Zárt táborokról szóló riportsorozatunk első részében a 95 éves Kajsza Józseffel, Lenin-tanya legidősebb túlélőjével idéztük fel az 1950 és 1953 közötti magyarországi zárt táborok történetét és mindazt a megpróbáltatássorozatot, amely a munkatáborban őt és családját várta. A Polgár és Hajdúnánás között fekvő Lenin-tanya egy volt a tizenkét szigorúan titkos zárt táborból, amelyben tízezer ember raboskodott 1950 júniusa és 1953 októbere között.
Zárt tábor, a magyar gulág
A magyar gulágnak is nevezett munkatáborrendszerbe bírósági ítélet nélkül hurcoltak el teljes családokat. A Nagykunság, illetve főképp a Hortobágy állami gazdaságaiban fogva tartottak – ítélet hiányában – nem számíthattak jogorvoslatra, és több mint három évig abban a tudatban éltek, hogy sohasem kerülhetnek ki a szigorúan titkos zárt táborból. Sztálin halála után, Nagy Imre kormányra kerülésével a zárt táborokat bezárták, ám a meghurcolt és földönfutóvá tett emberek nem térhettek vissza rabságuk előtti normális életükbe. Nem kapták vissza ingatlanjaikat, a hatalom számára továbbra is a rendszer ellenségei maradtak. Az otthontalanság érzete a munkatáborvilág megszüntetése után is megmaradt. A vidéki nagyvárosok, Budapest és a déli-nyugati határövezet továbbra is beköltözési tilalom alá estek. A szabadulók nyolcvan százalékának otthona viszont éppen a határsávban helyezkedett el. Azaz a szabadon bocsájtást követően ismét újrakezdésre kényszerültek az 1950-ben elhurcolt családok.
Az egykori rabok évekig nem létező személyek voltak, csak szabadon bocsátásukkor állítottak ki valójában hamis papírokat, hogy addig Polgár külterületén éltek. A most 95 éves Kajsza Józsefnek és családjának sem volt bűne, mégis törvényen kívüliek lettek. Hátrányos helyzetüket az élet minden területén megtapasztalhatták: gyermekeiket nem vették fel az iskolába, a munkaképesek a fizikai és betanított segédmunkákon kívül sokáig más állást nem kaphattak.
Mint Kajsza József mondja, 1953-ban hiába szabadultak, akárcsak sorstársaik, ők sem mehettek vissza otthonukba, de még falujukba, Drávafokra sem.
Bár Kajsza a munkatáborban folyamatosan dolgozott, hároméves robotolása még arra sem volt elég, hogy szülei, felesége és gyermekei napi élelmezését fedezze, így évekig csak fél koszton éltek.
Amikor 1953-ban megkezdődött a táborrendszer felszámolása, akkor szembesültek az addig rabtelepként működő állami gazdaságok vezetői azzal, hogy a fogvatartottak munkaereje nélkül képtelenek lesznek mezőgazdasági feladataik elvégzésére. Saád József szociológus szerint az 1953-as amnesztiarendeletek akut munkaerőhiányt okoztak a térségben. Ezért az állami gazdaságok 1953 nyarán-őszén toborzásba kezdtek. Kecsegtető ajánlatokkal: házhellyel, kiskerttel, „szabadoknak” járó juttatásokkal próbálták maradásra bírni a munkaképes „telepesek” családját. Igyekeztek Kajsza Józsefet is marasztalni, hogy ezentúl „szabad” munkavállalóként folytassa az állami gazdaság területén azokat a mezőgazdasági munkákat, amelyeket eddig rabként éhbérért végzett. Ő nem kívánt élni ezzel a „lehetőséggel”, de egyesek mégis maradni kényszerültek.
Saád József beszámol arról, hogy azok a családok, amelyek az állami gazdaság területén maradtak, azért döntöttek így, mert egyszerűen nem volt hova menniük.
Kajsza Józsefék, mivel nem térhettek vissza baranyai otthonukba, a férfi édesanyjának nagybátyjához igyekeztek, hogy új életet kezdhessenek. Ehhez először el kellett jutniuk Budapestre, ami nem volt egyszerű. Három év kényszermunka után – miután az állami gazdaság levonta az „ellátás” költségeit – nem kaptak többet, mint amennyi elég volt a Polgár–Budapest közötti vasúti jegyek megváltására.
