Sík Sándor (1889. január 20.–1963. szeptember 28.) zsidó családból származott, szülei azonban még születése előtt katolikus hitre tértek. Középiskolai tanulmányait Budapesten, Vácott és Kecskeméten folytatta. 1903 nyarán lépett be a piarista rendbe, hét évvel később pedig magyar–latin szakos tanári oklevelet és bölcsészdoktori címet szerzett. 1910-ben tett ünnepélyes szerzetesi örökfogadalmat (rendtagként a védőszentjéül – pedagógusi hivatása kifejezéseként – Szent Imre herceget, a magyar fiatalság mennyei patrónusát választotta), 1911 júniusában pedig pappá szentelték a váci székesegyházban.
Ezt követően a budapesti piarista gimnáziumban tanított, ahol egyik kedves tanítványa volt Szerb Antal író, irodalomtörténész is. 1929 és 1944 között a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora. 1945-től 1947-ig az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke, 1947-től a piarista rend magyarországi tartományfőnöke. 1946-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Irodalomtörténészi munkásságáért 1948 márciusában – az elsők között – megkapta a Kossuth-díjat.
Szegedi professzorsága idején Sík Sándor gyakran kirándult hallgatóival: hosszú sétákat tettek például a város melletti Árpád-kori gyökerű, színmagyar népességű, archaikus hiedelemvilágát, társadalom- és településszerkezetét őrző Tápéra. Emellett sokat sportolt, focizott is az egyetemi pályán s a Tisza-parton a fiatalokkal.
Sík Sándor és Radnóti Miklós
Radnóti Miklós költő, Ortutay Gyula néprajzkutató, Tolnai Gábor irodalomtörténész és Baróti Dezső irodalomtörténész leveleiben és emlékezéseiben egyaránt egyező elem, hogy Sík Sándort egyrészt nagyon is hivatalosnak, „atyainak” és „paposnak” látták, ugyanakkor, hogy koránál (negyvenes éveinek elején járt ekkoriban) fiatalabbnak látszott és roppant lendületes volt mozgásában, munkatempójában és szellemében is. A hallgatói öntevékeny csoportokat előszeretettel támogatta: így például a tizenöt tagú, zárt szervezetként működő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát is.
Kedves tanítványának, Radnóti Miklósnak – akit később ő maga keresztelt meg – doktori témául ajánlotta Arany János Koszorú című folyóiratának vizsgálatát.
A költő azonban „modernebb” témát választott: Kaffka Margit művészi fejlődéséről készítette el az értekezését, amely könyv alakban is megjelent: mégpedig két kiadásban. Ezek érdekessége, hogy az első kiadása az egyetlen olyan kötet, amelyet Radnóti a saját hivatalos nevén publikált: vagyis Radnóczi Miklós név alatt jelent meg.
A holokausztnak áldozatul esett Radnótit 1909. májusi születésekor Glatter Miklósként anyakönyvezték, s ezen a néven szerepelt a hivatalos dokumentumokban egészen 1934 júniusáig. (Nagyapja élt Nemesradnóton, ezért szerette volna felvenni a Radnóti vezetéknevet, de a hatóságok csak a Radnóczi használatát engedélyezték neki.) Eleinte saját nevén publikált, 1927-ben jelent meg először verse Radnóti-Glatter Miklós néven, később még egy ideig írásai alatt hivatalos nevét, illetve a Radnóti Glatter Miklós költői nevet használta. Radnóti Miklósként először egy kritikát jegyzett a Kortárs 1929. decemberi számában. Első verse, amelyet Radnóti Miklós névvel közölt a Pogány köszöntő – első kötetének címadó szövege – volt a Kortárs 1930. február 11-i számában. Innentől a Radnóti Miklós alkotói nevet használta írásaiban a költő, az imént említett egyetlen esetet kivéve.
József Attila méltatója
Sík Sándor volt az egyik első „tekintélyes” méltatója József Attilának. 1935-ben a fiatal alkotó az akkoriban jelentős irodalmi elismerésnek számító Baumgarten-jutalmat nyerte el, s a díjazottak tiszteletére adott vacsorán egymás mellett ültek. Ez az egyetlen találkozás azonban mindkettőjük számára hasznos és emlékezetes maradt.
Sík Sándor később így emlékezett az estére: „A vacsora végén együtt indultunk hazafelé a Duna-parti szállóból, és József Attila hazakísért. Mikor a közeli piarista rendház elé értünk, annyira benne voltunk a beszélgetésben, hogy nem tudtuk abbahagyni. Nem váltunk el, hanem megkerültük a Duna-part felé a rendház és gimnázium nagy tömbjét. Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet, és nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, messze túl az éjfélen. Miről beszélgettünk? Természetesen versekről. József Attila hosszan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket: mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio stb.), a versek elé is oda kellene írni, hogy milyen versformában vannak írva, és hogy milyen tempóban kell szavalni őket. Lassan kiderült, hogy egész elmélete van a magyar ritmusról, mégpedig nagyon eredeti, és tudományos szempontból is egészen komoly.”
József Attilának a versek ritmusáról és zeneiségéről való fejtegetését olyan eredetinek és lényeglátónak vélte Sík, hogy fölajánlotta neki: doktoráljon a beszélgetés témájából.
Rögtön előre is szaladtak a közös gondolkodásban, olyannyira, hogy a doktori szigorlat tárgyát (magyar irodalomtörténet) és a két melléktárgyát (francia irodalom és neveléstudomány) is meghatározták.
Ugyan József Attila azon az estén lelkesnek bizonyult (s a doktorálás lehetőségével máskor is kacérkodott), végül nem készítette el értekezését – és Sík Sándorral sem találkozott többé. Sík olyannyira becsülte és nagyra tartotta József Attila költészetét, hogy az Újabb magyar költészet című szegedi egyetemi óráján oktatta műveit, sőt akadémiai székfoglaló előadásában is elemezte egyik legnagyobb költőnk szövegeit.
Szellemi tekintély korszaktól függetlenül
Sík Sándor életútja és tudományos, irodalmi, szellemi pályája kutatásának érdekes eleme, hogy élete végéig meg tudta őrizni szellemi tekintélyét: még az államszocializmus korszakában is, amikor tudományos pozícióitól, professzorságától, akadémiai levelező tagságától megfosztották, vagy korábban, az 1930-as–1940-es évek fordulóján, illetve a náci német megszállás idején, amikor a zsidó származása miatt megkülönböztették.
Képes volt európai és humanista értékalapú, ugyanakkor szellemileg nyitott és befogadó közösségeket szervezni, bármilyen élethelyzetbe került is: cserkészvezetőként, piarista gimnáziumbéli tanárként, tudós professzorként vagy éppen katolikus lap főszerkesztőjeként. Mindezek mellett pedig tudott modern, európai, keresztény, magyar ember lenni.
Már budapesti éveiben, mint a lap felelős szerkesztője, Sík Sándor a Vigilia című katolikus folyóirat szerzői gárdájából is közösséget igyekezett kovácsolni. Ennek egyik fóruma a hivatalos szerkesztői értekezletek és fogadóórák világa volt, a másik színtere pedig a Múzeum kávéház, ahol külön „Vigilia-asztal” működött. Ennél az asztalnál nem csupán a lap állandó szerzői – Rónay György, Mihelics Vid, Dévényi Iván és a többiek – foglaltak helyet, hanem a fiatalabb irodalmárnemzedék – az „újholdasok” – közül többen, így például Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Ottlik Géza, Pilinszky János.
A tehetséggondozás paptanári hivatásából fakadó igénye szerkesztőként is jellemző volt Sík Sándorra. Erre példát szolgál többek között Görgey Gábornak, Kalász Mártonnak, Gyurkovics Tibornak, Beney Zsuzsának, Vasadi Péternek, Mészöly Miklósnak vagy éppen Nemeskürty Istvánnak a katolikus folyóirat hasábjain az 1950-es években kezdődő publikációs tevékenysége is.
Felelős szerkesztői tevékenységéről írta a lap második világháború utáni újraindulásának tizedik évfordulóján a következőket Sík Sándor: „Önérzettel mondhatjuk el, hogy tíz év alatt egyetlen olyan sort sem írtunk le, amelyért katolikus és magyar lelkiismerettel ma és mindenkor ne vállalhatnánk a felelősséget.”
Sík Sándor élete több szakaszában, számos területen – az oktatás és a tudomány világában, illetve az irodalmi életben – bizonyította közösségszervező képességeit és elhivatottságát. Mindez éppúgy fakadt piarista szerzetesi és katolikus paptanári hivatásából, mint személyes karizmájából. Középiskolai tanárként, egyetemi professzorként, felelős szerkesztőként egyaránt szervezett közösségeket: így sikerei és eredményei az egymást elfogadó és a közös értékrend alapján kijelölt célért együttesen tenni akaró csoport sikerei és eredményei voltak. Kivételes személyiségének, hatalmas műveltségének, feltétel nélküli keresztény humanizmusának és felebaráti szeretetének hatása így – a közösségek révén – megsokszorozódott.
Borítókép: Sík Sándor portréja (Forrás: Piarista Rend Magyar Tartománya)
