Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Apám szeretett a tűz körül ülni. Nagynénéméknél, Érdligeten, mikor hétvégenként összegyűlt a család a Kutyavár tövében, s mi, gyerekek, büszkék voltunk, hogy ott ülhetünk a felnőttek között – egészen addig, ameddig valakinek szemet nem szúrt, hogy „a kölykök mit keresnek még itt, elmúlt tíz óra!” – s lenyűgözve néztük, milyen jó is felnőttnek lenni, egyedül szalonnát sütni, s mindenféle vicceseket mondani, olykor még csúnya szavakkal is, de bezzeg őket nem szidja le senki érte… Sokat ült ott apám, a körül a tűz körül, s nagy volt, erős volt, legyőzhetetlen volt, a tűz táncoló fénye s az árnyékok játéka egyenesen óriássá varázsolta őt a szememben.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Apám szeretett meginni egy csosza pálinkát. Ez az ő rejtélyes szava volt, ez a „csosza”, s akkor megivott egy csosza pálinkát, s alig borzongott. Mondom, nagy volt ő és erős. Apám szeretett rágyújtani egy cigarettára. Nagy élvezettel dohányzott, s amikor egyszer észrevette, hogy loptunk tőle cigit, amit elpöfékeltünk, odafent a Kutyaváron, és szép fehéren mentünk haza, akkor nagy élvezettel odaültetett maga elé, mondta, hogy gyújtsak rá, de ne csak úgy pöfékeljem ám, ha már ilyen nagy fiú vagyok, hanem tüdőzzem le rendesen. A végeredmény kiszámítható volt. Anyám mondta is neki, hogy „bolond vagy te, hát rosszul lett a gyerek!”, ami igaz is volt, viszont utána még vagy tíz évig eszembe sem jutott rágyújtani.
Apámnak gyakorta volt igaza, és azt is szerette, amikor neki volt igaza. Így aztán előfordult, hogy akkor is neki lett igaza, amikor nem volt igaza. Az vesse rá az első követ…
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
«Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék»,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Apám szeretett ultizni. Nagy partik voltak minálunk, azt szerettem a legjobban, amikor nagyapám játszott vele és édesanyámmal, és én kibicelhettem, és apám három adura is megcsinálta olykor az ultit, amit még nagyapám is megsüvegelt, pedig nagypapa egy pakli magyar kártyával született állítólag. S az is lehet ám, lelkes kibiceléseim egyik oka az volt, hogy akárki nyert a végén, én kaptam egy tízest vagy egy húszast.
