hogy a jelentésváltozás összefügg a lovak viselkedésére vonatkozó népi tapasztalatokkal. 

A néprajzi irodalom tanúsága szerint a hajdani legeltető lótartás „szilaj, rideg” formájában – amely egészen a XX. század elejéig sokfelé fennmaradt – a lovak legelőn éltek, táplálékkiegészítés gyanánt csak télen kaptak némi szénát és szalmát. Zabot a köznép lovai csak igen ritkán ehettek, a birtosok lovainak jutott a „zabadó, akózab, karácsony zabja, kemencezab”, vagyis az általában karácsonykor vagy Márton napján beszolgáltatott értékes takarmány. Sokfelé a csikók kaphattak nevelő célzattal egy-egy kis teknő zabot.

A XIX. századtól már egyre több helyen vetettek a lovak számára zabot, így a mindennapok tapasztalata lehetett, hogy a nagyobb tápértékű zabbal etetett, zabon tartott ló viselkedése élénkebb, makrancosabb, izgágább volt, nehezebb volt féken tartani – ezért kaphatta az ilyen állat a „zabos” jelzőt. Ezt alkalmazták később – a hasonlóság alapján – a nyugtalan gyermekre (például a Gyimesekben), a lótó-futó emberre (a palóc vidéken), vagy akár a dühöngő, haragos emberre is. 

Erről a szemléletről tanúskodik jó néhány szólásunk, közmondásunk is: „zabot nyer” (’földön hempereg’ – a ló), „rázza a fejét, mint a zabos ló” (’nem beszél, csak a fejével int’), „ne szuszogj olyan erősen, mintha zabot ettél volna”, „szúrja a zab a seggit”, „zabszem van a seggiben”.

Szintén erre a jelentésre utal néhány – a XX. század második felében, falusi kisközösségekben gyűjtött – „Zabos” formájú ragadványnév is, amelyeknek viselői haragosságukról, ingerültségükről kapták csúfnevüket.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)