„Diadalmas” kapitalizmus
A mindent elsöprő módon működő, „diadalmas” kapitalizmus ilyen jellegű és ilyen pontos bemutatása a magyar irodalomban kuriózum, hiszen ezt a fajta valóságot legfeljebb könyvekből és filmekből s nem saját tapasztalatból ismerjük, ám Böszörményi regénye olyan kézzelfogható közelségbe hozza egyfelől a metropoliszt, olyan érzékletesen írja le ezt az emberinek már alig nevezhető közeget, hogy az szinte fáj, másfelől olyan szemléletesen ábrázolja a tőke territóriumát, illetve azt, mivé válhat az ember a pénz bűvöletében, hogy attól megborzong az értő-érző olvasó.
Talán azért is olyan letaglózó a regénynek ez a síkja, mert az olvasónak rá kell döbbennie arra, hogy az egyéni sors és a társadalmi erővonalak tragikus mértékű egymásra hatása és -utaltsága nem kelet-európai, nem is balkáni, még csak nem is a szabadság- vagy a demokráciadeficitből eredő jellegzetesség, hanem az emberi élet kikerülhetetlen velejárója. Hogy bármennyire individualizált, az egyén(isége)t kultiváló korszakban élünk is, a társadalmi irányok és a gazdasági törvényszerűségek mindig és mindenkor ki- és elkerülhetetlenek az egyéni sorsok alakulásában-alakításában.
Emberiségregény
A Míg gondolom, hogy létezem klasszikus realista próza – posztmodern köntösben, hiszen miközben tűpontos a környezet bemutatása, mesteriek a lélekrajzok, aközben a regény kereteit folyamatosan feszegeti a szerző: a bölcseleti esszé irányába éppen úgy, mint a pszichokrimi felé, s mégis mindvégig megmarad olvasmányosnak, figyelemfelkeltőnek és -lekötőnek, kerüli az öncélú szövegelést, nem riad vissza a humortól vagy éppen a filmszerű elemektől sem.
Ahogyan a Darabokra tépve az emberiségregény jelzőre tarthat igényt, úgy vindikálhatja magának a sorsregény jelzőt a Míg gondolom, hogy létezem, végtére is középpontjában az ember és a sorsa áll, a modern ember küzdelmei, frusztrációi, boldogság- és boldoguláskeresése, pokoljárása és üdvözülésének lehetőségei, a sors és a végzet dichotómiája, a személyiség és a személyesség lehetőségei a túlságosan is erőteljes és mind embertelenebb környezetben. A Míg gondolom, hogy létezem cselekedet, tett, amely arra sarkall, hogy emberek maradjunk az embertelenségben, s arra biztat, amire egykor Ady: „indulj csak vakmerőn, / Mint régen-régen cselekedted.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!