„Mi, magyar demokraták, akik hiszünk egy erkölcsös polgári demokráciában, hiszünk a nemzet függetlenségében, hiszünk hazánk jelenében és jövőjében, akik saját akaratunkból választottunk magunknak kormányt, amelytől hazánk felvirágoztatását várjuk […], egyre növekvő aggodalommal látjuk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő hazug és elfogult híradások miképpen erősítenek föl egy olyan közhangulatot, amely méltatlan és igazságtalan színben tünteti fel országunkat, s amely egyre nagyobb károkat okoz hazánk gazdaságának és a magyar embereknek.”
Ismerős? Pedig jó tíz éve, 2012. január 10-én látott napvilágot a szöveg, azaz az első „Békemenet Magyarországért”, felhívása, amelyet azért tettek, tettünk közzé, hogy együtt hallassuk a hangunkat és közösen álljunk ki a mellett a kormány mellett, melynek (nyolcévnyi böszme kormányzás és gazdaságpolitikai ámokfutás elszenvedése után) kétharmados kormánytöbbséget szavazott meg az ország.
Akkor talán a főszervezőket, azaz Bayer Zsoltot, Bencsik Andrást, Csizmadia Lászlót, Stefka Istvánt és Széles Gábort is meglepte, hogy milyen elképesztően hatalmas tömeg gondolta úgy: mozdulni kell!
Legalább félmillió nemzettársunk vonult fel a „Nem leszünk gyarmat!” jelmondat mögött, elutasítva a már hetek óta szűnni nem akaró, külföldi hátterű puccskísérleteket és a magyar állampapírok – végső soron a padlóról épp felálló nemzetgazdaságunk – elleni spekulatív támadássorozatot.
Még abban az évben interjú készült Orbán Viktorral, az Egy a haza – Békemenet 2012 című emlékkötetbe, melyben a miniszterelnök azt mondta: ha a polgárok nem mutatják meg az erejüket, vélhetően már nem ő volna a kormányfő.
„Ha nincs a békemenet, ha nem állt volna sorompóba néhány százezer magyar, hogy világossá tegye, ragaszkodik ahhoz, hogy demokratikusan dőljenek el az ország dolgai, akkor lehet, hogy valóban nem éltük volna túl ezt az időszakot. Ha a hagyományos diplomáciai szkander erőszabályai érvényesültek volna, és a közönség nem szállt volna be a mérkőzésbe az egyik fél oldalán, akkor könnyen lehet, hogy ezt az interjút tényleg egy másik miniszterelnöknek kellett volna adnia.”
Bár sokféle vádaskodás jelent meg akkoriban a posztkomcsi, balliberális sajtóban fizetett menetelőkről, kormányzati háttérsegítségről, valójában a békemenet teljesen civil kezdeményezés volt. Olyannyira civil, hogy éjszakába nyúló viták és egyeztetések révén alig sikerült egybeboronálni a jó szándékú kezdeményezéseket, hogy ne több kisebb tüntetés legyen, hanem egyetlen, meggyőző erejű.
