Anyai nagyapám robbantómesterként dolgozott a sümegi kőbányában. Ügyes, okos kétkezi ember volt, aki egy szerencsés világban sikeres iparossá vagy akár mérnökké válhatott volna. Az élete így sem telt tétlenséggel, ezer dolog dicsérte a szorgalmát és a keze nyomát. Gyermekkoromban a robbantómesterek által használt vékony, színes drótok szinte átszőtték az életünket, a használt robbantózsinórok mindenre jók voltak a ház körül, a demizsonüvegek befonásától a szétszakadt vesszőfonás javításán át a szőlőlugas törzsének a rögzítéséig. Húsvétkor gumipók hiányában piros dróttal kötöztem oda a kerékpár csomagtartójához nagyanyám kosarát, amelyben a szentelni való sonkát, friss kalácsot és főtt tojást vittem a templomba. Sümegprágán két dologért voltam hajlandó hajnalban felkelni, a disznóvágásért és hogy dombtetőről az öreg biciklivel beszáguldjak a templomig, kondenzcsíkként húzva magam mögött a kalács illatát és a főtt sonka szagát. Nem igazán értettem az ételszentelés lényegét, ahogyan a húsvéti körmenetét sem, azt is csak jóval később fogtam fel, hogy egy mélyen vallásos közegből érkező katolikus anya és egy hasonlóan hívő családban felnőtt református apa gyermekeként miért nem kaptam a szocializmus végjátékában vallásos nevelést. Könnyű lenne a rendszerre és a politikára fogni, hamis látszatát kelteni annak, ami egy fikarcnyival sem több annál, mint ami a valóság: keresztény létünk önfeladásának egy apró, a személyes életemben mégis meghatározó mozzanatáról van szó. A hagyomány viszont észrevétlenül, a szülői szándék vagy a szülői gondatlanság ellenére is képes hatni és mélyen belénk ivódni. Nekem a sümegprágai misék, a falatnyi templomból kiszoruló sokasággal, a harangzúgás, a húsvéti körmenetek, az augusztus huszadikai búcsúk, azok céllövöldés-ringlispíles világi csillogásával együtt is olyan élmények, amelyek a tudatos felnőttéletem számos választásában, majd szülői döntéseimben is visszaköszöntek.
Nagyon szerettem a prágai nyarakat. Különösen, amikor nagyanyámmal elmentem a templomba, s miközben ő gondosan kitakarította a sekrestyét, a szentélyt, majd az épület valamennyi zegét-zugát, én kicsit játszhattam az orgonán. Hallottam az égi harsonát, az angyalok énekét, kinyílt körülöttem a tér, gyermeki fantáziámnak semmi sem szabott határt. A sümegprágai templom valós méreteivel csak felnőttként szembesültem, de Esztergom, Róma vagy éppen Názáret hatalmas szakrális terei csak fizikailag zsugorították össze azt a korábban végtelennek tűnő valóságot, amelyet számomra az a kis épület jelentett, amiként az egyházi művészet csodáival való szembesülés sem vette el a prágai templom belső terében látható kézműves munkák iránti ösztönös vonzalmamat. Pedig csak nagyanyám temetésekor tudtam meg, hogy azokat is ő csinálta.
Milyen furcsa érzés, amikor az ember sikeres, elfoglalt, magát fontosnak képzelő felnőttként belenéz a naptárába, és a lemondhatatlannak tűnő programjai között ott egy bejegyzés: nagyanyám temetése. Nagyanyám temetése is csupán egy program lenne, amelyről nem maradhatok le, amelyen ott kell lennem? Emlékszem, ahogyan ott álltam a temetésen, fájdalommal a szívemben, de mégis megnyugvással: hosszú és értékes élete volt, gyarapodó unokáinak köszönhetően számos dédunokáját ölelhette a keblére. A szertartás közben a plébános átadta a szót a koporsó körül álló idős asszonyoknak, akiknek a szavait hallgatva felidéződtek bennem a gyermekkori húsvétok és nyári szünetek: „Fájó szívvel búcsúzunk Kedves Kalásztestvérünktől, aki 1943-tól hűséges tagja volt a Kalászcsoportnak. […] Fiatalon már vállalta a templomtakarítást…”
Már azon megdöbbentem, hogy nagyanyám tagja volt a Katolikus Leánykörök Szövetségének. Utólag az is kiderült, hogy ugyan a kommunista hatalom 1946-ban betiltotta az akkor mintegy hatvanezer taggal rendelkező szervezetet, és hivatalosan csak 1982-ben indult újra, édesanyám kis falujában a diktatúra alatt is működtek, s ehhez nem kellett nekik semmilyen jogilag értelmezhető keret, elegendő volt az Istenbe vetett mély hitük és az elhivatottságuk. Ami innen nézve bátorságnak, a kommunista rendszerrel való dacolásnak is tűnhet, számukra a falusi közösségi élet természetes formája volt. Nem lázadtak, inkább a legnagyobb alázattal élték le az életüket azon törvények mentén, amelyeket az anyatejjel szívtak magukba és amelyek nemzedékek óta etikai abroncsként fogták össze őket. Hatalmi rendszerek jöttek, a polgármestereket tanácselnökök váltották, majd a tanácstitkárok helyére visszakerültek a jegyzők, de nagyanyámék számára mindez csak kulissza volt, amely nem befolyásolta az Istenhez, egyházhoz, hazához és a családhoz való viszonyukat.
„Falunk kicsi templomában napról napra láthatjuk kezei szorgos munkáját, a gyönyörűen hímzett terítőket, amelyek az Isten házát szépítik, ékesítik” – folytatódott a búcsúztató. „Rózsafüzércsoport-vezető is volt, őnála végezték a Szentcsaládot, a Lurdikilencedet, az Örökösrózsafüzért karácsonykor. Keresztúti ájtatosságon, amíg tudott, részt vett. Övé volt a 14. állomás. Ha majd egyszer vége lesz a szenvedésnek, és Téged is sírhoz kísérnek, ne félj ettől a naptól, Ő felragyogtatja előtted a húsvéti hajnal fényességét. Reméljük, már Ő ott van a jó Isten színe előtt…”
Istenem, milyen könnyen válunk a saját hübriszünk foglyaivá. Milyen gyorsan elhisszük magunkról, hogy pótolhatatlanok vagyunk, s hogy nélkülünk nem működik a világ. Milyen lazán mentjük fel önmagunkat egy sor szabály és erkölcsi kényszer alól a tehetségünkre, az általunk betöltött pozíciókra vagy akár a valóban elvégzett munkánkra hivatkozva. És milyen könnyedén megyünk el mások élete, gondja, bánata, küszködése vagy éppen sikere mellett, anélkül, hogy észrevennénk, mondanánk pár biztató szót, s kinyújtanánk a kezünket. Egy évtizede ott álltam nagyanyám sírjánál, és elszégyelltem magam, mert még az általam végtelenül szeretett nagyanyám esetében sem értettem időben meg, hogy mennyi érték és csoda fér bele egy egyszerűnek vélt életbe. És hogy mennyit köszönhetek annak a szeretetnek és figyelemnek, amelyet tőle kaptam.
Nehezen veszem tudomásul, hogy a gyerekeimnek oly keveset tudok továbbadni abból a világból, amely az én gyermekkoromban még eleven valóság volt. Ami lassan már végképp eltűnik, elveszik a maga sok-sok szépségével együtt, mert valóban a világrengető technológiai és életmódbeli változások kora a miénk, amely egzotikus történeti furcsaságokká maszkírozza át az évezredes szokásokat és hagyományokat. S persze el kell fogadnom, hogy ha nem így lenne, a nekem fontos érzéseket és emlékeket, a saját élményeimet akkor sem tudnám továbbadni, pedig sokszor kerít hatalmába az az édesen szomorú gondolat, hogy milyen jó volna, ha a lányaim is éreznék azt, amit én. Vagy ha ők is találkozhattak volna felnőttként mind a négy nagyszülőjükkel, mint ahogyan ez nekem megadatott. Ha gyermekként együtt játszhattunk volna a szőlőhegyen, ha együtt gyűjthettük volna a sümegprágai tündérkert gyümölcsfáinak a tövében található „fészkekből” a piros tojásokat. Ha ugyanazt jelentené nekik egy-egy virág illata, gyümölcsfa alakja vagy a szőlő fürtje, mint nekem. Oly könnyen bódít el a saját aranykorom utáni vágyakozás, s viszi el a figyelmemet arról a világról, amely ma vesz körül, és amelyet a maga zsibongásával, technológiai determinációival egyetemben szintén szeretek. Amelyet igyekszem értelmezni és jobbá tenni. Ehhez erőt és hitet viszont csakis a saját gyermekkoromból meríthetek. Abból, amely nincs, és mégis örök. A rég elvesztett nagyszülők szeretetéből, a sümegprágai húsvétokból, a már idegen emberek tulajdonában levő kert almafáiról ezer éve leszedett gyümölcs ízéből, nagyanyám fehérbableveséből, a nagyzolásból pincének nevezett falatnyi jégverem zöldség- és gyümölcsillatából. Körbevesznek pillanatnyi tündöklésem nyomai: ízek, szagok, távolodó hangok és elmosódó képek, emlékfoszlányok.
Borítókép: húsvétvasárnapi ételszentelés Csíkszereda főterén 2022 (Fotó: Veres Nándor/MTI)
