Évtizedek óta zajlanak a mohácsi csatával kapcsolatos kutatások. A tudósok már 1960-ban megtaláltak két tömegsírt, ám dokumentálás helyett visszatemették őket. Később még három tömegsír került elő, amelyből az elmúlt években egyet már teljesen feltártak, egyik-másik kisebb kutatás befejezése pedig a következő időszakban várható. A Sátorhely melletti tömegsírban jelenleg egy régészeti, történészi és archeogeneteikei csapat dolgozik a csontok azonosításán. A többek között a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Duna–Dráva Nemzeti Park, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetem, illetve a Nemzeti Örökség Intézete együttműködésében létrejövő kutatás célja, hogy méltó emléket állítsanak a csata vitézeinek és áldozatainak. Ehhez az összeállított és genetikailag azonosított maradványokat egy 2026-ra elkészülő kápolna altemplomában, egyedi sírrekeszekben, illetve egy közös osszáriumban helyeznék el.
A felvállalt nyílt ütközet
A mohácsi csatavesztést hosszú út előzte meg. Magyarország Nagy Lajos király uralkodása után másfél évszázadon keresztül élt az Oszmán Birodalom közvetlen fenyegetésében. Európa más királyságaiban legfeljebb a százéves háború mérhető az ilyen hosszan tartó permanens háborúhoz. A Magyar Királyság déli határainál, a jóval erősebb ellenfél, az Oszmán Birodalom csak a kínálkozó alkalmat leste, hogy folytathassa a Balkánon megkezdett hódításait. Az állandó harci készültség felemésztette a Magyar Királyságot, a XVI. század elejére elfogytak a további védekezéshez szükséges belső anyagi és katonai erőforrásai.
1521-ben hosszas várostrom után elesett Nándorfehérvár, így az oszmánok több irányból indulhattak el az ország belseje felé.
1526-ra a magyar politikai elitnek világossá vált, hogy nem tudják tovább feltartóztatni a törököt. Ebben a rendkívül szorult helyzetben két megoldás kínálkozott: az egyik az agresszorral való kiegyezés, hogy elkerüljék a Magyar Királyság megszállását, a másik pedig a nyílt csata felvállalása. Eleink az utóbbit választották, hogy minden megmaradt erejüket összpontosítva, visszaverjék Szulejmán szultán hadait.
1526-ra látszott, hogy az Oszmán Birodalom elleni európai szövetségesi rendszer nem jön létre. A Magyar Királyság lényegében egyedül maradt, mivel a többi európai államot saját problémáik foglalkoztatták. A magyar hadvezetés nem akarta tovább halogatni a nyílt ütközetet. Tomori Pál és környezete a csata megvívása mellett foglalt állást, mert tudták, hogy a Magyar Királyság ereje fogyatkozik, évről évre rosszabb pozíciókkal indulhatnának az oszmánok ellen
– mondja el Varga Szabolcs történész.
Az elmúlt évek kutatásai alapján úgy tűnik, hogy a mohácsi helyszínt igen tudatosan választották, méghozzá pszichológiai okok miatt. A keresztény hadseregben összegyűlt katonák jelentős része ugyanis a Dél-Dunántúlról, Bácskából, Szerémségből származhatott, akik nem akarták feladni a birtokaikat, családi egzisztenciájukat, így ők motiváltan vállalták a harcot. A csatavesztés után nem omlott össze a Magyar Királyság, korábban is túlélt hasonlót. 1444-ben például Várnánál Ulászló király is odaveszett. Azaz volt példa arra, hogy a király meghal egy csatában, arra viszont nem, hogy erre az ország belsejében kerüljön sor. Jelenleg a történészek azon dolgoznak, hogy a XVI. század első harmadának eseményeit, a magyar döntések miértjeit jobban megismerhessük. Sok történész úgy véli, hogy a magyar sereg akár sikeres is lehetett volna, ha sikerül megvalósítania a török fal áttörését és megölni a szultánt.
Nehéz megjósolni, hogy a következő három évben milyen eredménnyel jár majd a különböző tudományágak együttműködése. Varga Szabolcs szerint ugyanis nem tudni, „mekkora a tenger, amelyet át kellene úsznunk”. A közös munkában a történeti források feldolgozása a legegyszerűbb, hiszen az iratok száma véges, és az elmúlt 150 év levéltárosi, történészi munkái nyomán az írott forrásanyagok jelentős része ismertté vált. Reális esély van elkészíteni a mohácsi csatában részt vevők eddigi leghosszabb névsorát, teljes életrajzzal, hogy nevet és arcot kapjanak az áldozatok. Ugyanakkor bőven vannak még hiányosságok.
Sokat tudunk a korabeli magyar hadszervezetről, de a mai napig nincs összegyűjtve, feldolgozva a korabeli mozgósításról beszámoló iratanyag. Hiába digitalizálták a levéltári források jó részét, a feladat óriási
– teszi hozzá B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum történésze.
A forrásfeltáró munkák végén teljesebb kép rajzolódhat ki 1526 nyarának országos haderő-mozgósításáról. A kutatás egyik fő problémája, hogy az írott források nem feltétlenül a valós eseményeket mutatják be. A Jagelló-kori előírások ugyan részletezték, hogyan kellene festenie a magyar seregnek, de források híján a valós csatamező teljesen másképpen nézett ki. A történészek úgy vélik, hogy a jelenlegi kutatások végére nemzetközi szinten is bizonyítani tudják, hogy a mohácsi csata nem csak egy magyar ügy volt, hiszen számos keresztény országból érkeztek katonák, hogy kisegítsék a magyar királyt. A csatavesztés súlyát pedig jól mutatja, hogy az egész régió jövőjét hosszú időre meghatározta.
Hol zajlott a mohácsi csata?
A cél, hogy az 500. évfordulóra áttörést sikerüljön elérni a mohácsi csata kutatásában. Ennek legfontosabb momentuma lenne az összecsapás pontos helyszínének megtalálása, amellyel a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészeti osztálya 2009 óta foglalkozik. A legújabb kutatások valószínűsítik a csontmaradványok alapján, hogy a Sátorhely határában korábban talált öt tömegsírban feltehetőleg kivégzett foglyokat – zömmel felnőtt, katonakorú férfiakat – temethettek el, illetve néhány nőt, gyermeket és idősebb férfit is. A jelenlegi nemzeti emlékhely tehát valószínűleg az egykori török tábor területén található, ahol a csata utáni napokban kivégzett foglyok, a katonák és a velük utazó családtagok nyugszanak. A magyar és az oszmán források is megerősítik ezt az elképzelést, mivel ismert, hogy a csatát követően felsorakoztatták a foglyokat, majd kivégezték őket.
A feltárt tömegsírt hatalmas, egymásba szövődő emberi maradványokból álló csonthalmazként lehet leírni. A csontokat egyénekre bontva igyekeztünk kiemelni. Még tartanak a vizsgálatok, de úgy tűnik, igazak a szisztematikus kivégzésekről szóló írások
– mondja el Bertók Gábor, a pécsi Janus Pannonius Múzeum főigazgatója, a csatatérkutatás vezetője.
A csontvázakat tavaly adták át a Szegedi Tudományegyetemnek további antropológiai vizsgálatok céljából. Így kiderülhet az elhunytak kora, neme, és az archeogenetikai kutatások révén arra is választ kaphatunk, hogy Európa mely vidékéről származhattak az áldozatok és vannak-e ma élő rokonaik. Bertók Gábor szerint a jelenleg ismert tömegsírok a feltételezett csatatértől négy kilométerre találhatók, de remélhetőleg a következő három évben megtalálják a csatatéren lévő tömegsírokat is, hogy az ütközetben elhunyt keresztény vitézek holttestével hasonlóan járhassanak el. A szultáni hadinapló arról ír, hogy az oszmán csapatok az uralkodó parancsára eltemették a veszteseket. Logikusnak tűnik, hogy az elhunytakat nem vihették messzire, így, ha meglesz az ütközet helyszíne, jó eséllyel a tömegsírok is előkerülnek. Kivéve, ha az elmúlt évszázadok mezőgazdasági munkái elpusztították azokat. Azonban a ma ismert öt helyszínt is nyolcvan centiméter mélységben találták meg, így van remény érintetlen maradványok felfedésére.
A csatatér megtalálásában nagy segítséget jelentenek a 2016-tól meginduló fémkeresős kutatások.
A mohácsi síkra jelentős fegyverarzenállal vonult fel mind a keresztény, mind az oszmán sereg, de az ütközet helyszínén, kardok, páncélok nem kerültek elő, mivel azt a győztesek hadizsákmányként összeszedték. Mára zömmel csak kicsi, értéket nem képviselő tárgyak maradtak a csatatéren, például ólomlövedékek. Főként ezek segíthetik a kutatókat a pontos helymeghatározásban. A feladat azonban nem könnyű, mivel közel hatvan négyzetkilométeres területet kell átfésülni, ami csak az utóbbi évtizedben fellendült közösségi régészettel oldható meg. Az elmúlt években önkéntes alapon, Kárpát-medencei összefogással fémkeresők tucatjai vonulnak Mohács alá, hogy segítsenek a régészeknek, és találtak is számos hadi leletet. Bertók Gábor úgy véli, hogy a lövedékek szóródása alapján megtalálhatták a csata egyik központi helyét. Ám még messze a cél, az 500. évforduló viszont közeleg, és nagy kérdés, hogy mennyire sikerül bővíteni az eddigi tudományos ismereteket.
Borítókép: A III. számú tömegsír feltárása 2022 szeptemberében (Dunántúli Napló/Laufer László)