Komócsin elvtárs lövetett

A hölgyeket a szocializmus idején is kézcsókkal köszöntő, vásárlóval soha össze nem tegeződő Béla úr nevét évtizedekig élő legendaként emlegették a budapesti „krém” köreiben.­ Ő szolgálta ki a kései Kádár-kor, majd a rendszerváltás évei­nek kulturális és hatalmi elitjét az ország ­akkor leg­elegánsabb, Váci utcai öltönyszalonjában. Kevesen tudták róla, hogy 1956-ban kiskatonaként túlélte a sortüzet, majd szovjet kivégzőosztag előtt is állt.

20230130 Budapest Lázár Béla 1956-os kiskatona Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

„Katonák vagyunk, nem mészárosok!”

– Ez mennyire biztos?
– Annyira, hogy előző nap Komócsin magához rendelte a katonai alakulatok törzstisztjeit, köztük a mi törzsfőnökünket is, aki becsületes, karakán ember volt. Komócsin azzal kezdte: mozgolódik a tömeg, utcán vannak a fiatalok, és neki ez nem tetszik. Ha továbbra is tüntetnek, a katonák oszlassák szét a tömeget először riasztólövésekkel, majd, ha ez nem jár eredménnyel, lőjenek közéjük! Erre Garab főhadnagy felállt, és közölte: mi katonák vagyunk, nem mészárosok! Fegyvertelen civilek közé nem lövünk! Azzal a tisztek testületileg felálltak, és faképnél hagyták Komócsint. Ezek után az elvtárs az ávósokkal hajtatta végre a mészárlást. Lövetett, majd elsunnyogott, és egészen november negyedikéig lapult valahol a gazember.

 

Lázár Béla: Nem voltam hős, csak mázlista. Fotó: Mirkó István

Fegyencek őrei

– Mit tapasztalt, amikor megérkezett a laktanyába?
– Az állománynak csak a harmadát, úgy két-háromszáz sorkatonát találtam ott. Nem volt már őrség, és mindössze egyetlen tisztként az említett Garab Imre főhadnagy próbált rendet tartani. Azt mondta, nem csinálunk semmit, amíg nincs egyértelmű parancsunk. Naponta kért eligazítást a légierő parancsnokságától, de csak azt ismételgette az ügyeletes tiszt, hogy „Cselekedjen saját belátása szerint!” .
– A tiszteknek nem lett bajuk abból, hogy nem voltak hajlandók Komócsin tűzparancsát teljesíteni?
– Dehogynem, a szovjet hadbíróság ítélkezett felettük. Garab Imre főhadnagyot például négy év börtönre ítélték, amit le is ült. Az alakulatot pedig mint „ellenforradalmit” feloszlatták. De nem csak a Komócsin-afférnek volt ebben szerepe. A zászlóaljparancsnokunkat, Gengericzky Lajos századost beválasztották a debreceni Munkástanácsba, ő emiatt öt évet ült.
– Mitől lett az egész alakulat „ellenforradalmi”?
– Szerintem két ténykedés miatt. Az egyik, hogy a 25-én kezdődő országos sztrájk idején a vágóhíd igazgatója kérésére mi szállítottuk a húst a hűtőházból a boltokba. A másik, hogy közreműködtünk egy börtönlázadás elfojtásában. Amikor 26-án Nagy Imre kormánya amnesztiát hirdetett, és a helyi börtönből is szabadon engedték a politikai elítélteket, az ott maradt tizenkilenc igazi bűnöző, rablók és gyilkosok is egyre agresszívebben követelték, hogy engedjék ki őket. A rémült börtönparancsnok tőlünk kért segítséget. Két teherautóval, két géppuskával, valamint géppisztolyokkal felszerelkezve érkeztünk a börtönhöz. A golyószórókat felállítottuk az utcán a kapu felé fordítva, mi pedig 29-en fegyverrel a kézben felsorakoztunk melléjük. Szakaszparancsnokom, Horváth István százados intett, hogy tárják ki a vaskaput. Amikor ez megtörtént, az udvaron hőzöngő fegyencek azt hitték, ez az ő szerencsenapjuk. Csakhogy mi az utcáról, fegyverrel a kézben néztünk velük farkasszemet. A százados ekkor bekiabált: „Nyitva a kapu, tessék, el lehet hagyni a börtönt!” A bűnözők zavarodottan tanácskoztak, majd hangadójuk közölte, hogy inkább mégse mennek. Ezek után visszakullogtak a celláikba. Ettől kezdve a szovjet támadásig őrséget adtunk a börtönben is.
– Aztán elérkezett november 4-e hajnala…
– Emlékszem, vasárnap volt. Állítólag húsz hadosztállyal, kétszázezer emberrel szemben a Magyar Néphadsereg ott állt hét hadosztállyal, hetvenezer katonával és ósdi fegyverekkel. Esélytelen lett volna ellenállni a bekerített Debrecenben. Mindnyájan sejtettük, hogy mi fog következni. Garab főhadnagy magára maradt egyetlen tisztként kettes vonalban a sportpályán felsorakoztatta az állományt, fegyvereinket magunk elé tettük a fűbe. Garab drámaian rövid beszédet mondott: „Én veletek maradok, ha szerencsénk van, életben maradunk. Ha nem, akkor előre is búcsúzom tőletek.”
– Ön most itt ül előttem, tehát szerencséjük volt…
– Kevésen múlott! Begőzölt, ostoba kirgizek jöttek be a laktanyába, artikulálatlanul ordították, hogy: fasiszt, fasiszt! Parancsnokuk egy orosz tiszt, bizonyos Seljapin ezredes volt, aki már fel is állíttatta velünk szemben a kivégzőosztagot, amikor megszólalt az ormótlan távbeszélő, amelyet a hátán cipelt egy kirgiz katona. Egyre vörösödő arccal hajtogatta oroszul, hogy értettem, értettem, majd leállította a kivégzésünket. Elvették tőlünk a csapatzászlót, ami azt jelenti, hogy megszűnik az alakulat. Ma ez az MN 9127 számú zászló ki van állítva a hadtörténeti múzeumban, majdnem elsírtam magam, amikor megláttam.

Csencselés az oroszokkal

– Ezek után hadifoglyok lettek?
– Nem, a sorállományt elhelyezték Újpestre, a dunai flottillához. Az volt akkoriban kommunista szempontból a legmegbízhatóbb alakulat, tele rosszindulatú, arrogáns és alkoholista tisztekkel. Három hónapig fegyvert se mertek adni a debreceniek kezébe, mert ott is ellenforradalmárnak minősültünk. Én csak hónapokkal később követtem a többieket, mert Seljapin három önkéntest kért a laktanyánkban lévő híradóanyag őrzésére. A többiek idiótának néztek minket, amiért jelentkeztünk.

Lázár Béla egykori bajtársai körében, a debreceni laktanya sportpályáján. Fotó: Mirkó István

– Ez mondjuk jogos. Miért jelentkeztek?
– Hát nem azért, mert annyira szimpatikusnak találtuk őket! Két cimborám azért, mert helybeliként nem akartak Újpestre kerülni, én meg azért, mert mindkettő jóbarátom volt. Kaptunk egy szerkocsit műbőr fekvőhelyekkel és három puskát öt tölténnyel, így adtuk váltásban az őrséget. Ételt az oroszoktól kaptunk, velük is jártunk fürdeni hetente egyszer. Volt két kárpátaljai ukrán, aki tudott magyarul, ők voltak a kapcsolattartók. De hogy milyen az emberi természet, forradalom ide, oroszgyűlölet oda, nagyon hamar megindult a cserekereskedelem. Jöttek a környékbeli falusiak, kínáltak kolbászt, pálinkát új lópokrócokért, bakancsokért cserébe. Az orosz parancsnok odavolt a pálinkáért, úgyhogy a két ukrán egyre csak hordta ki a laktanyánkból, amit a parasztok rendeltek. Nekünk is jutott mindenből, úgyhogy sajnáltam, amikor végül mennünk kellett a flottillához, ahol elég randán bántak velünk.
– Leszerelése után visszament dolgozni a ruházati kereskedelembe?
– Igen, ez egy gyönyörű életpálya kezdetét jelentette, melynek legszebb időszaka az a két évtized volt, amelyet a Váci utcai exkluzív öltönyszalonban tölthettem. Itt gyakorlatilag a kései Kádár-kor és a rendszerváltás éveinek összes prominense törzsvásárlónak számított: miniszterek, miniszterelnökök, akadémikusok, főtisztek, hírességek, valamint feleségeik és szeretőik. Mindenkivel jóban voltam, de ez már egy egészen más történet…

Címlapkép: Lázár Béla debreceni sorkatona bajtársai fényképét mutatja