Drámáit csak egy elit réteg látta, pedig nagyobb ismertségre, népszerűségre szeretett volna szert tenni a vígjátékokkal. Ambiciózusságát gyerekkorára vezeti vissza: szülei nagyon szegények, egyszerű munkások voltak. Hihetetlennek tűnik, hogy barlanglakásban nőtt fel Budafokon, amely, mint magyarázza, gyakorlatilag borospince volt. Budafok szőlőtermő vidék, felmenői pedig szőlészettel foglalkozó svábok voltak. Később kaptak lakást, de sváb származásuk miatt kitelepítették őket a második világháborút követően. „A Czuba-kastély mellett kóboroltam gyerekkoromban, és áhítattal, vágyakozással tekintettem az épületre. Tudja, amikor egy kislány az utcákon sétálva szép kastélyokat lát, álmodozik, szép ruhákat szeretne…” – idézi tőle a Filmkultúra.
Máthé Erzsit a gyerekkori nehézségek ösztönözték
A színpadon is sokat látott, híres keménységét is a gyerekkorával magyarázza. Szerinte a rámenőssége egyfajta kompenzálása annak, hogy félénk és bizonytalan volt, hogy nem merte önmagát adni. Ezt szintén arra vezette vissza, hogy gyerekként magányos maradt, amíg a szülei a napi betevőért küzdöttek. Energikusságát és maximalizmusát bevallása szerint anyjától örökölte, aki nagyon szigorú és rideg természetű volt: „másfélszer” látta őt színpadon, nem tartotta jó színésznőnek a lányát. „Túl erősen játszol” – mondta neki, amikor látta García Lorca Bernarda Alba háza című darabjában, Az ember tragédiáját pedig végig sem bírta nézni. Ez a szigor Máté Erzsire is átragadt, aki önmaga legbrutálisabb kritikusa volt. Utálta visszanézni magát, visszatekintve osztja Major Tamás véleményét, aki szerint pályája elején túlontúl ösztönösen játszott (azaz nem tudta a szakmát). Darabos, merev és kövér – mondta magáról a Külvárosi legendából, amikor megmutattak neki egy jelenetet a filmből.
Minden becsvágya ellenére eleinte nem tűzött ki nagy célokat maga elé: remek titkárnő akart lenni. Érettségi helyett kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, és titkárnőként kezdett dolgozni. Gyárban helyezkedett el, de mivel a háború alatt sok gyakorlatra nem tudott szert tenni, csak kudarc érte. Kortársai rávették, hogy az első szabad május elsején lépjen fel egy műsorban: táncolt, Rostand Sasfiókjából adott elő. Ezt látva a gyár igazgatója azt mondta neki, hogy menjen színésznőnek. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vették fel, az Országos Színészegyesületnél 1945–1948 között tanult, Pethes Sándor, Rajnai Gábor, Rátkai Márton, Ascher Oszkár, Lázár Mária, Várkonyi Zoltán és Gobbi Hilda volt a mestere. Amint végzett, a Vígszínház szerződtette, ahonnan az államosítás után Szendrő József Pécsre hívta, és egy év után a kezét is megkérte. Mint elmondta, nem volt szerelmes, egyszerűen nem lehetett nemet mondani a roppant sikeres színházigazgatónak.
Fiuk egyévesen, agyhártyagyulladásban halt meg, nem sokkal később elváltak.
Nevét 1949-ben változtatta meg, amikor beugrott a Nemzeti Színházban Szörényi Éva helyére a Dohányföldek című darabba, amelyet Major Tamás rendezett. Major mondta neki, hogy „ilyen névvel, kérem, nem lehet, hogy Merz… tessék magyarosítani!”. 1952-ig játszott a Pécsi Nemzeti Színházban, erről azt meséli, hogy habár a férje volt az igazgató, sosem kapott protekciót. Ha tanácsra volt szüksége, Szendrő azt mondta, forduljon aktuális rendezőjéhez. Volt, hogy nagyon szeretett volna egy szerepet – Schiller Ármány és szerelem-jéből Lujzát –, de nem kapta meg. Idővel aztán csak kiharcolta magának, de amikor megnézte az alakítását a televízió felvételéről, rájött, hogy tényleg nem neki való a szerep. „Hiába voltam huszonéves, hiába voltam szőke, hiába potyogtak a könnyeim, mégis volt bennem valami szarkazmus. Rájöttem, hagyni kell, hogy a rendező ossza rám a szerepet” – mondta a Buda Lapjának adott interjúban. Máshogy látta magát, mint ahogy mások őt: a saját szemében naiva volt, a durva karakterektől sosem érezte magát nőnek. Kedvenc szerepei azok voltak, amikor hasonlónak érezte magához a karaktert: ilyenek a túlfűtött, zárkózott, szenvedélyes spanyol nők, amilyen Martirio (Bernarda Alba háza).
Az ország első számú társulatához, a budapesti Nemzeti Színházhoz szegődött 1952-ben, 1983-ban pedig alapító tagja a Katona József Színháznak, ahonnan 2012-ben vonult vissza. Habár beskatulyázták, valójában drámákban is sokoldalú volt, mosónőtől kurtizánon át királynőig bármit eljátszott. Olyan klasszikusok tragikus hősnőit például, mint Klütaimnésztra (Oreszteia), Margit királynő (III. Richárd), Gertrudis (Bánk bán) és Goneril (Lear király).
Ahogy megpróbált kitörni a skatulyából, komikaként is sikere volt, olyan szerepekben például, mint Kamilla (Liliomfi) és Kukuskina (Jövedelmező állás). Tábori Nórával nagy sikerük volt a Szeszélyes évszakok Juliska–Mariska párosaként, és a televíziós kívánságműsorokban gyakran kérték a nézők a Balázs Péterrel közös, fentebb említett kabaréjelenetét. Ő maga nem nézte le a komédiát, mondván „a könnyű műfaj nem könnyű”.
Maga is meglepődött, amikor szembesítették azzal, hogy mennyi mozi- és tévéjátékban szerepelt. Ilyenek az Égrenyíló ablak (1959), A hamis Izabella (1968), a Szindbád (1971), A fekete város (1972), a Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1979) és A szeleburdi család (1987). Filmszerepeiről azt mondta, a színházban lehet kísérletezni, filmben viszont a gyors forgatás miatt biztosra kellett menni, így ott sosem tépelődött, hogy elég jó volt-e.
Mindent megnyert a szakmában, de sosem volt elégedett
Színészként mindent megkapott, amit lehetett: kétszeres Jászai Mari-díjas (1956, 1971), érdemes művész (1976), kiváló művész (1981), Kossuth-díjas (1985), a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja (1998). 2000 óta a Nemzet Színésze, a 38. Magyar Filmszemlén életműdíjat kapott, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével 1997-ben tüntették ki. Maga is alapított díjat, 2003-tól a Máthé Erzsi-díjjal, 2006-tól pedig a Máthé Erzsi Alapítványon keresztül segítette a fiatal színészeket. Példaképéhez, Gobbi Hildához hasonlóan igyekezett minél többet jótékonykodni, 2002-ben hozta például létre a Máthé Erzsi Alapítvány a Koraszülöttekért nevű alapítványt.
Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a rengeteg siker mögött sok gátlás, önemésztés, küszködés volt. Annak ellenére ment színésznek, hogy nagyon tudott izgulni: már az iskolában annyira félt a szerepléstől, hogy ha felelni kellett, rögtön elfelejtette a megtanultakat. Pályája során, mint mondta, minden évben szívesen visszavonult volna, sőt 1966-ban egy egész évadot kihagyott, Marokkóba követte mérnök férjét. Mindkét férje mellett magányosnak érezte magát, egyetlen gyermeke meghalt, így aztán a színháznak szentelte az életét. Haza csak vendégségbe járt. Közben tele volt kétellyel, sosem elégedett meg önmagával, ez is hajtotta előre. Férje halála után, mint mondta, depresszióval és pánikbetegséggel küzdött, előfordult, hogy a szövegébe is belesült, és nem is tudta folytatni az előadást. Bevallása szerint három nagy szerepet dobott vissza Zsámbéki Gábornak, nagybetegnek hazudta magát.
Kilencven felé közelítve, leromlott egészsége dacára a halálról azt mondta:
Az ember nem akar meghalni, mert az a semmi… Csinálni kell az életet, még ha nehéz is.
Borítókép: Máthé Erzsi (Fotó: MTI/ MTVA/Zih Zsolt)
