Egyedül maradtam, megtehettem. Azért kikukucskáltam a konyhába. Erzsike néni bárhonnan kinőhetett a semmiből. Ő nevelési célzattal néhányszor odafogta kezem a szekrényajtóhoz, és párszor rácsukta. „Ne kutlákodj, Gabika!” Így mondta, ahogy Borsodban mondják, de a pestiek is értik. Születésem óta közös társbérletben éltünk, de soha, egyszer sem láttam mosolyogni. Gyerektelen özvegyasszonyként túlélte a német megszállást. „Két Wehrmacht-katona haza is kísért egyszer, mert már kijárási tilalom volt, mondták, takarjam el kendőmmel a kabátomon a sárga csillagot, emberségesebbek voltak, mint később a kommunisták.” Saját tulajdonú lakását ugyanis a kommunisták vették birtokba a háború után. Nem volt többé helye a burzsuj nagyvilágiságnak. Erzsike néni bedolgozóként színes műanyag szálból hálós szatyrokat font. Elszántan teljesítette a normát, Budapest szatyorellátásáról nem lehetett panaszt hallani.
Ezen a délutánon csönd volt minden lakrészben. Ida néni, a Népszínház utcai házunkbéli Kicsi eszpresszó takarítónője valószínűleg szundikált a hajdani cselédszobából önálló lakrésszé avanzsált kuckójában a nagy dunyhája alatt. Néprádiójából olykor magyar nóta szólt: „Deres már a határ, őszül a vén betyár, rá se néz már sohasem a fehérnép!” Ilyenkor a hangszóró elé illesztett balatoni képeslap rezgett. De végtelennek tűnő folytatásokban a Szabó család történetét is megismerhettük. „Icu elhárította Kárpáti közeledését, Szabó néni pedig bement a tanács panaszirodájára, hogy elégtételt vegyen, amiért Serfőzőné csúnyán megbántotta.”
Apám megint ügyeletet vállalt az óbudai hajógyárban. Nekem elárulta: „Benn tudom nézni a meccset a főnöki szoba tévéjén, de ez titok!” Anyám túlórázott, de minden instrukciót az életben maradáshoz kiírt a konyhaasztalra. „Ott van a gázon a rizses hús, egyél rendesen, savanyúság a kredencen, csak utána edd meg a Tátra csúcsot, mire megjövök, aludjál már, fogat mosni ne felejts, és a leckéd is legyen készen!”
Mire várjak még? Kinéztem az ablakon. Hullt a hó kitartóan. Fősped – Főtefu. Ez volt kiírva szemben. Zörögve jött a villamos az EMKE felől, a 37-es éppen, zötyögött tovább a Teleki tér felé. Végállomás a keresztúri temetőnél, az Óperencián is túl. Fekete télikabátos ember ballagott aktatáskával a kezében. A járdaszélen felkupacolva fagyott össze a sártól koszosan sötétlő hó.
Szénszünet. Ezért nem kellett iskolába menni. Ebbe azért bele lehetett törődni. Bár a Molnár Gyuri – a legokosabb az osztályunkban – mondta, hogy az elmaradt tananyagot valamikor be kell pótolni. Ezzel az elgondolkodtató felvetéssel együtt volt valami jó ebben a váratlan szünetben.
Különben is, családunkban ismétlődő intelem volt: minden napnak a maga gondja. És lenn a Kicsi presszóban már hallottam a továbbgondolt bölcsességet: nem kell a córeszre előleget felvenni!
Mintha a karácsony kifutópályáján gördülne már a képzelet. „Viri a varázslat, Piri a parádé, Csilicsalamádé, hipp és hopp, szervusz, Balogh Gyuszi!” Rádiójátékot hallgattam. A nagy testű, fényesre politúrozott, sötétbarna Orion készülék hangja magával ragadó volt. Ültem a padlón, mellettem Vernétől A lángban álló szigettenger, izgalmas acélmetszetekkel, amelyeken jól lehetett tanulmányozni a gyönyörű sokárbócos hajókat, rajtuk a hős kapitány, ahogy karddal és messzelátóval a kezében fürkészi az ellenséges fregattokat.
„Piri a parádé…” Hatott a rádiójáték. Rendszeres hallgatója voltam a sorozatnak. Balogh Gyuszi, a gyerek főszereplő szorongatott helyzetében rendre elmondta a varázsigét, szólongatta a varázslót. És Csilicsala bácsi mindig jött is: „Szervusz, Balogh Gyuszi!” Meghallgatta gondjait, s jó tanácsokat adott. Már értesülni erről olyan vigasztaló, bátorító volt!
Mit kérjek én? A karácsonyi ajándékokat lehetett sejteni. Egész ősszel mondogattam már, hogy olyan fatusájú, fémcsövű, parafa dugót kilövő játékpuskát annyira szeretnék, ugyanolyat, mint a Stoll Gabié a negyediken, madzagon van a lövedéke, higgyétek el, nem veszélyes! Valószínűleg új könyv is lesz, talán A makacs Keraban, szintén Vernétől, meg édességek. Erzsike néni, bármilyen eltökélten mosolytalan, a minden évben szokásos kockás flanelinget veszi meg, mindig két számmal nagyobbat, mert növésben vagyok.
Mit kockáztatok? Körbevizslattam a lakás hozzánk tartozó helyiségeit. Az egyik sarokban ledobva a Füles rejtvényújság. Címlapján piros pöttyös fürdőruhás színésznő mosolygott. Valaki szürke grafitceruzával körberajzolta az alakját. Feri bátyám volt a tettes, indigóval másolta le a néni formáját egy furnérlapra, amit aztán kivágott lombfűrésszel. Egyszer megkönyörült rajtam, s nekem is kivágott kérésemre egy igazi Foxi Maxi-figurát.
A cserépkályhában nem égett a tűz. Pár nappal korábban kísérleti okból egy kavicsot tettem a parázsló brikettek közé, ami másnapra eltűnt. Elégett volna? Vagy anyu dobta ki, vagy vannak varázslók.
Lesz, ami lesz. Nincs itthon senki. Megpróbálom. Mi történhet? „Csilicsala bácsi!”– kiáltottam bele a szoba közepébe vékony gyerekhangomon. Mintha nem is én lettem volna. Abban a pillanatban meggyőződésem volt, hogyha hívom, nekem is megjelenik, nemcsak a rádióban Balogh Gyuszinak. Annyira szerettem volna. És csak néztem az ajtónk fölé, a mennyezetre. Ha jön, onnan várható, úgy képzeltem. Vártam. Minden idegszálammal, még ha keveset tapasztalt gyerekideg is, arra összpontosítottam erősen, hogy mindjárt előjön a varázsló. Egy pillanatra szövetséges lett az egész szoba. Elhangzott egy szívből jövő gyerekkívánság, és tényleg minden addig zörgő hang, reccsenő padló, utcai zaj hirtelen csönddé vált. Még a 37-es villamos is lábujjhegyen surrant az ablak alatt.
Utánaszámoltam. Inkább csak egy fél pillanat lehetett. Ennyit engedhettek a világ láthatatlan varázslóközpontjából. És nem jött senki.
Füleltem, körbelestem, ki érhette tetten szégyenem? Erzsike néni fonhatta hálóját két szobával és ötezer évvel odébb. Ida néni szendereghetett hatalmas dunyhája alatt. Be kellett látnom, ez most nem sikerült. Más a rádió, és más a Népszínház utca. Megízleltem a kudarc keserű zamatát. De nem adtam fel titkos vágyamat. Ha nem is jött most kérésemre a varázsló, akkor is közöm van a világ szabad szemmel nem látható, rejtélyes erőihez. Belelapoztam a tengeri ütközetek kötetébe. S mintha üzenet lett volna, egy könyvjelzőként használt kártyanaptár hullott ki belőle. Önkéntelenül a dátumot kerestem rajta, hogy hány napot kell még aludni, várni a karácsonyra. Az élet sok bizonytalansága között egy mindig pontos bizonyosság.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)
