Harminchárom év. Krisztusi kor. Másfél generáció egészséges társadalmakban. Ennyi idő telt el az 1956-os forradalomtól Nagy Imre 1989-es újratemetéséig s a köztársaság kikiáltásáig. És ennyi idő telt el a bukaresti puccsba torkolló temesvári népfelkeléstől napjainkig.
Mert ez a 33 évvel ezelőtti decemberi eseménysor rövid s a tényeknek megfelelő leírása. Temesváron név szerint lehet tudni, kik adtak rendszerellenes tartalmat a Tőkés László melletti gyülekezeti kiállásból kialakult ökumenikus csendes demonstrációnak. Kovács Tibor, Borbély Zoltán, Ion Monoran, Daniel Zaganescu nevét nemcsak megannyi szemtanú világhálón is fellelhető visszaemlékezéséből ismerhetjük, de még ma is emlékszünk rájuk több százan – talán több ezren – azok közül, akik részt vettünk az akkori kommunizmusellenes megmozduláson. Az utóbbi évtizedek történései azt mutatták, hogy a jelentős tömegtámogatottságú rendszerellenes tüntetések többnyire az „indukált spontaneitás” eredményei, a rásegítés pedig valamelyik – alapesetben az amerikai – titkosszolgálatnak köszönhető. A temesvári iniciátorok semmilyen háttérszervezetnek nem voltak tagjai, ez bizton állítható.
Mint ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy Bukarestben államcsíny történt.
Még az átlagpolgár is tudhatta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elnevezésű, második vonalbeli kommunistákból álló szerveződés az 1989-es év eleje óta arra készült, hogy átvegye a hatalmat Ceausescutól, aki kényelmetlenné vált mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok vezetése számára. Így valószínűsíthető, hogy mind a CIA, mind a KGB hozzájárult a román erőszakszervezetek átállásához.
Tény, hogy december 21-ről 22-re virradó éjjel megtörtént Bukarestben a hatalomváltás, napra pontosan 33 évvel ezelőtt menekült el Nicolae Ceausescu, akit a régi-új karhatalom emberei hamar elfogtak és rövid úton, statáriális eljárás keretén belül kivégeztek. Amit „forradalomként” 1989. december 22-e után a tévé közvetített, az jelentős emberáldozattal járó gigantikus színjáték volt, az új hatalom diverziós erői és a hadsereg közötti „harc”, amely az új hatalom „forradalmi” legitimációját szolgálta.
Lehet-e demokráciának és jogállamnak nevezni azt a rendszert, ami 1989-ben létrejött Közép- és Kelet-Európa legbrutálisabb diktatúrájának bukása után? Aligha.
S ehhez elég végigtekinteni mindazon justizmordok sorozatán, amiben az erdélyi magyar nemzeti közösség tagjainak része volt a román titkosrendőrség által megszervezett marosvásárhelyi pogromot követő perektől – amelyek során a rájuk támadó felfegyverzett románokkal szemben védekezni merő magyarokat és cigányokat ítélték el – a forradalmi cselekményekre vonatkozó általános amnesztia dacára meghurcolt zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi ártatlan elítéltek ügyén át a Mikó kollégium kérdésében a jog szelleme és betűje szerint eljáró Markó Attila börtönbüntetésre ítéléséig.
De említhetjük a Beke István és Szőcs Zoltán nevével fémjelzett „terroristapert” vagy az egykori tulajdonosoknak már megítélt erdők és egyéb javak minden jogalap nélküli állami einstandolását. A példák s azok dokumentációja kötetekre rúg, minden túlzás nélkül könyvtárat lehetne berendezni a per- és háttéranyagokból.
Mindazonáltal az is leszögezhető, hogy ma a román uralom alatt álló területeken azon szabadságjogok jelentős része, amelyekért Temesvár népe halálmegvető bátorsággal 33 éve az utcára vonult, sokkal nagyobb mértékben érvényesül, mint Nyugat-Európában. Már itt is megvannak az abnormalitás intézményei, a woke-őrület keltetői, ezek közül legjelentősebb talán az Országos Diszkriminációellenes Tanács, amely gyűlöletbeszédnek bélyegezte és elítélte Orbán Viktornak a kevert fajú társadalmakra vonatkozó tusványosi gondolatmenetét, holott annak minden szava kiállja a valóság próbáját.
E testület a homoszexuálisok ügyében is hozott már néhány abszurd döntést. Összességében azonban a gondolat-, szólás-, véleménynyilvánítási és sajtószabadság tárgykörében a tágan értelmezett Erdélyben és a Kárpátokon túli román területeken nagyságrenddel jobb a helyzet, mint Nyugaton. S akkor nem beszéltünk a közbiztonságról, amelynek fordított korrelációja az adott közösségen belüli migránskoncentrációval egyre kevésbé tagadható.
Örök vita lesz, hogy lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt, ami történt. Alkotmányjogi szempontból mindenképpen. De az átlagpolgár prizmájából is a mozgástér a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt nagyságrendekkel kitágult, s ez akkor is igaz, ha az elitváltás csak részleges volt, s ha a színfalak mögötti hatalmi centrum magyarellenessége mit sem változott.
Erdély elorozása óta volt itt királyi áldemokrácia, katonai diktatúra, kőkemény sztálinizmus és lazuló, majd újra megkeményedő ceausizmus, Iliescu-féle „eredeti demokrácia”, ami a mai sajátos, egyetlen szóba nehezen tömöríthető alkotmányjogi rendszerré fejlődött. Az elmúlt száz év történéseit felidézve mindezzel együtt azt láthatjuk, hogy a magyarellenesség szempontjából a mindenkori politikai rendszer lehántható formameghatározottság, ami mögött ott húzódik az 1923-ban alkotmányszinten kodifikált célprogram, az etnikai szempontból homogénnek elképzelt egységes és oszthatatlan román nemzetállam megvalósításának igyekezete.
Miközben a trianoni rablóbéke nyomán létrejött államalakulat egyes tartományainak évszázados külön fejlődése a föderatív államberendezkedést tenné indokolttá, s az sem tagadható, hogy a nagyhatalmak által román fennhatóság alá utalt területeken ma is nemzetnyi magyar él, évezredes államalkotó tapasztalattal és intézményesen kinyilvánított önrendelkezési igénnyel. Létszámunk ma is meghaladja több uniós tagállam állampolgárainak számát.
Hogyan lehetséges, hogy mindennek ellenére a temesvári népfelkelés szikracsiholója, az idén 70. életévét betöltött Tőkés László a minap a december 15-i temesvári megemlékezésen beszédének központjába a román–magyar megbékélést emelte? A válasz Temesvár hősének habitusában keresendő.
Miként Szőcs Géza megírta a kilencvenes évek közepén, midőn Tőkés Lászlót a saját egykori szervezetén, az RMDSZ-en belül az abszurd és égbekiáltóan igazságtalan szekusváddal támadták idegen érdekeket szolgáló képviselők, az egykori segédlelkész valójában sosem volt forradalmáralkat, hanem rendkívüli bátorsággal megáldott reálpolitikus, aki az 1988-as Fideszhez hasonlóan mert normálisan viselkedni egy abnormális világban.
Az utóbbi években sokan leírták Orbán Viktorral kapcsolatban, hogy neki sosincs igaza jelen időben, neki mindig csak „igaza lett”. Magyarán bebizonyosodik az, amit előre látott.
Kevesen tartják ma már számon, hogy ezt a szófordulatot az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának egyik ülésén egy székelyföldi küldött fogalmazta meg a kilencvenes évek második felében, Tőkés László vonatkozásában. Nem véletlen, hogy a magyarság két kivételes történelmi személyisége természetes szövetségesek és évente közösen tartanak előadást a tusványosi szabadegyetem nagyszínpadán a magyar létperspektívákról.
