Béla bácsi a nyolcvannyolcat taposva még mindig energikus, derűs ember. Nehéz eldönteni, hogy észjárása gyorsabb-e, vagy a beszéde. Talán inkább az előbbi, mert látszik rajta, hogy fejében sokkal több gondolat kavarog, mint amennyit hirtelen el tud mesélni. Egy komód kihúzott fiókjából elővesz két köteg befőttesgumival átfogott névjegykártyát. – Ebből máig őrzök több mint hétszázat – magyarázza –, a visszatérő kuncsaftoktól kaptam őket. A hátoldalára mindenkinek felírtam a méretét és azt is, hogy az illető milyen stílust kedvel. Ha életem során valami segítség kellett, mindig volt kihez fordulnom. Persze nem éltem vissza vele, tudom, hol a határ – fűzi hozzá.
Béla bácsi neve a hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig fogalom volt Pesten, legalábbis a „felsőbb” körökben. Mindenki hozzá járt a Váci utcai Exkluzív szalonba, ahol még a szocializmusban is olyan úri kiszolgálásban részesültek, mint talán sehol máshol az országban. Ez a respekt megmaradt a rendszerváltás után is. Pedig Béla (akkor még nem bácsi) családnevét – miszerint Lázár – valószínűleg a többség nem is tudta.
Utóbbi alól kivétel volt Antall József, akinek több évtizedes kuncsaftként már próbálnia sem kellett, elég volt nejének odatelefonálnia, hogy kellene egy öltöny a miniszterelnök úrnak, másnap már prezentálta is Klára asszonynak férje új öltönyét. Csak egyetlen alkalommal nyúlt mellé – máig korholja is magát miatta. Már nem emlékszik, hogy milyen gondolat szállta meg, de rendhagyó módon egy kétsorost küldött, noha a miniszterelnök vékony alkatán amúgy kitűnően állt az egysoros is. Az úriemberek, mint amilyen Antall is volt, tudják: a kétsoros zakót – az egysorossal ellentétben – álló testhelyzetben kötelező begombolva hordani. Ez nem tetszett a miniszterelnöknek, üzent is neki: Kedves Béla, jegyezze meg, kétsorost soha többé! Utálok folyton gombolkozni!
Béla bácsi üdvöskeként robbant be a ruhakereskedelembe. Már fiatalon férfiosztály-vezetővé, majd üzletvezetővé léptették elő a Ruházati Bolt Vállalatnál, ám ő eladóként érezte magát elemében. Legszebb emlékei a Váci utcai Exkluzív szalonhoz kötik, amelynek két évtizeden át volt vezető eladója, és ahonnan kirobbantani sem tudták. Az értékesítésben őstehetség volt. Sokan – még izraelita származású törzsvevői is – meggyőződéssel hitték, hogy „hitsorsosuk”, mondván: így eladni csak zsidó ember tud! Meghagyta őket hitükben, nem árulta el, hogy valójában jászsági parasztgyerek, római katolikus felmenőkkel.
– Hadd higgyék! Már csak azért sem zavart, mert az eladás tudományát csakugyan zsidó kollégáktól tanultam vagy lestem el – árulja el hozzátéve, hogy mindenekelőtt azoktól a szatócsoktól, akik gyerekkorában szimbiózisban éltek Jászladány népével.
– Az eladó mindig adja meg a tiszteletet, azaz a „kóvedot” a vevőknek, de ugyanezt el is kell várnia tőlük! A kóveddel nem fér össze a tegeződés, amihez tartottam is magam világéletemben. Az önérzetben még véletlenül se eshet csorba, sőt, azt kell éreztetni a vásárlóval, hogy bárki is ő az ajtón túl, vevőként itt ő az úr! A legmegfelelőbb szavak és gesztusok megválasztásához pedig az empátia legfinomabb szenzoraira van szükség – magyarázza Béla bácsi, ahogy azt a hetvenes években a kereskedelmi iskolásoknak is tette.
Gyerekként tisztes szegénységben élt, különösen miután édesapját 1942-ben elvitték határvadász katonának Munkácsra. Édesanyja napszámból és háztájiból igyekezett felszínen tartani a családot, mégsem kellett nélkülözniük, mert a jászladányi zsidó kereskedők nekik is – a többi szegény emberhez hasonlóan – hitelbe adtak mindent. Csak akkor kellett törleszteni, amikor bevétel állt a házhoz: beérett valami, elkelt az újévi malac, pénzt hozott a tömött liba vagy a pihetoll. Ilyen esetben a parasztember számára is becsületbeli ügy volt azonnal menni törleszteni.
E bizalomteli kapcsolat negyvennégyben vizsgázott, amikor a csendőrök kezdték begyűjteni a zsidókat. A falu népe ekkor összefogott, és tanyákon rejtette el a ladányi boltos családokat. A hatezer jászladányi között egyetlen besúgó sem akadt! Amikor hónapok múlva a front elvonultával visszatérhettek, üzleteik a lehúzott redőnyök mögött érintetlenül várták őket – kivéve azokat, amelyeket a szovjet katonák feltörtek.
A háborús évek iskolaviszonyai közt Béla bácsi betöltötte a tizenötöt, mire kijárta az általánost, hézagos tudása alapján nem vették fel a kiszemelt szolnoki középiskolába. Mivel jól számolt fejben, és jó volt a „beszélőkéje”, beajánlotta őt valaki – mint fogalmaz – „az öreg zsidókhoz” kereskedést tanulni Pestre. Nekik ez elég volt, mindjárt be is vették eladósegédnek. Három év után az ifjú Béla jelesre vizsgázott mint kereskedő. Úgy meséli, a beleérző képesség és a jólneveltség finomságait, az illő köszönési formákat is ekkoriban sajátította el. Meg azt a körükben általános nézetet, hogy „mindenáron el kell tudni adni, mert aki erre nem képes, az egy nagybetűs senki!”.
