A lágerek nyomorúsága a rendszerváltásig kísértett

A zárt táborba került családok sorsa máig jórészt ismeretlen. Szabadulásuk után sem folytathatták azt az életet, amelyet korábban. A lágerek világa nem engedett.

Rizsföldön. Forrás: Fortepan.hu, Fotó: Kovács Márton Ernő Fotó: Kovács Márton Ernő Forrás: Fortepan

– Miután megérkeztünk, és átvergődtünk Pesten, a Móricz Zsigmond téren lerakodtunk. Mindenünk egy lepedőbe volt kötve, rongyosak voltunk. A lábbelink talpa dróttal volt felkötve, úgy néztünk ki, mint a koldusok – emlékezik az idős férfi. – Szánalmasan látványt nyújtottunk, többen hozzánk is léptek, és megszólítottak bennünket. Kérdezték, hogy kik vagyunk, és honnan menekülünk. Mit mondhattunk volna? Nem mondhattunk semmit. 

A táborból elbocsájtottakat titoktartásra kötelezték, azzal fenyegették meg őket, hogyha nem hallgatnak a zárt táborban töltött évekről, akkor könnyen visszakerülhetnek a Hortobágyra.  

Amikor a Kajsza család megérkezett a rokonokhoz, úgy döntöttek, hogy kettéválnak, hátha így jobb lehetőségük lesz az újrakezdésre. József szülei Budapesten maradtak, a fiatalok elmentek Pécsre – abban bízva, hogy haza tudnak jutni Drávafokra, mivel az eredeti kitelepítési határozat az édesapa nevére szólt. 

– A rendőrségen átadom a papíromat, elmondom, hogy szeretnénk Drávafokra hazamenni, ott van a lakóházunk, ott volt mindenünk. Akkor felugrott a rendőr: mit képzel maga?! A leggyalázatosabb szavakkal, amelyeket a kommunisták beléjük vertek, azokkal jött, hogy mi népnyúzók vagyunk… – mondja Kajsza József.  

Ugyanazt öntötték a fejünkre, mint amikor elvittek bennünket!  

– A szabadon bocsátottak igyekeztek legalább volt otthonuk közelében megtelepedni, élve a rendszer elbizonytalanodásának és felbomlásának éveiben adódott lehetőségekkel, hogy mielőbb visszakerülhessenek tulajdonuk maradványaiba. Ez többnyire évekig tartott, és esetenként évtizedes küzdelem árán kétes eredménnyel járhatott – magyarázza Saád József, majd hozzáteszi, hogy ő találkozott olyan családdal, amelyik még a hatvanas években is „saját házában” a hátsó szobába szorulva „osztozott” a házat ugyancsak magáénak tudó községi postahivatallal. Mások a történteknek hátat fordítva igyekeztek új életet kezdeni, végig – a rendszerváltozásig – magukon hordozva a hortobágyi múlt hatóságilag aggályosan karbantartott „priuszosságát” annak minden következményével. A szétrendeződés és a szabadulás utáni családi és egyéni sorsok történetét éppen egyediségük teszi ma már kortörténeti jelentőségű és egyben a mához szóló történetté. Olyan családi értékeket, példaértékű életstratégiákat demonstráló történetté, amelynek van esélye arra, hogy a fiatalokat is megérintse – mondja Saád József. 

A zárt táborok világa, a 12 két tábor, amelyben 1950 és 1953 között közel tízezer ember raboskodott. Térkép: Hajdu József/TTA Telepesek Társadalomtörténeti Adattár 

Kajszáék elsősorban a rokonság segítségére számíthattak. Ajánlották nekik Tolna megyét, ahol az iparosítási verseny és a nehézipar fejlesztése miatt szükség volt a munkáskezekre. Akkortájt az a szóbeszéd járta, hogy Tolnában békén hagyják a „rendszer ellenségeit”, mivel a megyében már addig is számos jelentős változás történt. Hiszen 1945 után kitelepítették a magyarországi németeket, otthonukban a Bácskából menekült bukovinai székelyeket helyezték el. Nem sokkal később a felvidéki magyarok is Tolna megyében találtak új otthonra. 

Kajsza József és családja is szerencsét próbált Bátaszéken, hátha a múlt „bűnei” ott kevesebbet nyomnak a latban. A fülesek igaznak bizonyultak. 

– Itt más volt a légkör, annyi év után emberséggel találkoztunk Bátaszéken – mondja Kajsza József, aki hálával gondol mindazokra, akik ismeretlenül is támogatták őt és családját. Ház körüli munkákért cserébe kosztot, fizetséget kapott, a helyiek segítségével hamarosan munkába is állt, szerény, de megbecsült egzisztenciát tudott kiépíteni, és ezzel képes volt családját eltartani. Munkás évtizedek teltek el a rendszerváltoztatásig, amikor is az egykori zárt táborok lakó beszélni kezdtek sorsukról. 

Borítókép: Rizsföldön (Forrás: Fortepan.hu, Fotó: Kovács Márton Ernő)