Ha a kolumbiai irodalom jeles alkotóiról van szó, a kérdezettek alighanem Gabriel García Márquez regényírót, a Száz év magány című regény méltán népszerű szerzőjét említenék elsőként. Ám ha a kolumbiai költészet valamelyik képviselőjét kellene megnevezniük, talán a legtájékozottabb magyarországi irodalomkedvelők is hallgatnának. Nem véletlenül: bár a Nagyvilág kétszer is foglalkozott a témával (az 1992/1. száma rövid összeállítást közölt az ország irodalmából, a 2022/4. számban Álvaro Mutis munkásságából kínált ízelítőt), a folyóiratokban megjelentek nem feltétlenül jutnak el a szélesebb közönséghez.
Ráadásul a kolumbiai líra a szülőhazájában sincs éppen könnyű helyzetben: „Az 1990-es évektől kezdve a széppróza fokozatos előnyre tett szert a költészettel szemben, és a líra a kultúra perifériájára került” – mutat rá Csikós Zsuzsanna a Mint a vigyázó istenek arca című, húsz kortárs kolumbiai költőt bemutató antológiához írott utószavában.
És hogy általánosságban mi jellemzi a kortárs kolumbiai poézist?
Nos, mert a XX. század második felének jó részében polgárháborús viszonyok uralkodtak az országban – és a drogkartellek tevékenysége éppen úgy a mindennapok része volt, mint a gerilláké vagy az állam által támogatott félkatonai szervezeteké –, aligha lehet csodálni, hogy a versek egyik fő témája az erőszak bemutatása lett.
A költők ugyanakkor nem pusztán reflektáltak az agresszió különféle formáira: a líra a békevágy kifejezőjévé s a történelmi emlékezet hordozójává vált – bizonyos értelemben tehát maga is fegyverré. Erről az olvasó is meggyőződhet, miközben megismerkedik a Petőfi Kulturális Ügynökség világirodalmi sorozatában megjelent antológia anyagával.
A vázlatos szerzői életrajzokból kiderül: egyetemi tanár éppúgy akad a bemutatott költők között, mint juhász, filozófus, könyvtáros vagy zenész. Egyikük a megerőszakolt és/vagy eltűnt foglyok történetei alapján készít installációkat, másikuk munkássága hozzájárult az ősi indián szent helyek visszaállításához, de olyan is akad köztük, aki maga is börtönbe került azért, mert kiállt a politikai foglyokért.
És a kötet mintegy 130 versében aztán csakugyan elő-előkerülnek az erőszak és a szenvtelenséggel fogadott elmúlás képei:
„A gyermekek szögesdróthoz kötözött öregemberekké lettek. // Három megyét ural a gyilkosok kacaja” – írja Mery Yolanda Sánchez (A többiek).
„Ki vagy te, mondd? / […] Hal vagyok, haldoklom, és a tenger sehol. / És te ki vagy? / Én vagyok a tenger, aki végignézi a haláltusádat”
– ad vissza egy elképzelt párbeszédet Fadir Delgado Acosta (A hal utolsó mozdulata).
Ilyen közegben természetes az elrejtőzés vágya: „Rejtsetek el engem, ostoba, elvesztegetett napok, / rejtsetek el, mint régi érmét, születésnapi vagy gyermekkori fényképet” – kéri Víctor Manuel Gaviria (Rejtsetek el engem). Mindeközben a szépséget – például a természet szépségét – is képesek észrevenni az alkotók: „A mi földünkön a hegyek emberi hangon / szólnak. Ha erre jársz, és egy öreg hegy / rád köszön, ne ijedj meg: köszönj vissza” – tanácsolja Vito Apüshana Guajira (A mi földünk).
De talán a létrehozóik mesterségével – az írás folyamatával, a költészet mibenlétével – kapcsolatos kérdések bukkannak fel leggyakrabban e versekben:
„A szó nem arra való, / hogy konfliktusokba keverjen, / hanem arra, hogy kivezessen belőlük”
– fogalmazza meg Luis Eduardo Rendón (Vérvonal). „Ma nem akarok tökéletes verset írni. / Ma egyszerűen akarok írni, / Mint aki szertartást végez, / hogy elhárítson egy rontást” – határozza el Fernando Linero (Ars poetica).
Kisfilm a 32. Medellíni Nemzetközi Költészeti Fesztiválról
Aki tehát belemerül a kötetben közölt versekbe, nemcsak egy hányatott sorsú dél-amerikai ország kortárs költészetének jellegzetességeivel ismerkedhet meg, de jó pár olyan alkotó nevével és munkáival is, akiket Márquez után, mellett megemlíthet.
(Mint a vigyázó istenek arca – 20 kortárs kolumbiai költő. Sorozatszerkesztő: Pál Dániel Levente. Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2022, 190 oldal. Ára: 3590 forint)
