De nemcsak valódi ünnepet ünnepelni felejtünk el lassan, nem csupán a Megváltó születése fölött érzett bensőséges örömöt úthengerelnék le a karácsonyi kiárusítások, hanem magyar önazonosságunkat is lúgozza-lúgozgatja Gazdaságkor, hogy jeles írónk, Czakó Gábor e találó kifejezésével éljünk.

„A bevásárlóközpont és a plázakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek.” 

Csurka István írta ezt több mint húsz évvel ezelőtt Tízből tíz című igen fontos, ezért igen alaposan elhallgatott tanulmányában.

Hogy miért tolul elő ez a gondolat több mint két évtized távolából? Azért, mert aki magyar szívvel, nyitott szemmel és füllel jár, meg­győződhet a fent megfogalmazottak fojtogató valóságáról.

Mert miközben az önrendelkezését a létező geopolitikai adottságok közötti lehetőségek maximumáig visszaszerzett magyar állam, igen helyesen, kinyilvánítottan értékelvű nemzetépítő politikát folytat, legalábbis igyekszik azt folytatni, a társadalmi hétköznapokba beleitta magát a rutinszerűvé vált idegenség. Ennek tobzódására szomorú példa akármelyik nagyobb üzlet, különösen, ha plázáról van szó. 

Karácsony közeledtével ez különösen szembetűnő. Nemcsak a máskülönben kedves és ártalmatlan Jingle bells folyik a csapból mindenféle át-, fel-, alkalmasint ledolgozásban, hanem az angolszász szirup számtalan árnyalata. Mintha bizony nem Magyarországon lennénk, mintha nem a magyar vásárlók lennének a célközönség. Mintha bizony nem volna számtalan jól és kevésbé jól sikerült, de mindenesetre magyar szerzők által írt karácsonyi dalunk akár csak a – nevezzük így az egyszerűség kedvéért – könnyűzenei palettán.

A jelenség annál sértőbb, hiszen a Kárpát-medencét járó magyarok tudják, hogy a trianoni utódállamokban ez elképzelhetetlen. Nem állítjuk, hogy az ottani bevásárlóközpontokban nem csúszik be egy-egy nemzetközi sláger, de elsöprően az adott utódállam hivatalos nyelvén megszólaló zeneszámokra költheti a pénzét a nép.
Mert létezik öntudat is a világon. Mi több, nemzeti felelősség. 

A kultúra a szocializáció meghatározó összetevője. Még a rosszacska, hatásvadász, érzelgős kultúra is, mint a könnyed popzenék többsége. Ezért nem mindegy, miféle kultúra mászik be a tudatalattinkba.

Olyan-e, amely, legyen bár felszínes, habkönnyű dalfuvallat, anyanyelviségénél fogva mégiscsak az otthonosság, az itthonlét érzetét adja meg, vagy olyan, amely a hétköznapi idegenséghez szoktat.

A terjeszkedő idegenség lassan eluralja Budapestet. A belvárosban se szeri, se száma az olyan vendéglátóhelyeknek, egyéb üzleteknek, ahol nincs magyar felirat, magyar nyelvű étlap, kínálat, netán termékekhez használati utasítás. Ez azt üzeni, hogy nem minket várnak a magyar fővárosban. És e fölvetésre nem válasz, hogy hiszen úgyis mindenki megérti angolul is. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy jogunk van-e Magyarország fővárosában a saját anyanyelvünkön tájékozódni.

Félreértés ne essék, nem más nyelvek, kultúrák kipurgálását akarjuk. Elfér éppenséggel a tájékoztatás számos nyelven. De elviselhetetlen, eltűrhetetlen a magyar nyelv látványos kirekesztése. Szabó Dezsőt parafrazálva nem azt kérjük, hogy hátrányban legyen bármely idegen nyelv. Azt kérjük, hogy ne legyen előnyben. Ez ugyanis az a lábtörlő alatt kúszó gyarmati szolgalelkűség, erkölcsi ballibsizmus, amit a politika síkján a „merjünk kicsik lenni” jelmondatban foglalt össze egy agg bolsevik.

Mert bár nem teljesen igaz jeles XIX. századi erdélyi történészünk, Kőváry László szállóigévé lett megállapítása, mely szerint nyelvé­ben él a nemzet – hiszen a diaszpóramagyarság soraiban akadnak fiatalok, akik már nem beszélik őseik nyelvét, mégis feltámad bennük az érdeklődés az eredeti haza és a magyar kultúra iránt –, azért mégiscsak meghatározó és tudatformáló, hogy anyanyelvünkkel élhetjük-e idehaza mindennapjainkat. 

Annál fájdalmasabb Budapest magyartalanodása, mert míg szerte a Kárpát-medencében hősies küzdelmet vívnak véreink a trianoni utódállamokkal kultúrájuk, nyelvük védelmében, addig a fővárosban sokan önként, már-már ­kérkedőn fordítanak hátat a nemzetnek.

Volt idő, amikor másképpen volt.

Ma a sajátságos budapesti világ jelentős része épp ellenkező irányba tart plázástul, éttermestül, mindenféle üzletestül. Shopok, cornerek, cafék, massage-ok, breakfastok, store-ok, kizárólagosan idegen nyelvű feliratok és idegen nyelvű zenék az üzletekben, néha még az ajtónállók, az eladók, a pincérek is angol köszöntéssel indítanak, jelezve, hogy nem a bennszülötteket várták, sőt meg is lepődnek effélék betoppanásakor. Harsány idegenség provokál Budapesten hétköznap és ünnepen egyaránt. Ideje fővárosunkban az új visszamagyarításnak, ideje az új honfoglalásnak.

Borítókép: Az Advent Bazilika karácsonyi vásár a Szent István-bazilika előtti Szent István téren 2021. november 28-án (MTI/Balogh Zoltán)