Nem kell rögtön megölniük engem. Ez az egyik oka annak, hogy ilyen sokáig elhúzódott a háború. A 2000-ben, 2005-ben meghalt ártatlan férfiak fiai már elég idősek, hogy csatlakozzanak a tálibokhoz. Szóval meg kell győződnünk arról, hogy csak azokat lőttük le, akiket kell. Mert azt akarjuk a legkevésbé, hogy még több minket gyűlölő ember legyen – magyarázza az amerikai kiképző a megértően bólogató újoncoknak a Zöldsapkások: Az afgán misszió című dokumentumfilm egyik nyitó jelenetében. Az ugyancsak amerikai Matthew Heineman rendezésében be is érik a munkája gyümölcse; a film vége felé, már a nyugati kivonulás után a brit és német hadtudományi iskolákban pallérozott Szami Szadat tábornok száját rágva azon tépelődik, vajon elrendeljen-e egy civileket is veszélyeztető csapást, vagy sem. Hadd lőjem le a poént: elrendeli.
Piszkos munka
A film főszereplője is lényegében Szami Szadat, az afgánok főhőse, az ifjú – 1986-os születésű – tábornok, aki halált megvető bátorsággal néz szembe az ellenséggel. Hol lelkesítő szónoklatot tart, máskor a sebesülteket menekíti ki, vagy ha kell, fegyvert ragad, és saját életét is kockára teszi a frontvonalon. Azért bepillantást nyerünk az érző ember életébe is: egyszer könnyezve emlékezik meg az elesett bajtársáról, szüleivel beszél telefonon, de leggyakrabban nagyokat sóhajtva, cigarettázva mered aggodalmasan a távolba. És azt is megtudhatjuk, hogy egy modern tábornok legfőbb fegyvere ma már az okostelefonja.
Arról a film már nem tesz említést, hogy Szami Szadat a Blue Sea Logistics vállalat vezetője volt, amely felszereléssel látta el az afgán kormányerőket, azaz elég jól keresett a háborún. Ahogyan arról sem, hogy míg a médiát végighaknizó tábornokot az egyik oldal hősként ünnepelte, addig a másik közönséges tömeggyilkosként tekintett rá. A The New Yorker hasábjain saját katonái vallották meg, hogy támadásaikban napi szinten mészároltak le civileket.
Szadat tábornok Blackhawk helikopterei láthatóan véletlenszerűen nyitottak tüzet. Wali házát is célba vették, lánya belehalt, ahogy eltalálta a fején egy repesz. Testvére kiszaladt a kertbe a lány ernyedt testével, és azt kiabálta: civilek vagyunk! Őt és Wali fiát is lemészárolták. Felesége elveszítette az egyik lábát, a másik lánya kómában van
– idézte a lap az egyik szemtanút.
Azt az ENSZ jelentései is megerősítették, hogy a nyugati kivonulás hírére kirobbanó harcokban minden korábbinál több civil veszítette életét: 2021 első felében 1659-en haltak meg. Ezeknek persze csak egy részét követték el a tálibok, sőt ebben az évben az amerikaiak mindössze 12 esetért vállalták a felelősséget. Korábbi oknyomozó riportokból az is kiderült, hogy a nyugatiak gyakran a helyi erőkre bízták „a piszkos munkát”.
Igaz, ha kemény eszközökkel is, de a tábornok legalább harcolt. Másfél év távlatából már nagyobb rálátással mérleget lehet vonni: ha több Szami Szadat szolgál a seregben, lehetett volna másképpen, vagy elkerülhetetlen volt a kormányerők veresége? Wagner Péter szerint ennek megválaszolására kétféle narratíva létezik: egy nyugati és egy afgán. – Nyugaton abban a hamis hitben éltünk, hogy az afgán kormány hatalma sokkal kiterjedtebb. Még 2020-ban is úgy becsülték, hogy az ország több mint felében aktívan jelen vannak erőik. A valóságban azonban éjszaka a nagyvárosok kivételével a tálibok uralkodtak, vidéken pedig még fényes nappal is – vázolta az alaphelyzetet a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. Majd emlékeztetett, hogy Afganisztán két hullámban esett el: a tálibok előbb 2021 tavaszától nyaráig a teljes vidéket elfoglalták immár „hivatalosan” is, aztán nyár végéig kevés harc árán a nagyvárosok is megadták magukat.
De miért nem fogtak fegyvert a kormányerők? A szakértő szerint azért sem, mert pontosan a fenti előzmények miatt már kevesen hittek abban, hogy az amerikaiak kivonulása után az afgán kormány képes lesz megfordítani a trendeket.
– Az utolsó pillanatig az afgán vezetés arra bazírozott, hogy az amerikaiak csak blöffölnek, és végül maradnak – magyarázta. Ehhez még hozzájött az is, hogy az afgán rendőrség és hadsereg jó része az elmúlt években a háttérben lepaktált az ellenséggel, sokszor helyi tűzszüneteket kötöttek, így sok katonának attól sem kellett félnie, mi vár rá egy hatalomátvétel esetén. – Klasszikus afgán történet, mikor egy vidéki családban két gyermek a hadseregben, másik kettő a táliboknál harcolt – mutatott rá az afganisztáni társadalom sajátosságaira.
Fotó: MTI/AP/Ebrahim NorooziFotó: Ebrahim Noroozi
Nagy túlélők
Ami pedig az afgán narratívát illeti, eszerint Asraf Gáni elnök és nemzetbiztonsági tanácsadói teljesen elszakadtak a valóságtól, nem hallgattak a tanácsokra, és az utolsó pillanatban sem engedték harcolni katonáikat. Wagner Péter ehhez hozzátette, a legtöbb afgánt aligha érdekelte a demokrácia. – Az afgánok nagy túlélők. Mindenki mindent megtett a boldogulásért. A rendőri és katonai vezetés egy része kábítószer-kereskedelemmel is foglalkozott, és ott lopta a pénzt, ahol tudta. Nem véletlen, hogy sokuknak van villája Dubajban. Emellett egy hétköznapi afgán katona ugyan miért harcolt volna? Ő nem érezte azt, hogy valamitől meg kell védenie az országot – magyarázta.
A dokumentumfilm magyar címe kicsit megtévesztő, az angol Retrograde, azaz „visszavonulás” találóbban lefesti a hangulatát. A kint szolgáló amerikai katonák döbbenetét és tehetetlen haragját, amikor ráébrednek, hogy hiába harcoltak. Az afgánok fokozatos kétségbeesését, amikor megértik, hogy tényleg csak magukra számíthatnak. És hogy még saját szövetségeseik sem bíznak sikerükben: a nyugatiak saját felszerelésüket inkább szétverik, mint hogy átadják a kormányerőknek, mert tudják, hogy úgyis tálib kézre kerülne.
Demokrácia a törzsi világban?
De miért nem látta ezt a Nyugat, ha pedig látta, miért nem tett ellene? A szakértő emlékeztetett, hogy a Nyugat óriási pénzt és energiát ölt bele Afganisztánba. – Pénz, paripa, fegyver megvolt. Csakhogy az afgán hadsereg is úgy működött, ahogy az afgán állam, az pedig alapvető kihívásokkal küzdött. Az Egyesült Államok és szövetségesei valójában nagyon szűk pályán mozogtak. Ahol a társadalom hatvan százaléka írástudatlan, szűk réteg az értelmiség és szakértelem, akinek befolyása van, annak gyakran vér tapad a kezéhez, ott nagyon nehéz csodát tenni – értékelte a problémákat. Wagner Péter rámutatott, a Nyugat inkább azzal égette meg nagyon magát, hogy törzsi, a mi fogalmaink szerint középkori társadalomra próbálta ráhúzni a modern demokratikus berendezkedést, államot építeni, ami kudarcot vallott.
Szami Szadat mindenesetre nem adta fel, tavaly nagyot futott a nemzetközi sajtóban, hogy londoni száműzetéséből fegyveres ellenállást szervez Afganisztán felszabadítására.
Ebből egyelőre nem sok valósult meg, de ha másutt nem is, a közösségi médiában rendületlenül vívja szabadságharcát. Úgy tűnik, azért közben elég jól berendezkedett, ugyanis saját biztonsági és tanácsadó céget is alapított Londonban.
Wagner Péter azért teljesen nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy a Nyugat ismét beavatkozzon Afganisztánban, vagy valamilyen fegyveres ellenzéket támogasson. De úgy vélte, erre nagyon kevés az esély, az ügy egyelőre lekerült a napirendről, a Nyugat inkább el akarja felejteni a kudarcos kalandot. – Ez a háború egyáltalán azért történhetett meg így, mert az Egyesült Államok hatalmának fénykorára esett. Afganisztán jelentősége nagyon csekély, de Washingtonnak akkoriban nem volt nagyobb problémája. Most az ukrajnai háború, a pénzügyi válság, Kína felemelkedése is fontosabb – zárta szavait.
Borítókép: Amerikai harci járművek roncsaiból emelt győzelmi emlékmű az afganisztáni Gazni határában (Fotó: Europress/AFP)
