Törökországi földrengés: határtalan katasztrófa, határtalan fájdalom

A február 6-i katasztrófa ott pusztított, ahol a történelem hajnala óta ősi civilizációk bölcsője ringott. A Termékeny Félhold földrengés sújtotta északi karimája, a világtörténelmi Mezopotámia északi szöglete régóta kultúrák versengéseinek és egymásra találásainak, valamint sokszor tudattalan szinergiáknak és pusztításoknak nagy földrajzi tája.

View over the Nemrut Dagh early in the morning. Fotó: Ozbalci

Harc a Termékeny Félholdért

Isztambul és vele együtt az Oszmán Birodalom valódi erejét a Berlin–Bagdad-vasút építése hozta el a térségbe a XIX. század végén, s vele együtt a nemzetközi politika vetélkedését is – az Eufrátesz és a Tigris síkságain át, a Perzsa-öblön keresztül – a Brit Indiába vezető út birtoklásáért. 

A gazdasági élet felpezsdült, s egyre több isztambuli és nyugat-anatóliai oszmán-török kereskedő-vállalkozó, vasútépítő, hivatalnok, katonatiszt és tanító jött ide, mert az oszmán állam is korszerűsödött, sőt nyugatosodott. Egyes csomóponti városokban jelentős örmény, arab és zsidó népesség élt, de a nemzetközi keresztény missziók is aktívak voltak: iskolákat, árvaházakat és kórházakat építettek és tartottak fenn minden itt élőnek, nem csupán a keresztényeknek. 

A XIX. század elejétől a nomád kurd törzsek északról és keletről igyekeztek minél több legelőt és folyóvölgyet uralni, s az ottani arab lakosságot a sivatag felé szorítani, amelyhez többnyire megvolt a kellő fegyveres erejük. 

A Közép-Toros hegyeiben pedig olyan törökök éltek, akik megőrizték közép-ázsiai gyökerű törzsi hagyományaikat, s nem keveredtek az oszmán városi központok világával.

Így volt ez még 1936-ban is, amikor Bartók Béla Osmaniye város közelében énekesekkel találkozott, felgyűjtötte zenéjüket, amely alapja lett azon véleményének, hogy a magyar népzenének olyan türk gyökerei vannak, amelyet az 1930-as évekig a délkelet-anatóliai hegyi törökök megőriztek. 2023. február 6-án Osmaniye városában is sújtott a földrengés. Úgy tudjuk, hogy a Cebeli Bereket Kulturális Központban, amely Bartók Béla-emlékmúzeumnak is otthont ad, nem keletkeztek nagyobb károk.

Összedőlt épület romjai előtt ül a 67 éves Mehmet Nasir Duran a dél-törökországi Osmaniye tartományban levő Nurdagiban 2023. február 9-én. Fotó: MTI/AP/Pétrosz Jannakurisz

Az első világháború a Fényes Porta végét jelentette. Olyan világnak kellett szétesnie a Toros hegyláncai és a szíriai-iraki sivatag között, amelyet legalább négy évszázad együttélése és gondja-baja kötött össze. 

Ennek szövetét olyan különböző nyelvű, vallású és társadalmi szerkezetű, egymással néha jó, néha rossz kapcsolatban álló közösségek alkották, amelyek a XX. század elején ellentétes nemzetközi, világpolitikai vonzások rendszerébe kerülve konfrontatív nemzetépítést kezdtek el ott, ahol a bábeli nyelv- és hangzavar és a sokszínűség lételem vagy történelmi örökség volt. 

Az oszmán világnak 1918 végén máról holnapra vége lett: a nagy térség városi központjai az antant ellenőrzése alá kerültek, a vidék pedig különböző szabadcsapatok uralma alá, amelyek egymás elleni harcai sok szenvedést okoztak az itt élőknek, s ezek családi és közösségi hagyományaikban mindmáig mérgező erővel bírnak.

Földrengés és történelem

A török függetlenségi háborúnak köszönhetően 1923-ban megszületett a Török Köztársaság. Párizs pedig ugyanebben az évben létrehozta a francia mandátumú Szíriát és Libanont. Közöttük a határ az 1924. évi lausanne-i békeszerződés értelmében hozzávetőlegesen az egykori bagdadi vasút nyomvonala lett. Ez a mesterséges határvonás nagy történelmi térséget vágott ketté, annak ellenére, hogy a határ két oldalán ugyanaz a nyelvi, társadalmi és kulturális szövet létezett. 

Az itt élők idővel hozzászoktak, hogy fővárosuk nem Isztambul, hanem Ankara vagy Damaszkusz, s a hivatalos államnyelvük végérvényesen a latin betűs, megújított török, illetve az arab és francia lett. Utóbbi a második világháború idején kikopott, de a szíriai értelmiségiek (szunniták, alaviták és keresztények egyaránt) a francianyelv-tudást igyekeznek sajátos nyugati kapcsolódási eszközként fenntartani.

Az elmúlt hetekben a fájdalom hangja egyszerre szólt törökül, kurmándzsiul, arabul, turkománul és cserkeszül. Gyászoltak a muszlimok, az alaviták és az alevik, miként a történelem viharait túlélő kisebb keresztény felekezetek, de az antakyai zsidó közösség is. A földkéreg megmutatta erejét; megmutatta, hogy felette áll politikáknak, országhatároknak, vallásoknak, nyelveknek, de rossznak és jónak is. Fájdalmas és kegyetlen kimondani: a Termékeny Félhold felső karéjában a történelem hosszú távú trendjeit a földkéreg mozgása alakítja.

Túlélők után kutatnak Kahramanmaras egyik összedőlt mecseténél. Fotó: AFP

A tragikus földrengés epicentruma 2023. február 6-án Kahramanmaras volt, s legalább háromszáz kilométeres átmérőjű körre terjedt ki (hozzávetőlegesen 110 ezer négyzetkilométeren, jócskán átnyúlva Észak-Szíriába), ahol a határ két oldalán legalább húszmillió ember él, s a becslések szerint legkevesebb négymillió épület dőlt romba, amelyek tetői és falai az eddigi adatok szerint Törökországban és Szíriában több mint negyvenezer embert temettek maguk alá. 

A katasztrófa déli folyama a szíriai Aleppóig nyúlott. A legtöbb halott Törökországban Hatay, Kahramanmaras és Adiyaman tartományokban van, de gyásszal teli Osmaniye, Gaziantep, Sanliurfa és számos más fontos település is Törökországban. Szíriában pedig a legtöbb áldozat Aleppóban és Latakiában van.

Hatay tartomány Törökországnak egyik ékszerdoboza, amely történelmileg az ókori Antiochia – törökül Antakya – tengerparti előtere. Az egykori metropoliszt a tengertől távol építették fel, hogy a tengeri támadóknak ne lehessen könnyű zsákmányuk. 

Kikötője – a világhódító Nagy Sándor nevét viselő – Alexandretta volt, amely régóta Iskenderun (a makedón uralkodó arab és török nevéből), és napjainkban a Földközi-tenger keleti medencéjének egyik legnagyobb kikötője, Törökország fontos ipari központja. Itt is rengett a föld: a város kicsiny római katolikus közösségének Angyali üdvözlet székesegyháza összeomlott, de a Szűzanya szobra sértetlen maradt. Véletlen, csoda vagy szerencse?

Kimentésére váró férfi a földrengés pusztította Hatayban. Fotó: AFP

A legnagyobb tragédia Hatayban, Antakyában történt. A város ismét romokban van, mint már sokszor történelme során. Az ókor kutatói nagyon jól tudják, hogy a híres Antiochiát és számos települést a térségében hatalmas földrengés döntötte romba Kr. u. 115-ben. Nagyjából olyan erejű volt, mint az elmúlt hetek rengései. 

Négy évszázad múlva, 526-ban ugyanez történt. Ezt a metropolisz sohasem heverte ki, és elveszítette régi történelmi jelentőségét. Antakya azonban régi fényéből az elmúlt évszázadban sok mindent visszanyert, a város romjai turisták tízezreit vonzották. Pár nap alatt minden megváltozott, a város központja ismét összedőlt, s az ott élő népek ismét halottjaikat gyászolják, mint egykoron. 

Hatalmas károkat szenvedett a Habibi Neddzsár-mecset, amely mai formáját az 1853. évi földrengés után nyerte el. Az épület a történelmi város eltérő vagy egymást kiegészítő hagyományainak egyik csodahelye: a muszlim hagyomány szerint a „Kedves Ács” (így fordíthatjuk a mecset névadóját magyarra) az Allah hitéért életüket adó sehidek egyike; a keresztény emlékezet viszont kora keresztény mártírként tiszteli.

A Nemrut-hegy óriásai

A 600 ezer lakosú Kahramanmarast, amely a földrengés epicentrumában terül el, a török gazdasági elemzők az elmúlt évtizedek dél-anatóliai gazdasági felfutásának egyik tigrisvárosaként tartják számon. Vonzotta környékének különböző hátterű lakosait, a délkelet-anatóliai urbanizáció egyik látványos sikermetropolisza lett. 

Ez lett a veszte: a régi épületek éppúgy omlottak össze, mint az újak. A török vezetésnek és az itteni népnek a romokból az elkövetkező években új várost kell építenie tanulva a múlt építkezéseinek hibáiból. 

A város neve, Maras egy hettita vezér nevét őrzi, amelyet az arab hagyomány vitt tovább és örökített át az oszmánokra. Az egykori görög–római Germanicia/Germanikeia valaha fontos hellenisztikus és római katonaváros volt. A település az atatürki honvédő háborúban való részvételére emlékeztetve kapta 1973-ban a Hős-Maras/Kahramanmaras nevet.

A 300 ezer lakosú Adiyaman többségi lakói kurdok, akik a várost saját nyelvükön Semsurnak nevezik. Közelében van a híres Nemrut-hegy (Nemrut Dagi), amelynek monumentális kőszobrai a hellenisztikus időkből maradtak ránk, s 1881-ben Karl Sester német mérnök-régész a helyi kurdok segítségével bukkant rájuk. 

A lelőhely 1987 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Eddigi híreink szerint nem esett kár a kőszobrokban: képesek dacolni nem csupán az idővel, hanem a természet erőivel is. 

A bibliai Nimród királynak – aki a Szentírás szerint a bábeli torony építője volt, s magyar hagyomány szerint híres vadász ősapánk – valódi kiléte történelmi viták tárgya. De az nem kérdés, hogy emlékezetkultúrája egy földrajzi névhez kötődően és az őt hosszú idő múlva követő hellenisztikus uralkodó művészi ízlésének és hatalmának köszönhetően Adiyaman közelében velünk él.

A földrengés drámája közelebb hozta egymáshoz a Termékeny Félhold felső karéjának lakóit. Zajlanak a temetések, segélyszervezetek milliónyi károsultat látnak el, s megkezdődött a kárfelmérés is. Az újjáépítés emberformáló lesz. Az elmúlt évezredekben az új környezet megteremtése során a Termékeny Félhold lakói alig okultak a földrengések tragédiáiból. Bízzunk abban, hogy ez most határtalanul és velejéig más lesz!

A szerző a Türk Államok Szervezete Budapesti Képviseleti Irodájának vezetője, nagykövet

Borítókép: A Nemrut-hegy monumentális kőszobrai a katasztrófa sújtotta törökországi Adiyaman tartományban (Fotó: AFP)