Senki többet? Indulunk. Kezdjed, Istók. Hogy hívják az egyiptomi királyt? Hallod, Gyugyó, mondd meg nekik, ki a király Egyiptomban! Hangosabban, ne motyogj itt nekem, mint valami szélütött. Micsoda? Hogy már nincs is királyság Egyiptomban? Hát akkor mi a fene van? Azt mondja, valami Nasszer nevű az elnök. Az utolsó király második Fuád volt, de már odalett a királyságával együtt.
Kérem a következőt. Harmincnyolcban ki nyerte a focivébét? Olaszország, a mieinket győzték le a döntőben, 4–2-re. Ki lett a gólkirály? Még az is kell? Halljátok, Gyugyó keni, vágja. Leonidas, brazil gyerek, hét góllal. Különben Gyugyó azt is tudja, hogy Kocsis Sanyi hány góllal nyert ötvennégyben, mikor elbuktuk a döntőt. Mondd meg nekik, Gyugyó, ne sajnáld! Tizenegy góllal lett Kocka a király. Aszongya, hogy ennél többet mostanáig senki se rúgott a vébék történetében. Sajnálom, megint a bank visz mindent.
Nevezés a szpartakiádra
Így ment ez három körön át. Gyugyó hátradőlt, megforgatta a vizenyős szemeit, és már köpte is a választ. Hibátlanul. Utoljára dupla tétre ment a játék. Akkor Gyugyó kihagyta a Nobel-díjas magyarok közül az elsőt, egy Lénárt nevezetűt. Bebuktuk. Otthon jól megrugdostam. Tanulj többet, fene a pofádat! Másra úgyse vagy jó, te család szégyene! Mert az tényvalóság, hogy Gyugyó mindent tud, olyan a feje, mint a szivacs. Ki se lehet húzni a könyvtárból. De nézzenek rá a szerencsétlenre. Ezt még a taknyos kölkök is körülröhögik. Hogy tudhat valaki ennyi mindent, ha egyszer hülye?! Komolyan mondom, a Teremtés fintora.
Tavasszal szólt, hogy nevezzem be a falusi szpartakiádra. Elindul távolugrásban, kislabdahajításban meg még valamiben. Nem láttam, mert épp ittunk a fiúkkal a söntésben. Erre jönnek a komák, gyere, Fityó, mert az öcséd akkorát dobott, hogy majd’ kirepült a pályáról a labda. Meg is nyerte az aranyérmet. Másik kettőben ezüst, bronz. A hülye vigyorát a dobogón se lehetett letörölni a képéről, de ő lett az összetett falusi bajnok ötvennyolcban. Még ilyet! Földobáltuk a kocsmában, megitattuk erőből, hogy kinyúlt a kövezeten.
Tóth tanító azt mondta, nem bolond a Gyugyó, mert elképesztő agya van, csak olyan szociális izé. Taníttatni kéne a városban. Mondom, erre én egy fillért se költök. Apánk odalett a háborúban, nem azért bízta rám a családot, hogy kidobáljam a pénzt az ablakon.
Gyugyó az eke szarvát is úgy fogta meg, hogy rossz volt nézni. Beraktuk éjjeliőrnek a téeszbe. Ott legalább elvan csendesen, hétvégén meg kasszírozok vele a kocsmában. Később bekerült a szociális ellátóba gondnoknak. Volt ott egy doki, azt mondta, kipróbál valamit, hátha lendít rajta. Jó ég tudja, mit adott be neki, de Gyugyó attól kezdve nem vigyorgott, csak bámult a semmibe. Ötven se volt, mikor temettük. Azzal vigasztaltak, egy ütődött minden családban akad.
Klinikai kivizsgálás
Megtettem, amit lehetett, hogy kimentsem Gyurkát az agresszív bátyja uralma alól. Bevittem a megyeközpontba, kivizsgálásra a klinikára, hiszen ép ember, rendkívüli memóriával, legfeljebb szociopata. Már az apja is az volt, csak nem látszott rajta ennyire. Vizsgálták jobbról, balról, végül kiállították a papírt, hogy nem beteg az agya. Beszéltem a városi kollégium igazgatójával. Azt mondta, föl fogják zárkóztatni, hisz már most többet tud, mint egyik-másik tankör együttvéve. A bátyja ellenállt, pedig ösztöndíjat ígértek, csak havi kétszáz forintot kellett volna adni vele. Én kifizettem volna, de otthon a négy gyerek, tanári fizetés, nagy volt a nyomorúság akkoriban. Sajnálom szegényt. Isten nyugosztalja.
(A Fortepan-történetek sorozat június 6-án Áttűnő életek címmel könyv alakban is megjelenik a L’Harmattan Könyvkiadó gondozásában.)
Borítókép: Gyugyó a falusi szpartakiádok hőse volt (Fotó: Fortepan/Baritsh Endre)
