A jövevény elemek között néhány olyan szópár is akad, amely ugyanazon forrásból ered, de különböző időben, különböző nyelvek hatására honosodott meg a magyarban, és jelentése is más irányba változott, olykor igen meghökkentő módon. Így alakult ki többek között a bazár ~ vásár, hártya ~ kártya, puska ~ buksza, turbán ~ tulipán, virsli ~ vurstli kettőssége a nyelvünkben. A nyelvtörténet kutatói – mint Grétsy László – ezt a jelenséget párhuzamos átvételen alapuló alak- és jelentésmegoszlásnak nevezik. Ismerkedjünk meg még további közismert és kevésbé közismert példáival!
Kun kalauz, a pusztai kalóz
A latin eleemosyna valószínűleg szláv közvetítéssel került a magyarba, így alakult ki a ’könyöradomány’ jelentésű alamizsna szavunk. Azonos eredetű párja, az ’útravaló élelem’ jelentéstartalmú elemózsia újabb keletű kifejezés, valószínűleg a XIX. századi diáknyelvben jött létre.
A végső soron török eredetű, ’ismeretlen helyen átvezető, utat mutató személy’ jelentésű „kalauz” kun jövevényszó, de a kifejezés megfelelői a balkáni nyelvekben is kimutathatók. A török hódoltság korában „kalóz” változatának ’útonálló’ értelmezése alakult ki, bizonyára azért, mert az útmutatásra, vezetésre felfogadott személyek között sok gazember, rabló akadt. A „tengereken fosztogató kalóz” metaforája pedig csak a XIX. században járult ehhez a kifejezéshez, de rövid idő alatt kiszorította korábbi jelentését – miközben a kalauz használata leginkább ’menetjegykezelő’-ként állandósult.
Trágya gyömbérből és nádmézből
A „citera” olasz közvetítéssel a latinból került a magyar nyelvbe a középkorban, egyfajta népi húros hangszer megnevezéseként. Az ugyanazon görög szóra visszavezethető „gitár” már újkori átvétel, a francia és a német nyelv közvetíthette nyelvünk felé.
Sajátos utat járt be a latin tragea ’ételízesítő, desszert’ kifejezés magyar „trágya” formája: az 1500-as években még szakácskönyvből idézhetjük: „Mikor az húst fel akarod adni, gyömbér és nádmézből trágyát csináltass, az trágyával meghintsed”. A XVII. századtól metaforikus jelentésváltozással nyerte el mai értelmezését: az étel ízletességét fokozó fűszerből a ’talaj termőerejét növelő anyag’ megnevezőjévé vált – és eredeti jelentése elhalványult. A vele megegyező latin szóra visszavezethető francia „dragée” a XIX. századtól terjedt el „drazsé” formában, ’nyalánkság, cukorka’ jelentésben.
Cézár, császár, cár
Efféle nyelvi folyamatoknak sok esetben tulajdonnevek is részesei: talán hangzás alapján is feltűnő a végső soron Nagy Károly nevével összefüggő király szavunk és Károly keresztnevünk vagy a Julius Caesar nevéből származó cézár, császár és cár szavunk kapcsolata.
Kevésbé ismert a Zoltán név és a „szultán” szó összefüggése. Az arab–perzsa eredetű, ’uralkodó’ jelentésű kifejezés a honfoglalás előtti török nyelvi kapcsolatok során kerülhetett a nyelvünkbe méltóságnévként, ezt követően személynévként honosodott meg, valószínűleg Szolta alakban. Egy, az Árpád-házhoz tartozó viselőjével kapcsolatosak Zoltán és Solt helységneveink is. Az egyénnév az évszázadok során fokozatosan kikopott a használatból, a török hódoltság során viszont a magyarba került az azonos etimonra visszavezethető szultán tisztségnév.
Az 1526-ban a magyar szentek legendáit először anyanyelvén megfogalmazó Karthauzi Névtelen rá is érzett erre a nyelvi kapcsolatra, amikor a Szent István-kortárs Zoltánt és a – fél évezreddel később – az országot fenyegető szultánokat kissé filozófikusan összekapcsolta kódexében: „Az Zoltán fejedelem kedég Havaselföldében nagy erekes lén és hatalmas, kitűl származának az szoltánok, és ez országtúl elszakadván, nagy sok nyomorúsággal fizeték meg az jótételt”.
Borítókép: Középkori fűszerárus. (Fotó: Getty Images/Art Media)
Anyanyelvünk 
