Kossuth és a poklok kapui

Az 1848. április 11-én hivatalba lépett független magyar felelős kormány szinte azonnal szembesült a hazai nemzetiségek önállósodási törekvéseivel, így már jóval a Habsburg-udvar ellenséges fordulata előtt rákényszerült a fegyveres harcra. 1848. július 11-én Kossuth kétszázezer főnyi hadsereg felállítását javasolta az új, népképviseleti országgyűlésnek, s ez a híres esemény lett a szabadságharc szimbolikus nyitánya.

A pénzügyminiszter kétszázezer főnyi katonát és az erre szükséges 42 millió forint hitelt kért a képviselőháztól, hogy megmentse a hazát. Midőn betegsége és hosszú beszéde miatt kimerülve elhallgatott, az ünnepélyes csendben felállott az ellenzék vezére, Nyáry Pál, s jobbját az ég felé emelve, kiáltotta: „Megadjuk!” Példáját az összes képviselő követte, egy ember gyanánt felállva szintén fölemelt jobbal s kitörő lelkesedéssel kiáltották: „Megadjuk! Megadjuk!” Kossuth mellén keresztbe tett karokkal mélyen meghajolva, így folytatta beszédét: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak. Én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi erélyt a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg!” 

Kossuth Lajos ravatala (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei)

A haza veszélyben

Így számol be az 1848. július 11-i pesti képviselőházi jelenetről Kerékgyártó Árpád történészprofesszor a Magyarország emléknapjai ezeréves történetében címmel 1882-ben megjelent „emlékeztető kalauzában”. Ugyanarról a napról rögzíti azt is, a szerb szkupcsina (skupsstina – országgyűlés) Kragujevácon úgy határozott Magyarország ellen, hogy Szerbia látszólag megőrzi semlegességét, de a kormány titokban tegyen meg mindent, amit a karlócai odbor segítésére megtehet. S a következő, ugyanaznapi esemény: a verseci ütközetben Blomberg dzsidásezredes a támadó szerbeket megverte, veszteségük 294 halott, 194 fogoly és öt ágyú, részünkről 12 ember holtak- és sebesültekben.

Ezen a 175 évvel ezelőtti nevezetes napon gróf Széchenyi István is megörökítette naplójában Kossuth képviselőházi indítványát, gúnyosan hozzátéve, hogy minisztertársa (egyben régi politikai ellenfele) elszólta magát, és kétszázezer helyett kétszázmillió katonát mondott. Emellett ő is megemlítette a szerb veszélyt: „Egészen dühbe gurulok arra a gondolatra, hogy szerbek etc. faljanak fel bennünket. – Mészáros: »Pestre a Dunán nem jöhetnek, nem szerbek, de egy kacsa sem, azért jótállok! Pétervárad, Temesvár erősen állanak!«”

Ezek a történelmi tények is arra utalnak, hogy 175 évvel ezelőtt már megkezdődött a szabadságharc, Kossuth július 11-i beszédében nem ok nélkül jelentette ki: „Uraim! a haza veszélyben van.” Ennek alátámasztásául hosszan ecsetelte az egy héttel korábban megalakult első magyar népképviseleti országgyűlés előtt a felvidéki pánszláv mozgalmat, Horvátország nyílt pártütését, valamint a szerb lázadást, amellyel kapcsolatban így fogalmazott: „Magyarországban különböző népek laknak, de aki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statariummal kell felelni.”

Kossuth a polgárháború rémképét festette beszédében, így már 1848 nyarán (fél évvel a császári hadsereg decemberben megindított általános támadása előtt) szükségesnek tartotta létrehozni az önálló magyar haderőt a horvát fenyegetés és a délvidéki „kis háború” miatt.

Mivel a Magyarországon és a déli katonai Határőrvidéken állomásozó – többségében nem magyarországi sorozású katonákból álló – császári-királyi (cs. kir.) haderő sokszínű nemzeti összetétele és főként a túlnyomórészt idegen tisztikar miatt megbízhatatlan volt, ezért – és a horvát és szerb fenyegetés miatt – indokolt volt Kossuth indítványa az önálló nemzeti hadsereg mielőbbi felállítására. A július 11-i országgyűlési felajánlás nyomán augusztus végén fogadták el a katonaállítási törvényjavaslatot, de az uralkodó ezt nem szentesítette. Jelacic bán szeptember 11-én kezdődő katonai intervenciója miatt Batthyány miniszterelnök rendeleteivel léptette életbe a törvényt, és az önkéntes nemzetőri csapatok felállításával párhuzamosan elindult a honvédsereg újoncozása. Így a cs. kir. hadsereg magyar alakulataiból, a honvéd, önkéntes mozgó nemzetőri és önkéntes zászlóaljakból jött létre a magyar nemzeti hadsereg, amely 1849 júniusában érte el legnagyobb, mintegy 170 ezer főnyi létszámát.

A császári udvar nem fogadta el Magyarország katonai és pénzügyi függetlenségét, majd V. Ferdinánd október 3-i uralkodói manifesztuma visszavonta az április 11-én általa szentesített alkotmányos átalakulást, feloszlatta az országgyűlést, kihirdette a hadiállapotot, és Jelacic bánt, egyben cs. kir. altábornagyot nevezte ki császári helytartóvá és minden magyarországi sereg főparancsnokává. Ez, majd a Windisch-Grätz herceg tábornagy főparancsnokolta császári hadsereg támadása váltotta ki az önvédelmi háborút, amely 1849 áprilisától függetlenségi háborúvá vált. 

 

Kicsiny Európa

A magyar volt az egyetlen olyan szabadságharc Európában, amelynek leveréséhez nem volt elegendő egyetlen nagyhatalom fegyveres ereje. Az osztrák–orosz – együttesen mintegy két és félszeres – katonai túlerőn túlmenően azonban az is rontotta a magyar szabadságharc esélyeit, hogy szinte kezdettől fogva többfrontos fegyveres harcra kényszerült a hazai nemzetiségek – horvátok, szerbek és románok – önállósodási, illetve elszakadási mozgalmai, felkelései miatt. 

Mik voltak ennek az okai és előzményei? Először is tudatosítani kell, hogy Magyarország 1848-ban nem magyar ország volt, hanem egy etnikailag, nyelvileg, valamint vallásilag és kulturálisan is sokszínű állam. Ahogy Fényes Elek, a Magyar Tudós Társaság levelező tagja írta 1842-ben megjelent Statistikájában: „Magyarországot […] lakosaira nézve kicsinyben Európának nevezhetjük; mert itt 18 különféle nép lakik, kik egymástól nem csak nyelvre, hanem szokásokra, öltözetre is különböznek, s ámbár már századok olta együtt laknak, […] sem egyik, sem másik a maga nyelvét és szokását a másikéval fel nem cserélte, hanem mindenik a magáéhoz makacsul ragaszkodik.”

A Szent István koronájához tartozó Magyarország, Erdély, Horvátország, Szlavónia, valamint a közvetlenül Bécsből irányított katonai Határőrvidék lakossága összesen mintegy 13 millió főt tett ki, amelynek kevesebb mint negyven százaléka volt magyar, s voltak olyan területek, ahol a tömbben élő nemzetiségek jelentős többségben éltek – Horvátországban a horvátok, a katonai Határőrvidéken a horvátok és a szerbek (rácok), Erdélyben a románok (oláhok), Felvidék északi megyéiben a szlovákok (tótok). 

Bibó István így foglalta össze a történeti Magyarország problémáját A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címmel 1946-ban írt kiváló tanulmányában: „A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a szabadság és a jogegyenlőség egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni. Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekivágott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szemben találta magát országának más nyelvű nemzetiségeivel, mindenekelőtt a horvátokkal, szerbekkel és románokkal, melyeknek elszakadási törekvéseit nem volt hajlandó elismerni. Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmasaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt.” 

 

Törvényes forradalom

Kossuth és a magyar liberális elit szinte egyöntetűen azt hitte, hogy a szabadságeszmék erősebbek a nemzeti érzésnél, s a mindenkire kiterjedő egyéni szabadság és jogegyenlőség, a gazdasági és kulturális fejlődés a hazai nemzetiségekben fellobbantja a „honszerelem lángját”. Ugyanakkor a borúlátó Széchenyi már 1848. július elején ilyen mondatokat írt naplójába: „Most már mindent veszni látok! Bécs szövetkezni fog ellenünk Zágrábbal és felfalnak bennünket; hacsak a szerbek nem jönnek már elébb Pestre a gőzhajóinkkal.” 

A Jelacic bán vezette Horvátország már 1848 kora tavaszán kinyilvánította a Magyarországtól való függetlenedését és a bécsi udvar eleinte burkolt, majd augusztustól nyílt támogatásával fokozatosan előkészítette, szeptember 11-én meg is indította a magyarellenes háborút. A délvidéki szerbek május közepén, Karlócán mondták ki az önálló Vajdaság megalakítását, és a Szerb Fejedelemség katonai támogatásával június elején megindították a felkelést. Az erdélyi románok balázsfalvi gyűlésén szintén május közepén kiáltották ki a román nemzet függetlenségét és elutasították Erdély unióját Magyarországgal, majd októberben – az erdélyi császári főhadparancsnok irányításával – kirobbantották a lázadást, amely sok ezer polgári áldozatot követelő véres polgárháborúvá vált.

Az idén januárban 97. évében elhunyt amerikai magyar történész, Deák István a „törvényes forradalomról” írt híres könyvében megállapította: 1848-ban a magyar kormányzattól nem volt elvárható, hogy az országot önként felossza önkormányzattal bíró területekre, amelyek nagy része a nemzetiségek irányítása alá került volna. Szerinte a szerbek és a horvátok ellen meg kellett vívni a fegyveres harcot, a románoknak tett engedmények azonban kézzelfogható eredményekre vezethettek volna. Ki tudja? Mindenesetre tény, hogy a fegyveres összecsapássá fajuló nemzeti-etnikai-nyelvi ellentétek és a kétfrontos harc lehetetlensége 1849 után arra késztette a magyar politikai elit egy részét – Kossuthtól és Teleki Lászlótól Deákon és Eötvösön át Kemény Zsigmondig –, hogy újragondolják a nemzeti-nemzetiségi kérdés megoldását. 

Borítókép: Kossuth Lajos Cegléden 1848-ban (Forrás: Wikipédia/Kollarz Ferenc)