Drámáit csak egy elit réteg látta, pedig nagyobb ismertségre, népszerűségre szeretett volna szert tenni a vígjátékokkal. Ambiciózusságát gyerekkorára vezeti vissza: szülei nagyon szegények, egyszerű munkások voltak. Hihetetlennek tűnik, hogy barlanglakásban nőtt fel Budafokon, amely, mint magyarázza, gyakorlatilag borospince volt. Budafok szőlőtermő vidék, felmenői pedig szőlészettel foglalkozó svábok voltak. Később kaptak lakást, de sváb származásuk miatt kitelepítették őket a második világháborút követően. „A Czuba-kastély mellett kóboroltam gyerekkoromban, és áhítattal, vágyakozással tekintettem az épületre. Tudja, amikor egy kislány az utcákon sétálva szép kastélyokat lát, álmodozik, szép ruhákat szeretne…” – idézi tőle a Filmkultúra.
Máthé Erzsit a gyerekkori nehézségek ösztönözték
A színpadon is sokat látott, híres keménységét is a gyerekkorával magyarázza. Szerinte a rámenőssége egyfajta kompenzálása annak, hogy félénk és bizonytalan volt, hogy nem merte önmagát adni. Ezt szintén arra vezette vissza, hogy gyerekként magányos maradt, amíg a szülei a napi betevőért küzdöttek. Energikusságát és maximalizmusát bevallása szerint anyjától örökölte, aki nagyon szigorú és rideg természetű volt: „másfélszer” látta őt színpadon, nem tartotta jó színésznőnek a lányát. „Túl erősen játszol” – mondta neki, amikor látta García Lorca Bernarda Alba háza című darabjában, Az ember tragédiáját pedig végig sem bírta nézni. Ez a szigor Máté Erzsire is átragadt, aki önmaga legbrutálisabb kritikusa volt. Utálta visszanézni magát, visszatekintve osztja Major Tamás véleményét, aki szerint pályája elején túlontúl ösztönösen játszott (azaz nem tudta a szakmát). Darabos, merev és kövér – mondta magáról a Külvárosi legendából, amikor megmutattak neki egy jelenetet a filmből.
Minden becsvágya ellenére eleinte nem tűzött ki nagy célokat maga elé: remek titkárnő akart lenni. Érettségi helyett kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, és titkárnőként kezdett dolgozni. Gyárban helyezkedett el, de mivel a háború alatt sok gyakorlatra nem tudott szert tenni, csak kudarc érte. Kortársai rávették, hogy az első szabad május elsején lépjen fel egy műsorban: táncolt, Rostand Sasfiókjából adott elő. Ezt látva a gyár igazgatója azt mondta neki, hogy menjen színésznőnek. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vették fel, az Országos Színészegyesületnél 1945–1948 között tanult, Pethes Sándor, Rajnai Gábor, Rátkai Márton, Ascher Oszkár, Lázár Mária, Várkonyi Zoltán és Gobbi Hilda volt a mestere. Amint végzett, a Vígszínház szerződtette, ahonnan az államosítás után Szendrő József Pécsre hívta, és egy év után a kezét is megkérte. Mint elmondta, nem volt szerelmes, egyszerűen nem lehetett nemet mondani a roppant sikeres színházigazgatónak.
Fiuk egyévesen, agyhártyagyulladásban halt meg, nem sokkal később elváltak.
Nevét 1949-ben változtatta meg, amikor beugrott a Nemzeti Színházban Szörényi Éva helyére a Dohányföldek című darabba, amelyet Major Tamás rendezett. Major mondta neki, hogy „ilyen névvel, kérem, nem lehet, hogy Merz… tessék magyarosítani!”. 1952-ig játszott a Pécsi Nemzeti Színházban, erről azt meséli, hogy habár a férje volt az igazgató, sosem kapott protekciót. Ha tanácsra volt szüksége, Szendrő azt mondta, forduljon aktuális rendezőjéhez. Volt, hogy nagyon szeretett volna egy szerepet – Schiller Ármány és szerelem-jéből Lujzát –, de nem kapta meg. Idővel aztán csak kiharcolta magának, de amikor megnézte az alakítását a televízió felvételéről, rájött, hogy tényleg nem neki való a szerep. „Hiába voltam huszonéves, hiába voltam szőke, hiába potyogtak a könnyeim, mégis volt bennem valami szarkazmus. Rájöttem, hagyni kell, hogy a rendező ossza rám a szerepet” – mondta a Buda Lapjának adott interjúban. Máshogy látta magát, mint ahogy mások őt: a saját szemében naiva volt, a durva karakterektől sosem érezte magát nőnek. Kedvenc szerepei azok voltak, amikor hasonlónak érezte magához a karaktert: ilyenek a túlfűtött, zárkózott, szenvedélyes spanyol nők, amilyen Martirio (Bernarda Alba háza).
