Kossuth és a poklok kapui

Az 1848. április 11-én hivatalba lépett független magyar felelős kormány szinte azonnal szembesült a hazai nemzetiségek önállósodási törekvéseivel, így már jóval a Habsburg-udvar ellenséges fordulata előtt rákényszerült a fegyveres harcra. 1848. július 11-én Kossuth kétszázezer főnyi hadsereg felállítását javasolta az új, népképviseleti országgyűlésnek, s ez a híres esemény lett a szabadságharc szimbolikus nyitánya.

Kossuth a polgárháború rémképét festette beszédében, így már 1848 nyarán (fél évvel a császári hadsereg decemberben megindított általános támadása előtt) szükségesnek tartotta létrehozni az önálló magyar haderőt a horvát fenyegetés és a délvidéki „kis háború” miatt.

Mivel a Magyarországon és a déli katonai Határőrvidéken állomásozó – többségében nem magyarországi sorozású katonákból álló – császári-királyi (cs. kir.) haderő sokszínű nemzeti összetétele és főként a túlnyomórészt idegen tisztikar miatt megbízhatatlan volt, ezért – és a horvát és szerb fenyegetés miatt – indokolt volt Kossuth indítványa az önálló nemzeti hadsereg mielőbbi felállítására. A július 11-i országgyűlési felajánlás nyomán augusztus végén fogadták el a katonaállítási törvényjavaslatot, de az uralkodó ezt nem szentesítette. Jelacic bán szeptember 11-én kezdődő katonai intervenciója miatt Batthyány miniszterelnök rendeleteivel léptette életbe a törvényt, és az önkéntes nemzetőri csapatok felállításával párhuzamosan elindult a honvédsereg újoncozása. Így a cs. kir. hadsereg magyar alakulataiból, a honvéd, önkéntes mozgó nemzetőri és önkéntes zászlóaljakból jött létre a magyar nemzeti hadsereg, amely 1849 júniusában érte el legnagyobb, mintegy 170 ezer főnyi létszámát.

A császári udvar nem fogadta el Magyarország katonai és pénzügyi függetlenségét, majd V. Ferdinánd október 3-i uralkodói manifesztuma visszavonta az április 11-én általa szentesített alkotmányos átalakulást, feloszlatta az országgyűlést, kihirdette a hadiállapotot, és Jelacic bánt, egyben cs. kir. altábornagyot nevezte ki császári helytartóvá és minden magyarországi sereg főparancsnokává. Ez, majd a Windisch-Grätz herceg tábornagy főparancsnokolta császári hadsereg támadása váltotta ki az önvédelmi háborút, amely 1849 áprilisától függetlenségi háborúvá vált. 

 

Kicsiny Európa

A magyar volt az egyetlen olyan szabadságharc Európában, amelynek leveréséhez nem volt elegendő egyetlen nagyhatalom fegyveres ereje. Az osztrák–orosz – együttesen mintegy két és félszeres – katonai túlerőn túlmenően azonban az is rontotta a magyar szabadságharc esélyeit, hogy szinte kezdettől fogva többfrontos fegyveres harcra kényszerült a hazai nemzetiségek – horvátok, szerbek és románok – önállósodási, illetve elszakadási mozgalmai, felkelései miatt. 

Mik voltak ennek az okai és előzményei? Először is tudatosítani kell, hogy Magyarország 1848-ban nem magyar ország volt, hanem egy etnikailag, nyelvileg, valamint vallásilag és kulturálisan is sokszínű állam. Ahogy Fényes Elek, a Magyar Tudós Társaság levelező tagja írta 1842-ben megjelent Statistikájában: „Magyarországot […] lakosaira nézve kicsinyben Európának nevezhetjük; mert itt 18 különféle nép lakik, kik egymástól nem csak nyelvre, hanem szokásokra, öltözetre is különböznek, s ámbár már századok olta együtt laknak, […] sem egyik, sem másik a maga nyelvét és szokását a másikéval fel nem cserélte, hanem mindenik a magáéhoz makacsul ragaszkodik.”

A Szent István koronájához tartozó Magyarország, Erdély, Horvátország, Szlavónia, valamint a közvetlenül Bécsből irányított katonai Határőrvidék lakossága összesen mintegy 13 millió főt tett ki, amelynek kevesebb mint negyven százaléka volt magyar, s voltak olyan területek, ahol a tömbben élő nemzetiségek jelentős többségben éltek – Horvátországban a horvátok, a katonai Határőrvidéken a horvátok és a szerbek (rácok), Erdélyben a románok (oláhok), Felvidék északi megyéiben a szlovákok (tótok). 

Bibó István így foglalta össze a történeti Magyarország problémáját A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címmel 1946-ban írt kiváló tanulmányában: „A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a szabadság és a jogegyenlőség egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni. Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekivágott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szemben találta magát országának más nyelvű nemzetiségeivel, mindenekelőtt a horvátokkal, szerbekkel és románokkal, melyeknek elszakadási törekvéseit nem volt hajlandó elismerni. Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmasaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt.” 

 

Törvényes forradalom

Kossuth és a magyar liberális elit szinte egyöntetűen azt hitte, hogy a szabadságeszmék erősebbek a nemzeti érzésnél, s a mindenkire kiterjedő egyéni szabadság és jogegyenlőség, a gazdasági és kulturális fejlődés a hazai nemzetiségekben fellobbantja a „honszerelem lángját”. Ugyanakkor a borúlátó Széchenyi már 1848. július elején ilyen mondatokat írt naplójába: „Most már mindent veszni látok! Bécs szövetkezni fog ellenünk Zágrábbal és felfalnak bennünket; hacsak a szerbek nem jönnek már elébb Pestre a gőzhajóinkkal.” 

A Jelacic bán vezette Horvátország már 1848 kora tavaszán kinyilvánította a Magyarországtól való függetlenedését és a bécsi udvar eleinte burkolt, majd augusztustól nyílt támogatásával fokozatosan előkészítette, szeptember 11-én meg is indította a magyarellenes háborút. A délvidéki szerbek május közepén, Karlócán mondták ki az önálló Vajdaság megalakítását, és a Szerb Fejedelemség katonai támogatásával június elején megindították a felkelést. Az erdélyi románok balázsfalvi gyűlésén szintén május közepén kiáltották ki a román nemzet függetlenségét és elutasították Erdély unióját Magyarországgal, majd októberben – az erdélyi császári főhadparancsnok irányításával – kirobbantották a lázadást, amely sok ezer polgári áldozatot követelő véres polgárháborúvá vált.

Az idén januárban 97. évében elhunyt amerikai magyar történész, Deák István a „törvényes forradalomról” írt híres könyvében megállapította: 1848-ban a magyar kormányzattól nem volt elvárható, hogy az országot önként felossza önkormányzattal bíró területekre, amelyek nagy része a nemzetiségek irányítása alá került volna. Szerinte a szerbek és a horvátok ellen meg kellett vívni a fegyveres harcot, a románoknak tett engedmények azonban kézzelfogható eredményekre vezethettek volna. Ki tudja? Mindenesetre tény, hogy a fegyveres összecsapássá fajuló nemzeti-etnikai-nyelvi ellentétek és a kétfrontos harc lehetetlensége 1849 után arra késztette a magyar politikai elit egy részét – Kossuthtól és Teleki Lászlótól Deákon és Eötvösön át Kemény Zsigmondig –, hogy újragondolják a nemzeti-nemzetiségi kérdés megoldását. 

Borítókép: Kossuth Lajos Cegléden 1848-ban (Forrás: Wikipédia/Kollarz Ferenc)