Váratlan volt, hogy ennyire eszkalálódik a szudáni helyzet, ezt onnan lehet sejteni, hogy mindenki fejvesztve menekül az országból, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy egyhamar beköszöntene a béke – fogalmaz lapunk megkeresésére Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója, akivel a Szudánban már harmadik hete zajló harcokról beszélgetünk. Április közepe óta ugyanis egyre nagyobb méreteket öltenek a szudáni hadsereg és a félkatonai Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) közötti összecsapások, és a tűzszüneti kísérletek ellenére továbbra is ropognak a fegyverek.
A szakértő szerint két kibékíthetetlen félről van szó, amelyek tulajdonképpen most jutottak oda, hogy lejátsszák egymás között nézeteltéréseiket:
Mindkettőjükről látszik, hogy a nemzetközi közvéleményhez szólnak, mindketten azt mondják, demokratikus átmenetre és polgári kormányzásra van szükség, miközben kölcsönösen vádolják egymást puccskísérlettel. Most mindkét fél erősnek érzi magát.
Kik harcolnak egymással Szudánban?
Az egyik oldalon a szudáni hadsereg áll mintegy százezer fegyveressel és a légierővel, amely fontos tényező ugyan, de bevetése rendkívül kockázatos. Az RSF ugyanis mélyen be van ágyazva a civil lakosságba, ami azt jelenti, ha ledobnak rájuk egy rakétát, annak biztosan lesznek civil áldozatai is. Elemzők szerint a polgári lakosság közé beékelődés taktikai lépés is, amelynek az a célja, hogy lassítsák az ellenfelet.
A másik oldalon pedig a kifejezetten harcedzett katonákból verbuválódott RSF áll, amely az 1988-ban Moammer Kadhafi líbiai vezető segítségével megalakult Dzsandzsavíd milíciából jött létre. Kadhafi rajtuk keresztül avatkozott be a csádi polgárháborúba a Nyugat által támogatott kormány ellen. A 2013 óta Gyorsreagálású Támogató Erők néven működő csoport létszámát most harminc- és ötvenezer közé becsülik. Fegyverarzenáljuk szintén nem elhanyagolható, az Egyesült Arab Emírségekből és Szaúd-Arábiából számos katonai eszközt kaptak. Jelzi erejüket emellett az is, hogy Szudán délnyugati régiójában egybefüggő területük van, amely egészen az ország középső részén fekvő Kartúmig benyúlik. A szakértő hangsúlyozza: az összefüggő terület azért számottevő, mert az RSF-nek tulajdonképpen van biztonságos hátországa, ahova vissza tud vonulni, sőt még a határon túl, Csádban is vannak támogatói, ahonnan szükség esetén újabb harcosokat toborozhat.
A csoport tagjai az elmúlt években több konfliktust is megjártak, beleértve a Franciaország-méretű nyugat-szudáni tartományt, Dárfúrt, ahol becslések szerint legkevesebb nyolcvanezer embert gyilkoltak meg; a líbiai polgárháborút Halifa Haftár tábornok oldalán harcolva, valamint Jement is. 2015-ben ugyanis, amikor Szaúd-Arábia beavatkozott a jemeni polgárháborúba, amennyire csak tudott, zsoldosokat vetett be, köztük az RSF tagjait.
A szakértő egyúttal kiemeli, hogy bár ritkán esik szó erről, de 2011-ben Szudánt is elérte az arab tavasz, és az RSF harcosait szabadították rá a tüntetőkre, így a megmozdulások csupán rövid ideig tartottak.
Mi áll a szudáni válság hátterében?
Az Abd el-Fattáh el-Burhán tábornok vezette szudáni hadsereg azonban nem nézte jó szemmel, hogy a félkatonai szervezet egyre jobban megerősödik. Sayfo Omar szerint mindezeken felül az RSF-et irányító Mohamed Hamdan Dagalóval sem rokonszenvezik túlzottan a hadsereg, hiszen a hadvezér olyan népcsoport, a baggara arabok leszármazottja, amelyet elmaradott közösségként tartanak számon Szudánban, különösen a hatalmat gyakorló kartúmiak. Az RSF kezében egyébként aranybányák is vannak, ami szintén konfliktusforrás.
Egészen 2019-ig, a három évtizeden át elnöklő Omar el-Basír elmozdításáig azonban nem élesedett ki a konfliktus a felek között. Szudán ekkorra már olyan mély válságba került gazdasági és politikai okok miatt, hogy családfők és édesanyák is utcára vonultak, ami az arab világban súlyos helyzetnek a jele.
– Kartúm elvesztette az olajvagyon egy részét azzal, hogy 2011-ben Szudán és Dél-Szudán kettévált, és egyébként is strukturális problémákkal küzdött a gazdaság. Elszabadultak az árak, magas volt az infláció, romlott a helyzet, és Omar el-Basír összerúgta a port más arab országokkal, köztük Egyiptommal és Szaúd-Arábiával jelentős forrásoktól elzárva magát – sorolja Sayfo Omar a volt szudáni elnök bukásának okait.
A kelet-afrikai ország élére 2019 után az egyiptomi forgatókönyv szerinti katonai vezetés helyett – elsősorban az Egyesült Államok nyomására – civil kormány került. A kutató szerint ennek a technokrata kormány és a tábornokok kényszerű együttélése lett az eredménye, ami azt jelentette, hogy a kormánynak teljesen meg volt kötve a keze mindenben, és nem tudott funkcionálisan működni, hiszen azt a hadsereg nem engedte. 2021-ben azonban puccsot végrehajtva átvette a hatalmat a hadsereg főparancsnoka, Abd el-Fattáh el-Burhán tábornok, aki megpróbálta később az RSF-et is beolvasztani a fegyveres erőkbe. Amennyiben az integráció végbement volna, a Dagalóék kezében lévő aranybányák is a kartúmi vezetés alá kerülnek. Ám az ellentét kibékíthetetlennek bizonyult a két fél között.
