Zárt táborokról szóló riportsorozatunk első részében a 95 éves Kajsza Józseffel, Lenin-tanya legidősebb túlélőjével idéztük fel az 1950 és 1953 közötti magyarországi zárt táborok történetét és mindazt a megpróbáltatássorozatot, amely a munkatáborban őt és családját várta. A Polgár és Hajdúnánás között fekvő Lenin-tanya egy volt a tizenkét szigorúan titkos zárt táborból, amelyben tízezer ember raboskodott 1950 júniusa és 1953 októbere között.
Zárt tábor, a magyar gulág
A magyar gulágnak is nevezett munkatáborrendszerbe bírósági ítélet nélkül hurcoltak el teljes családokat. A Nagykunság, illetve főképp a Hortobágy állami gazdaságaiban fogva tartottak – ítélet hiányában – nem számíthattak jogorvoslatra, és több mint három évig abban a tudatban éltek, hogy sohasem kerülhetnek ki a szigorúan titkos zárt táborból. Sztálin halála után, Nagy Imre kormányra kerülésével a zárt táborokat bezárták, ám a meghurcolt és földönfutóvá tett emberek nem térhettek vissza rabságuk előtti normális életükbe. Nem kapták vissza ingatlanjaikat, a hatalom számára továbbra is a rendszer ellenségei maradtak. Az otthontalanság érzete a munkatáborvilág megszüntetése után is megmaradt. A vidéki nagyvárosok, Budapest és a déli-nyugati határövezet továbbra is beköltözési tilalom alá estek. A szabadulók nyolcvan százalékának otthona viszont éppen a határsávban helyezkedett el. Azaz a szabadon bocsájtást követően ismét újrakezdésre kényszerültek az 1950-ben elhurcolt családok.
Az egykori rabok évekig nem létező személyek voltak, csak szabadon bocsátásukkor állítottak ki valójában hamis papírokat, hogy addig Polgár külterületén éltek. A most 95 éves Kajsza Józsefnek és családjának sem volt bűne, mégis törvényen kívüliek lettek. Hátrányos helyzetüket az élet minden területén megtapasztalhatták: gyermekeiket nem vették fel az iskolába, a munkaképesek a fizikai és betanított segédmunkákon kívül sokáig más állást nem kaphattak.
Mint Kajsza József mondja, 1953-ban hiába szabadultak, akárcsak sorstársaik, ők sem mehettek vissza otthonukba, de még falujukba, Drávafokra sem.
Bár Kajsza a munkatáborban folyamatosan dolgozott, hároméves robotolása még arra sem volt elég, hogy szülei, felesége és gyermekei napi élelmezését fedezze, így évekig csak fél koszton éltek.
Amikor 1953-ban megkezdődött a táborrendszer felszámolása, akkor szembesültek az addig rabtelepként működő állami gazdaságok vezetői azzal, hogy a fogvatartottak munkaereje nélkül képtelenek lesznek mezőgazdasági feladataik elvégzésére. Saád József szociológus szerint az 1953-as amnesztiarendeletek akut munkaerőhiányt okoztak a térségben. Ezért az állami gazdaságok 1953 nyarán-őszén toborzásba kezdtek. Kecsegtető ajánlatokkal: házhellyel, kiskerttel, „szabadoknak” járó juttatásokkal próbálták maradásra bírni a munkaképes „telepesek” családját. Igyekeztek Kajsza Józsefet is marasztalni, hogy ezentúl „szabad” munkavállalóként folytassa az állami gazdaság területén azokat a mezőgazdasági munkákat, amelyeket eddig rabként éhbérért végzett. Ő nem kívánt élni ezzel a „lehetőséggel”, de egyesek mégis maradni kényszerültek.
Saád József beszámol arról, hogy azok a családok, amelyek az állami gazdaság területén maradtak, azért döntöttek így, mert egyszerűen nem volt hova menniük.
Kajsza Józsefék, mivel nem térhettek vissza baranyai otthonukba, a férfi édesanyjának nagybátyjához igyekeztek, hogy új életet kezdhessenek. Ehhez először el kellett jutniuk Budapestre, ami nem volt egyszerű. Három év kényszermunka után – miután az állami gazdaság levonta az „ellátás” költségeit – nem kaptak többet, mint amennyi elég volt a Polgár–Budapest közötti vasúti jegyek megváltására.
– Miután megérkeztünk, és átvergődtünk Pesten, a Móricz Zsigmond téren lerakodtunk. Mindenünk egy lepedőbe volt kötve, rongyosak voltunk. A lábbelink talpa dróttal volt felkötve, úgy néztünk ki, mint a koldusok – emlékezik az idős férfi. – Szánalmasan látványt nyújtottunk, többen hozzánk is léptek, és megszólítottak bennünket. Kérdezték, hogy kik vagyunk, és honnan menekülünk. Mit mondhattunk volna? Nem mondhattunk semmit.
A táborból elbocsájtottakat titoktartásra kötelezték, azzal fenyegették meg őket, hogyha nem hallgatnak a zárt táborban töltött évekről, akkor könnyen visszakerülhetnek a Hortobágyra.
Amikor a Kajsza család megérkezett a rokonokhoz, úgy döntöttek, hogy kettéválnak, hátha így jobb lehetőségük lesz az újrakezdésre. József szülei Budapesten maradtak, a fiatalok elmentek Pécsre – abban bízva, hogy haza tudnak jutni Drávafokra, mivel az eredeti kitelepítési határozat az édesapa nevére szólt.
– A rendőrségen átadom a papíromat, elmondom, hogy szeretnénk Drávafokra hazamenni, ott van a lakóházunk, ott volt mindenünk. Akkor felugrott a rendőr: mit képzel maga?! A leggyalázatosabb szavakkal, amelyeket a kommunisták beléjük vertek, azokkal jött, hogy mi népnyúzók vagyunk… – mondja Kajsza József.
Ugyanazt öntötték a fejünkre, mint amikor elvittek bennünket!
– A szabadon bocsátottak igyekeztek legalább volt otthonuk közelében megtelepedni, élve a rendszer elbizonytalanodásának és felbomlásának éveiben adódott lehetőségekkel, hogy mielőbb visszakerülhessenek tulajdonuk maradványaiba. Ez többnyire évekig tartott, és esetenként évtizedes küzdelem árán kétes eredménnyel járhatott – magyarázza Saád József, majd hozzáteszi, hogy ő találkozott olyan családdal, amelyik még a hatvanas években is „saját házában” a hátsó szobába szorulva „osztozott” a házat ugyancsak magáénak tudó községi postahivatallal. Mások a történteknek hátat fordítva igyekeztek új életet kezdeni, végig – a rendszerváltozásig – magukon hordozva a hortobágyi múlt hatóságilag aggályosan karbantartott „priuszosságát” annak minden következményével. A szétrendeződés és a szabadulás utáni családi és egyéni sorsok történetét éppen egyediségük teszi ma már kortörténeti jelentőségű és egyben a mához szóló történetté. Olyan családi értékeket, példaértékű életstratégiákat demonstráló történetté, amelynek van esélye arra, hogy a fiatalokat is megérintse – mondja Saád József.
Kajszáék elsősorban a rokonság segítségére számíthattak. Ajánlották nekik Tolna megyét, ahol az iparosítási verseny és a nehézipar fejlesztése miatt szükség volt a munkáskezekre. Akkortájt az a szóbeszéd járta, hogy Tolnában békén hagyják a „rendszer ellenségeit”, mivel a megyében már addig is számos jelentős változás történt. Hiszen 1945 után kitelepítették a magyarországi németeket, otthonukban a Bácskából menekült bukovinai székelyeket helyezték el. Nem sokkal később a felvidéki magyarok is Tolna megyében találtak új otthonra.
Kajsza József és családja is szerencsét próbált Bátaszéken, hátha a múlt „bűnei” ott kevesebbet nyomnak a latban. A fülesek igaznak bizonyultak.
– Itt más volt a légkör, annyi év után emberséggel találkoztunk Bátaszéken – mondja Kajsza József, aki hálával gondol mindazokra, akik ismeretlenül is támogatták őt és családját. Ház körüli munkákért cserébe kosztot, fizetséget kapott, a helyiek segítségével hamarosan munkába is állt, szerény, de megbecsült egzisztenciát tudott kiépíteni, és ezzel képes volt családját eltartani. Munkás évtizedek teltek el a rendszerváltoztatásig, amikor is az egykori zárt táborok lakó beszélni kezdtek sorsukról.
