A Nemzetiségek parkja megszokott találkozóhely a lakótelep labirintusában, mert magasra nyúló oszlopa messziről látszik, és amúgy is eligazítja az embert: 13 nyelven vésték a kövébe Szent István király intelmét arra vonatkozóan, hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”. Nazarján Hamlet, a XVIII. kerületi Örmény Nemzetiségi Önkormányzat elnöke hajadonfőtt közeledik a nagy szélben, majd röpke helytörténeti előadást tart, miközben a fabódéktól zsúfolt téren átsétálunk a pestszentlőrinci Nemzetiségek Házába. Otthonosan mozog ebben a környezetben – több mint ötven éve él Magyarországon.
Hamlet az apját kereste
– Azt számolgatom, hogy nem is nagyon ismerhette az édesapját.
– Ő még látott engem, de én nem ismertem őt: 16 napos voltam, amikor a Vörös Hadsereg katonájaként elment a frontra. Bizonyára szerette Shakespeare-t, mert a bátyámnak Henrik, nekem Hamlet nevet adott. A háború végén jött a hivatalos levél, hogy 1945. február 25-én elesett Budapest környékén, Bia község határában.
Úgy nőttem fel, hogy örökké az apai nagynéném sírását hallgattam, hogy neki hat fiútestvére volt, de egyiknek sincs meg a sírja, hogy egy szál virágot tegyen rá.
Két testvérét Törökországban végezték ki, kettőt Iránban, egy a Szovjetunióban harcolt, megsérült, és hazafelé belehalt a sérüléseibe. Apuka volt a hatodik. Ő is elment a háborúba, és ő sem jött vissza – meséli az örmény férfi jó magyarsággal. – Gyerekkoromban mindig azt hajtogattam, ne aggódjál, nénikém, ha nagy leszek, megtalálom apám sírját. És ahogy nőttem, kezdtem kutatni utána, olvastam a levelezését, hol, mikor, kivel állt kapcsolatban.
Gyűjtögető típusnál szerencsés együttállás, ha a tárgyak iránti szeretet összekapcsolódik az önkifejezés és az ismeretterjesztés vágyával. Nazarján Hamlet az örmény kultúra népszerűsítésének elkötelezett híveként szeret és tud is mesélni, a Nemzetiségek Házában pedig igazán van mit nézni. A Kaukázus vidékét idézik a régi faliszőnyegek, a népviseletek és az örmény ábécé stilizált képei, utóbbiakról megtudjuk, hogy magyar vonatkozásuk is van: Lázár Vilmos leszármazottjának a munkái.
– Az aradi vértanúk közül Lázár Vilmos honvéd ezredes és Kiss Ernő altábornagy örmény származású – a rendszerváltozás előtt rendszeresen figyelmeztetnem kellett a Magyarországra érkező szovjet delegáció tagjait, nehogy itt sörrel koccintsanak. Finom részletei ezek a kultúrának, de érdemes megismerni a hátterüket – jegyzi meg. – Nekem is csak apránként ment. Amíg Örményország a Szovjetunió tagállama volt, nem is nagyon lehetett külföldre utazni, viszont tagja voltam a Komszomolnak, ezért 1966-ban végre befizethettem egy társasutazásra. Akkoriban csak annyi ismeretem volt Magyarországról, hogy a fővárosa Budapest, egyébként azt sem tudtam, eszik vagy isszák. A repülőúton összeismerkedtem néhány magyar fejessel, akik Jerevánból utaztak hazafelé emelkedett hangulatban, szó szót követett, majd váratlanul azt mondták, olyan jól érezték magukat nálunk, hogy bármit kérhetek tőlük. Erre elmondtam nekik, hogy az apukám sírját keresem. És tényleg megtartották az ígéretüket, segítségükkel eljutottam Biatorbágyra, ahol a helyiek kedvesen fogadtak, és az Etyek felőli domboldalban megmutatták: ott nyugszanak a szovjet katonák nyolcszázötvenen, jelöletlen sírban. Mielőtt visszatértem volna a turistaszállásra, a fejfák között találkoztam egy idős házaspárral, akik elmondták, nekik is hiányoznak a hozzátartozóik – azok meg valahol a Szovjetunióban nyugszanak –, azért is gondozzák a katonai sírokat, mert azt remélik, mások az ő szeretteikért ugyanezt megteszik idegen földön.
Magyar hangzású nevek
Nazarján Hamlet az édesapja sírját Bián hiába kereste, de a turistacsoport idegenvezetőjében megismerte a jövendőbeli feleségét. 1970-ben végleg letelepedett Magyarországon, gépészmérnök-végzettséggel a KGST országainak műszaki fejlesztését koordinálta, és keresztül-kasul bejárta az országot. Utazásai során szokásává vált felkeresni a helyi temetőket, érdeklődni az ismeretlen katona sírjáról, mire a megszólítottak saját, idegen földben nyugvó halottaikról kezdtek mesélni neki nemegyszer. A beszélgetésekből kiderült, hogy a háborúból soha vissza nem térő magyar katonák százai kerülhettek örmény területekre. A családtörténetek iránt fogékony férfi eközben kereste a kapcsolatot a magyarországi örményekkel is, akikkel az 1987-es egyesületi törvény megszületését követően társaságot alapítottak.
A rendszerváltozás után a magyarországi örmények létrehozták nemzetiségi önkormányzataikat. Nazarján Hamlet felidézi, hogy a történelmünk közös szálai igen messzire nyúlnak vissza: 1672-ben Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől letelepedési engedélyt és kiváltságokat nyertek az örmények. A XVIII. században megindult az asszimilációjuk, az 1848–49-es szabadságharcban több mint hetven örmény származású tiszt és mintegy kétszáz közkatona vett részt a magyar oldalon. Az 1915-ös örmény népirtást követően sokan találtak menedéket hazánkban. A félmúltból személyes emlékek is előkerülnek:
– Az 1988-as, pusztító erejű örményországi földrengésben több tízezren meghaltak, és körülbelül félmillióan váltak hajléktalanná. A természeti katasztrófa hírére a Magyar Vöröskereszt felkereste szervezetünket, és a Magyar Demokrata Fórum is rengeteg segítséget nyújtott: megállás nélkül fordultak oda-vissza a Malév-gépek megpakolva segélyszállítmányokkal. Ezeket a szállítmányokat több alkalommal elkísértük, és a földrengés áldozatainak tiszteletet adva számos temetőben megfordultunk.
Ekkor fedeztük fel azokat az örmény és orosz feliratú sírokat, amelyeken magyar hangzású nevek szerepelnek.
Azoknak a nevei, akiket annyira vártak haza a szeretteik Magyarországon – számol be a felfedezésről Nazarján Hamlet. – Ezek után felvettük a kapcsolatot az illetékes orosz intézményekkel, majd az Örmény Honvédelmi Minisztériummal és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Igazgatóságával.
Kik fekszenek a tömegsírokban?
A második világháború utolsó hónapjaiban magyarok százezreit hurcolták a Szovjetunióba, köztük az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságba (Örmény SZSZK), ahol gyárakat, erőműveket, hidakat építtettek velük. A hadifoglyok csak az ötvenes években kerültek vissza Magyarországra, ám azok, akik ezt már nem érhették meg, Jereván és Gümri környékén vannak eltemetve. A XVIII. kerületi Örmény Nemzetiségi Önkormányzat elnöke a másik oldal veszteségeiről is beszámol: a második világháborúban 450 ezer örmény harcolt a Vörös Hadseregben, közülük 250 ezren vesztették életüket. A Fiumei úti sírkertben több mint háromszáz örmény sírja található, olyanoké is, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején átálltak a magyarok oldalára. A hivatalos adatok szerint mintegy 1500 örmény katona nyugszik magyar földben. A megbékélés jegyében 2002-ben emlékművet állítottak a második világháborúban Magyarországon elesett örmény katonáknak és az Örményországban elhunyt magyar hadifoglyoknak a XVIII. kerületi Uzsok téren. Majd 2004 augusztusában hasonló emlékművet avattak Jereván központjában, az agrártudományi egyetem előtti téren.
Többéves, aprólékos kutatómunka eredményeként mára körülbelül négyszáz magyar katonáról kerültek elő információk a végső nyughelyüket illetően. Szpitakban 21, Jerevánban 42, Aratkiban 52, Gyumriban 39, Szevánban 64, Tairo faluban 33, Elarban tíz, Kirobakanban öt sírhelyről tudni.
Kik nyugszanak ott? A XVIII. kerületi Örmény Nemzetiségi Önkormányzat elnökét a nyolcvanon túl sem hagyja nyugodni ez a kérdés, és fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy tisztázni lehessen a személyazonosságot: kit és hol temettek el? Ha a korabeli dokumentumokból választ lehetne találni arra, hogy melyik számú sírkő alatt ki fekszik, ha a tömegsírokon is fel lehetne tüntetni az elhunytak nevét, az bizonyára megnyugvást adna sok magyar családnak. A kutatómunka tehát most ebben az irányban folytatódik tovább. Nazarján Hamlet a közelmúltban tárgyalt Lezsák Sándorral, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Igazgatóságával jelenleg is zajlik az egyeztetés az örményországi magyar katonasírok és emlékhelyek gondozásának ügyében. A tárgyalási folyamatba bekapcsolódott az Országgyűlés örmény nemzetiségi szószólója, Akopjan Nikogosz is.
Nazarján Hamlet több kitüntetés tulajdonosa, a Honvédelemért Kitüntető Cím II. fokozatával is elismerték a munkáját. Ez is lehet elégtétel, de azért a látogatásunk végén, a búcsúzáskor megkérdezem tőle: megbékélt-e azzal, hogy az édesapja sírját végül nem találta meg? Ez a sors – mondja –, de a lelkem megnyugtatja, amikor arra gondolok, hogy az Örményországban elhunyt magyar katonák sírjára az unokák és dédunokák letesznek egy-egy szál virágot. Emberi dolgok ezek.
Borítókép: A Szent Megváltó temploma az örményországi Gümriben. (Fotó: HEMIS.FR/Guiziou Franck)
