A disznósajt apoteózisa

Rezeda Kázmér legújabb utazása.

Hát így mentek ők négyen Rusztra. Rusztban sok minden jó van, de az egyik legjobb a neve. Ugyanis Ruszt egy szép fáról, a szilről kapta a nevét. Hajdan volt tehát a város szil, ez németül rust, aztán ez visszamagyarosodott Rusztra, és itt tartunk most. Ha valamikor a jövőben mondjuk „vjáz”-nak fogják hívni, akkor nagy a baj. Ha shajarat aldirdarnak, akkor még nagyobb. És tartsuk észben, hogy ez utóbbinak ma lényegesen nagyobb az esélye. És ne feledjük: ha nem is arabok, de a törökök már kétszer is elpusztították, 1529-ben, aztán 1532-ben. És kétségtelen tény, a török nem arab, de az „Allahu akbar” ugyanaz. De hogy visszarévedjünk kicsit a múltba, a török pusztítások után II. Ferdinánd császár hetivásárokra adott engedélyt a városnak, és addigra feledésbe merült Károly Róbert adománylevele, a „possessio Ceel vocatum circa stagnum Ferthew”, ahol a „Ceel” a szil, a „Ferthew” pedig a Fertő. A mondat pedig valami olyasmi, hogy a „Fertő-tó körüli nevezett birtok, melyet Szilnek hívnak”. Nevezett Szil a Héderváry családé lesz, és igazságos Mátyás királyunktól kap majd vásártartási jogot. De kit érdekel mindez 1624-ben, amikor Ferdinánd megint vásártartási jogot ad a városnak, ami már nem Szil (Ceel), hanem Ruszt. És a város 1649-ben hatvanezer aranyforintért és harmincezer liter aszúborért váltja meg szabadságát az Esterházyaktól – na nem a „koszos kis” grófi ágtól, hanem a hercegektől.

De honnan ennyi aszú?

Hát onnan, hogy Szil (Ceel), vagyis Ruszt lakói emberemlékezet óta szőlőműveléssel és bortermeléssel foglalkoztak. Ezért engedélyezte nekik Mária királyné még 1524-ben, hogy hordóikon a koronás „R” betűt használhassák, ma úgy mondanánk, márkajelzésként. És használják is, a mai napig. Viszont jó tudni, hogy alig váltották meg szabadságukat az Esterházy hercegektől, 1681-ben már I. Lipótnak fizettek hatvanezer aranyat és ötszáz hordó aszúbort – na, vajon miért? Hát a szabadságukért.

Ilyen ez a szabadság. Állandóan fizetni kell érte, és többnyire mindenféle jöttment senkiházinak. Ami biztos: a mi kedves Szilünk (Ceel) a történelmi Magyarország legkisebb városa volt mindig. Hát ide mentek Rezedáék és Mácsfalviék, hogy fizessenek. Na nem a szabadságért, abból úgyis valami rosszul sikerült paródia lett az elmúlt egy-két évtizedben, hanem jó borokért, jó étkekért s mindenféle karácsonyi kis csodáért. Merthogy a karácsonyi vásár idején mentek Rezedáék és Mácsfalviék Rusztra, ugyanis Ruszt karácsonyi vására kedves és szép, és még nem ordenáré. Feltehetőleg azért, mert Ruszt még kicsike. Még mindig kicsike.

Szállásuk az Art Boutique Hotel Bürgerhausban volt. Az a jó ebben az elnevezésben, hogy elfedi a lényeget. Vagyis azt, hogy egy 1537-ben épült udvarházban vagyunk. Egy kicsit tessék belegondolni: 1537. Tizenegy évvel vagyunk Mohács után. Diakovárnál a törökök rommá verik az egyesült osztrák, német, horvát, cseh és magyar hadakat. Pedig lássuk be, elég ritkán egyesültünk mi így, ilyen szépen, erre tessék, ennek is egy vereség a vége. De legalább azt elmondhatjuk, hogy Nádasdy Tamás lett a horvát–szlavón bán. III. Pál pápa pedig bullában tiltja meg, hogy az indiánokat rabszolgává tegyék. Ezt a hódító keresztények minden bizonnyal úgy értelmezték, hogy az indiánokat ki kell irtani, és neki is láttak.

Eközben Ruszton egy derék patrícius család borból meggazdagodván úgy döntött, hogy a városka szíve közepébe építi fel udvarházát. S lőn. És itt áll az udvarház, 486 éve. Az nem kevés idő. És érdemes lenne összeszámolni, a mai Magyarországon hány udvarház áll 486 éve, és vajon mennyi van azóta magántulajdonban, kiváltképp ugyanannak a családnak tulajdonában. Ettől olyan szép, kedves és barátságos a történelem. Például Gavrilo Princip 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolja Ferenc Ferdinándot, s egy hónappal később az összehívott koronatanács majdnem egyhangú döntéssel hadat üzent Szerbiának. Majdnem, mondom. Na és ki volt az egyetlen, aki ellenezte a háborút, a hadüzenetet, és mindvégig tiltakozott? Gróf Tisza István magyar miniszterelnök. Most nem kezdek bele mindenféle párhuzamok felvázolásába, csak annyit jegyzek meg, hogy Ferenc József tehát hadat üzent, Tisza István tiltakozott, aztán a háború után a győztesek még Burgenlandot is odaadták az osztrákoknak, vagyis elvették tőlünk, Ruszttal együtt.

Így és ezért utazhat Rezeda Kázmér és asszonya, Rezedáné, született Bel-Szegedi Matula Andrea, Alsó- és Felső-Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil és Mácsfalviné, született Barbakáni Barbara Rusztra, ami már egy másik ország, és szállhatott meg egy udvarházban, ami 486 éve ott áll, és ugyanannak a családnak a tulajdona. Mondtam én, hogy szép, kedves és barátságos a történelem. Ezentúl pedig szép, kedves és barátságos a 486 éve ott álló udvarház, s minden zuga tele van régiséggel, csetreszekkel, függőkkel, csilingelő angyalkákkal, és mindent és bármit meg lehet vásárolni, az asszonyok éltek is a lehetőséggel.
Vacsorálni pedig a Buschenschankba mentek.

És ott megtörtént. Az apoteózis úgy vette kezdetét, hogy Alsó- és Felső-Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil ragaszkodott hozzá. Mármint a disznósajthoz. Szóval, hogy azt kell kérni előételnek. Rezeda Kázmér ezen a ponton felfedte élete titkát, amely szerint megeszi ő a disznósajtot, ha nagyon muszáj, de hatvan év alatt még egyszer sem riadt arra, hogy „hú, de ennék egy kis disznósajtot”, és abban sem biztos, hogy egy jó disznósajtért utazott egészen Rusztig. De Mácsfalvi hajthatatlan volt. Végül Rezeda Kázmér az asszonyával együtt megadta magát, és lehajtott fejjel várták a disznósajtot.

Megjött. Már küllemre sem volt olyan, mint mondjuk Ózdon, a Hétes-telepen egy jobban sikerült szelet. Inkább színhús cafatkák érkeztek, aszpikban, egy hibátlan, kerek szelet formájában, s valamiféle enyhe ecetben állt az a szelet, a tányéron gazdagon rukkola s egyéb zöldség, szóval, mondjuk úgy, hogy marinált disznósajt érkezett sok salátával. És vajpuha volt és kellemes, földöntúlian vagy inkább disznósajton túlian finom – és akkor megtörtént. A disznósajt apoteózisa ott ment végbe előttük, megtörtént a karácsonyi csoda, halkan mormogott és csámcsogott, furmintot küldtek Rezeda Kázmérék a csoda után, osztrák furmintot, labanc furmintot, schwarzgelb furmintot, és az is nagyon jó volt.

Hiába no, ahol 486 éve állnak udvarházak, ugyanazok tulajdonában, ott bármi megtörténhet. A disznósajttal is. Sőt még az is, hogy elkezdik tisztelni azokat, akiknek tulajdonképpen mindent köszönhetnek.

Borítókép: Szerényi Gábor alkotása