Anyai nagyapám robbantómesterként dolgozott a sümegi kőbányában. Ügyes, okos kétkezi ember volt, aki egy szerencsés világban sikeres iparossá vagy akár mérnökké válhatott volna. Az élete így sem telt tétlenséggel, ezer dolog dicsérte a szorgalmát és a keze nyomát. Gyermekkoromban a robbantómesterek által használt vékony, színes drótok szinte átszőtték az életünket, a használt robbantózsinórok mindenre jók voltak a ház körül, a demizsonüvegek befonásától a szétszakadt vesszőfonás javításán át a szőlőlugas törzsének a rögzítéséig. Húsvétkor gumipók hiányában piros dróttal kötöztem oda a kerékpár csomagtartójához nagyanyám kosarát, amelyben a szentelni való sonkát, friss kalácsot és főtt tojást vittem a templomba. Sümegprágán két dologért voltam hajlandó hajnalban felkelni, a disznóvágásért és hogy dombtetőről az öreg biciklivel beszáguldjak a templomig, kondenzcsíkként húzva magam mögött a kalács illatát és a főtt sonka szagát. Nem igazán értettem az ételszentelés lényegét, ahogyan a húsvéti körmenetét sem, azt is csak jóval később fogtam fel, hogy egy mélyen vallásos közegből érkező katolikus anya és egy hasonlóan hívő családban felnőtt református apa gyermekeként miért nem kaptam a szocializmus végjátékában vallásos nevelést. Könnyű lenne a rendszerre és a politikára fogni, hamis látszatát kelteni annak, ami egy fikarcnyival sem több annál, mint ami a valóság: keresztény létünk önfeladásának egy apró, a személyes életemben mégis meghatározó mozzanatáról van szó. A hagyomány viszont észrevétlenül, a szülői szándék vagy a szülői gondatlanság ellenére is képes hatni és mélyen belénk ivódni. Nekem a sümegprágai misék, a falatnyi templomból kiszoruló sokasággal, a harangzúgás, a húsvéti körmenetek, az augusztus huszadikai búcsúk, azok céllövöldés-ringlispíles világi csillogásával együtt is olyan élmények, amelyek a tudatos felnőttéletem számos választásában, majd szülői döntéseimben is visszaköszöntek.
Nagyon szerettem a prágai nyarakat. Különösen, amikor nagyanyámmal elmentem a templomba, s miközben ő gondosan kitakarította a sekrestyét, a szentélyt, majd az épület valamennyi zegét-zugát, én kicsit játszhattam az orgonán. Hallottam az égi harsonát, az angyalok énekét, kinyílt körülöttem a tér, gyermeki fantáziámnak semmi sem szabott határt. A sümegprágai templom valós méreteivel csak felnőttként szembesültem, de Esztergom, Róma vagy éppen Názáret hatalmas szakrális terei csak fizikailag zsugorították össze azt a korábban végtelennek tűnő valóságot, amelyet számomra az a kis épület jelentett, amiként az egyházi művészet csodáival való szembesülés sem vette el a prágai templom belső terében látható kézműves munkák iránti ösztönös vonzalmamat. Pedig csak nagyanyám temetésekor tudtam meg, hogy azokat is ő csinálta.
Milyen furcsa érzés, amikor az ember sikeres, elfoglalt, magát fontosnak képzelő felnőttként belenéz a naptárába, és a lemondhatatlannak tűnő programjai között ott egy bejegyzés: nagyanyám temetése. Nagyanyám temetése is csupán egy program lenne, amelyről nem maradhatok le, amelyen ott kell lennem? Emlékszem, ahogyan ott álltam a temetésen, fájdalommal a szívemben, de mégis megnyugvással: hosszú és értékes élete volt, gyarapodó unokáinak köszönhetően számos dédunokáját ölelhette a keblére. A szertartás közben a plébános átadta a szót a koporsó körül álló idős asszonyoknak, akiknek a szavait hallgatva felidéződtek bennem a gyermekkori húsvétok és nyári szünetek: „Fájó szívvel búcsúzunk Kedves Kalásztestvérünktől, aki 1943-tól hűséges tagja volt a Kalászcsoportnak. […] Fiatalon már vállalta a templomtakarítást…”