Béla úr, a férfidivat Kádár-kori királya

Régi vágású úriember a szó legnemesebb értelmében, akinek a késői Kádár-korszak, majd a rendszerváltás társadalmi elitje is a „tenyeréből evett”.

– Hadd higgyék! Már csak azért sem zavart, mert az eladás tudományát csakugyan zsidó kollégáktól tanultam vagy lestem el – árulja el hozzátéve, hogy mindenekelőtt azoktól a szatócsoktól, akik gyerekkorában szimbiózisban éltek Jászladány népével.

Öltönypróba a Váci utcai Exkluzív szalonban, szemben Lázár Béla vezető eladó. Fotó: Amatőr felvétel

– Az eladó mindig adja meg a tiszteletet, azaz a „kóvedot” a vevőknek, de ugyanezt el is kell várnia tőlük! A kóveddel nem fér össze a tegeződés, amihez tartottam is magam világéletemben. Az önérzetben még véletlenül se eshet csorba, sőt, azt kell éreztetni a vásárlóval, hogy bárki is ő az ajtón túl, vevőként itt ő az úr! A legmegfelelőbb szavak és gesztusok megválasztásához pedig az empátia legfinomabb szenzoraira van szükség – magyarázza Béla bácsi, ahogy azt a hetvenes években a kereskedelmi iskolásoknak is tette.

Gyerekként tisztes szegénységben élt, különösen miután édesapját 1942-ben elvitték határvadász katonának Munkácsra. Édesanyja napszámból és háztájiból igyekezett felszínen tartani a családot, mégsem kellett nélkülözniük, mert a jászladányi zsidó kereskedők nekik is – a többi szegény emberhez hasonlóan – hitelbe adtak mindent. Csak akkor kellett törleszteni, amikor bevétel állt a házhoz: beérett valami, elkelt az újévi malac, pénzt hozott a tömött liba vagy a pihetoll. Ilyen esetben a parasztember számára is becsületbeli ügy volt azonnal menni törleszteni.

Lázár Béla (balról) elégedett ügyféllel és kisfiával a Váci utcai szalonban. Fotó: Amatőr felvétel 

E bizalomteli kapcsolat negyvennégyben vizsgázott, amikor a csendőrök kezdték begyűjteni a zsidókat. A falu népe ekkor összefogott, és tanyákon rejtette el a ladányi boltos családokat. A hatezer jászladányi között egyetlen besúgó sem akadt! Amikor hónapok múlva a front elvonultával visszatérhettek, üzleteik a lehúzott redőnyök mögött érintetlenül várták őket – kivéve azokat, amelyeket a szovjet katonák feltörtek.

A háborús évek iskolaviszonyai közt Béla bácsi betöltötte a tizenötöt, mire kijárta az általánost, hézagos tudása alapján nem vették fel a kiszemelt szolnoki középiskolába. Mivel jól számolt fejben, és jó volt a „beszélőkéje”, beajánlotta őt valaki – mint fogalmaz – „az öreg zsidókhoz” kereskedést tanulni Pestre. Nekik ez elég volt, mindjárt be is vették eladósegédnek. Három év után az ifjú Béla jelesre vizsgázott mint kereskedő. Úgy meséli, a beleérző képesség és a jólneveltség finomságait, az illő köszönési formákat is ekkoriban sajátította el. Meg azt a körükben általános nézetet, hogy „mindenáron el kell tudni adni, mert aki erre nem képes, az egy nagybetűs senki!”.

Már kezdett beletanulni, amikor 1955-ben behívták katonának. Debrecenben belesodródott az ötvenhatos eseményekbe, kis híján meghalt a Komócsin elvtárs által elrendelt sortűzben, másodjára pedig az orosz kivégzőosztag előtt csapta meg a halál fuvallata, de erről ezeken a hasábokon Komócsin elvtárs lövetett címmel már részletesen írtunk.

Budapesti ruházati bolt kirakata 1968-ban. Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Amikor leszerelt, visszatért a Ruházati Bolt Vállalathoz. Rátermettségével csakhamar kitűnt. 1960-ban egy botrány nagyot lendített karrierjén. Egy boltvezető szerelmi viszonyba keveredett a helyettesével, egy kétgyermekes édesanyával. Lebukásuk után a vezető repült, őt pedig kinevezték a helyére. Ő lett a vállalat legifjabb boltvezetője. Felfutott az üzlet forgalma, amit arra vezet vissza, hogy még öreg mesterei verték belé, hogy „egy boltvezetőnek álmában is tudnia kell, mi hiányzik a készletből, úgy kell intéznie, sose legyen semmiből mérethiány” – emeli fel mutatóujját, kisimítja asztalán a csipketerítőt, majd tonikot töltve folytatja: – A szívem szakadt meg, amikor csalódott a vevő, mert nem kapta meg, amit akart. A saját kudarcomnak tekintettem.

A nagy áruházak (Corvin, Verseny, Lottó) elszívó hatásával is meg kellett küzdeni, de a férfidivatban a Lenin körúti Royal ruhaház volt az igazi vetélytárs. A nagykereskedésekben mindkét csapat igyekezett a legjobb minőségű szombathelyi és importárukra rátenni a kezét, mert ott dőlt el minden. 

Béla bácsi szemében sokat sejtető mosoly jelenik meg: – Hja, a legjobb áruból nekem mindig volt félretéve, tudniillik én nekik is megadtam a kóvedot.

Idővel a Thököly úti családi ruhaház férfiosztály-vezetője lett, itt folyt a kereskedelmi tanulók gyakorlati képzése. Béla úr együtt vizsgáztatott azzal a Győriványi Sándorral, aki az Antall-kormány munkaügyi minisztere lett később. Többnyire az lett az érdemjegy, amit ő javasolt. Magasra tette a mércét. Nála komolyan hibázni (amit ő „zamek” néven emleget) csak kétszer lehetett, harmadikra mehetett az illető. Cserébe viszont aki hozta a kívánt nívót, az garantáltan jól keresett.

Ezután következett a Váci utcai Exkluzív szalon.

– Ez volt életem legszebb két évtizede – meséli, miközben neki dedikált sztárfotókat mutat hírességekről, akiket kiszolgált: Zenthe Ferenc, Sass Sylvia, Leslie Mandoki, Puskás Öcsi, aztán a névjegyek találomra: Gyurkovics Tibor, Szász Endre, Aczél György, Berend T. Iván, Nemeskürty István, Marton Frigyes, Pozsgay Imre…

Férfidivat, 1973. Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

– Hiába, a mi boltunk volt a férfiruha-kereskedelem zászlóshajója, tömve a minőségi hazai áruk mellett világmárkákkal, Yves Saint-Laurent-nal, Hugo Boss-szal, jugoszláv Murával. Messze kiemelkedtünk a szürke mezőnyből.

A magyar elit mellett rengeteg külföldi vevőjük volt: nyugatiak, amerikaiak, de a „baráti” szovjet hadsereg tisztikara is a Váci utcában költötte el jövedelmét. Béla bácsihoz járt a színházi élet krémje. Öltöztetők, akik csak annyit mondtak, hogy kinek és milyen szerephez kell, ő már tudta is, mit milyen méretben kell adni.

– A csúcsminőséget persze nem raktuk ki, hátul volt a „rezerv” készletben. Köpeczi Béla professzor úrnak nem ajánlhattam az üzletből árut, csakis hátulról! Tudnom kellett, kinek mit kell kínálnom.

Az úri kiszolgálásnak megvolt a maga koreográfiája. Béla úr mindig maga sietett az ajtóhoz. Az urakkal kezet fogott, a tiszteket pedig az egyszerűség kedvéért egységesen „vezéremnek” szólította, mert nem tudta követni az előléptetéseket. A hölgyeket viszont klasszikus kézcsókkal köszöntötte, ami szokatlan volt a szocialista kereskedelmi gyakorlatban. Specialitása imponált a hölgyeknek, mint mondja, még az elvtársnőknek is. A Váci utcában ennek helye volt. 

Felnevetve meséli, hogy egyszer, amikor Szűrös Mátyás bejött feleségével, aki történetesen a „szovjet atyaúristen”, Csernyenko lánya volt, és miután elégedetten távoztak, ijedten rivallt rá az igazgatónő: miért kellett neked kezet csókolni az elvtársnőnek?! – Azért – mondom neki –, mert csak másodsorban elvtársnő! Elsősorban: nő! És a kézcsókot minden hölgy nagyra értékeli! 

A tévébemondó Takács Marika annyira közvetlen volt velem, hogy csak beviharzott, arcon puszilt, és már mondta is: Béluskám, van-e valami a Kazimirre? (férje, Kazimir Károly színházigazgató). Hogyne, több is, mondtam, és már hoztam is a megfelelő készletből. Darvas Ivánt pedig már meg kellett kérnem, hogy ne írjon annyi dicséretet a vendégkönyvbe, mert a titkárnőnek ezt mind át kell vezetni.

Béla bácsi ekkor halkabbra veszi, mintha a falnak is füle volna. Beavat, hogy egyes urak igen nagyra értékelték a diszkréciót. Amikor például az illető jelezte, hogy ma ugyan a feleségével van itt, de másnap egy másik hölggyel fog érkezni. Természetesen mindenki számíthatott a diszkréciójára.

– A tapintat a másik alapelv. Negatív megjegyzést tenni valakinek az alakjára, ez a legszigorúbb tabu a mi szakmánkban! Csak a varázsszó: megoldjuk! Vagy ha nem neki való fazont választ, nem szabad azt mondani, hogy nem jó, hanem egyszerűen rá kell adni azt, ami szerintem neki való. Ekkor többnyire magától is belátja, hogy nekem van igazam. 

A Váci utcai öltönyszalon a nyolcvanas évek elején az Ádám Éva nevet viselte. Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Béla úrnak a színházi világhoz kötődik élete egyetlen esete, amelyet máig nem bocsátott meg egy kuncsaftnak.

– Ünnepelt sztár volt, sok filmszereppel. Úgy kezdte, hogy letegezett. Ez még hagyján, de pár perc múlva odaszólt az öltöztetőjének rám mutatva, hogy „szóljál már annak”! Erre szó nélkül sarkon fordultam, és megkértem egy fiatal kollégát, hogy a továbbiakban szolgálja ki ő a művész urat. Visszajárt, de én soha többé nem szolgáltam ki. Viszont mindenki másra a legjobb szívvel emlékezem vissza, és nincs okom mást gondolni, mint hogy ők is hasonlóan vannak velem.

Béla bácsi ma is szívesen jár rendezvényekre, és csak azt sajnálja, hogy egyre sűrűbben kell szeretett kuncsaftjainak temetésén megjelennie. Tíz éve, amikor Szilbereky Jenő, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökének temetésén tette tiszteletét, Béla bácsi kísérője, Németh János jogászprofesszor arra számított, hogy majd neki kell bemutatnia az elitet reprezentáló jelenlévőknek. Aztán az ellenkezője történt: egymás után léptek oda hozzá a médiaszemélyiségek, művészek, cégvezetők, államtitkárok, főorvosok, és régi ismerősként üdvözölték „Béla urat”. Majdnem mindenki a vásárlója volt. Sőt fekete öltönyeik is valahonnan ismerős darabok voltak…

Borítókép: Divatfotózás a Kádár-korban. Fotó: Fortepan/Faragó György