A magyar településnevek jó része Árpád-kori eredetű, és eredeti jelentésük sok esetben nem „átlátszó” a mai beszélők számára. Ennek egyik oka, hogy a korai helységnevek hatalmas hányadában az egykori birtokos neve őrződött meg, és a név személynévként ma már nem (vagy igen ritkán) használatos: Solt, Fajsz, Derecske, Léva stb. A településnevek másik típusában társadalmi csoportra: népre, törzsre, illetve foglalkozásra utaló szavakat találunk (Besenyő, Németi, Megyer, Tarján, Lovász, Szakács), de ezek közül sem mind értelmezhető egykönnyen a XXI. század embere számára: ilyenek a Gerencsér (’fazekas’), Hőgyész (’hermelinvadász’), Peszér (’kutyagondozó’) nevek. Ez utóbbi településeket általában olyan szolgálónépek lakták, amelyek a névben is jelzett foglalkozásra kötelezve adóztak földesuruknak. (Természetesen sok esetben az is lehetséges, hogy a települést olyan személyről nevezték el, aki foglalkozása után kapta nevét: Sarlós, Köteles stb.)
A foglalkozásnévből, társadalmi csoport nevéből eredeztethető helységnevek közé tartozik a Duna–Tisza közén, Kalocsától délre fekvő Dusnok község neve is, de története, eredete sajátos egyházi liturgikus tevékenységhez kapcsolódó szokást rejt a középkorból.
Az Árpád-kor első évszázadaiban ugyanis olyan különleges jogállású, egyházi szolgálatra kötelezett személyeket neveztek dusnoknak vagy torlónak, akiket uruk lelki üdvéért adományoztak az egyháznak, és az elhunyt temetésén, illetve annak évfordulóin kötelesek voltak tort, lakomát rendezni a halottért miséző papság számára. Solymosi László történész kutatásaiból, tanulmányaiból részletes képet kapunk a latinul exequiatornak vagy obsequiatornak nevezett toradó népekről és a nevükből származó településekről is. A történelmi Magyarországon ugyanis mintegy tizenhét Dusnok nevű hely létezését bizonyítják okleveles adatok, tizenegy, zömmel az ország középső területein fekvő vármegyében (Bihar, Zala, Győr, Szabolcs, Borsod, Fejér stb.).
Az egykori falvak közül csak a Bács-Kiskun megyei helység neve van ma is használatban – bár lakossága a török kor után nagyrészt kicserélődött.
A kifejezés magyar eredetű változatát, a ’tort adó, tort rendező’ jelentésű torlót csupán egyetlen korabeli forrás említi. A dusnok szó – amely helynévként, személynévként és köznévként is előfordul középkori írásokban – szláv, valószínűleg cseh eredetű, a duse ’lélek’ kifejezésre vezethető vissza. Ebben a terminusban tehát a hajdani szolgálónépek kötelezettségeinek transzcendens mivoltja tükröződik vissza, vagyis, hogy a dusnok szolgálatát elhunyt ura lelki üdvösségéért, lélekváltságáért végzi.
A torlók, dusnokok életére is a fennmaradt forrásokból következtethetünk. A torokon, lakomákon húst (élő állatot), kenyeret és italt (bort vagy sört) kellett adniuk a miséző papságnak.
1199-ben például a lőrentei torlók a veszprémi egyház részére saját szekereiken szállították a káli bort, és családonként egy hízott ökröt, egy éves malacot, öt ludat, tíz tyúkot, száz kenyeret, negyven vödör bort és megfelelő mennyiségű sót vittek.
Olykor gyertya vagy viasz beszolgáltatására, a körmeneti kereszt hordozására vagy a papi öltözékek mosására is kötelezték őket.
A különleges társadalmi réteg valószínűleg a XI. század közepe táján formálódhatott ki Magyarországon, de a tatárjárást követően, a XIV. századra már el is tűnt a dusnokok adományozásának szokása, a torlók utódai szabad állapotú jobbágyparasztok lettek. Kései nyoma ennek a hagyománynak, hogy Alvinczi Péter református prédikátor 1616-ban pogány magatartásnak minősíti a halotti emléklakomákat: „az holt emberekért esztendőnként való tor csinálás ördögi találmányok”.
