A nemzeti kódok az irodalomban vannak

A magyar kulturális életet jellemző kettősség vagy szembenállás mindig is megvolt – mondja Alexa Károly irodalomtörténész, szerkesztő, író, akivel a rendszerváltoztatás idején a kultúra és a sajtó területén kialakult, máig alig változó világról beszélgettünk.

Fotó: Havran Zoltán

– A rendszerváltoztatáshoz vezető folyamat alapvetően a kultúrában zajlott, Mozgó Világgal, Tiszatájjal, hasonlókkal. Akkor az egységesnek tűnt, szemben a rendszerrel. Mikor és miért tört ketté ilyen élesen?

– Lappangott ez a mélyben akkor is, amikor a rendszerváltozás előtti időben csöndesen megindultak azok a politikai, kulturális-politikai mozgások, amik aztán később a kommunista rezsim fölszámolásához vezettek. Éppen nemrég hallottam egy történetet Kulin Ferenc barátomtól, közös lapunk hajdani főszerkesztőjétől, ami a 80-as évek legelején esett meg Kis­orosziban Mészöly Miklós születésnapján. A nagy közös derűben a későbbi SZDSZ egyik prominense félrehívja Kulint és vészjósló hangon közli, hogy azonnal hagyd abba a szer­zőim elcsábítását a Mozgó Világba, mert megbánod… Kulin meg volt dermedve a modortól és a magabiztosságtól. Az illető természetesen az induló radikális-liberális szamizdatvilágot képviselte. Tehát a háttérben már akkor elkezdte a hegemóniaépítést az a társaság, amelyik később az SZDSZ kultúrpolitikáját fogja nyilvánosan és kíméletlenül működtetni. Nem nevesítem az illetőt, de ő volt az, aki mindig ott sejthető majd a háttérben Göncz Árpád mögött is, például amikor mint államelnök 1991-ben visszautasítja a többpárti megállapodást a magyar sajtóról… Róla beszél úgy „Árpi bátyánk”, hogy a „Fiúk”, akik ezt meg azt tanácsolják neki, nyomatékosan… A hegemóniatörekvés tehát megvolt látensen a rendszerváltozás előtt, amit elfedett a két tábor közös rendszerellenessége. ’89-et mondanám a bűnbeesés évének, ekkor került sor viharos sebességgel a pozíciók kiépítésére. Kié mi lesz, ki mit visz, kié lesz a dohány, ahogy Csurka István mondta annak idején. A nemzeti oldal az önnön igaza tudatában, a százados magyar múlt felhatalmazásában bízva, a maga nyugodt, békés, tempós vidékiességével nem tartotta magához méltónak a mai harci technikák igénybevételét, amitől az ellenoldal a legkevésbé sem tartózkodott.

– Figyelemhiány lett volna, elmélázás?

– Az önmaguk felépítése a nyilvánosságban messzemenően megfontoltabb, szervezettebb és brutálisabb volt a baloldalon, a „liberális” oldalon, mint a másikon. Hogy mennyire összetartozik a „bal” meg a „liberális” az újabb magyar közéletben, azt majd a hamarosan bekövetkező MSZP- és SZDSZ-koalíciók egyértelműen bizonyítják. Fontos volt az imidzsépítés is, a liberális ellenzékiségnek a piedesztálra emelése a szamizdat környéki mozgalmakkal. Gyorsan kultikussá vált, önajnározó monográfiák jelentek meg a baloldali pesti értelmiségnek a szabadságküzdelmeiről, mintha semmi más nem lett volna. Máig adóssága a magyar szellemtörténetnek, hogy a jobboldalnak, a nemzeti, a patrióta, a konzervatív oldalnak az ellenzékiségéről szóló feltáró munkák nem készültek el, így az alakuló történelmi tudatnak sem válhattak részesévé. Hadd mondjak egyetlen példát, Kósa Ferenc Balczó-filmjét. Ezt a radikálisan erkölcserősítő és nemzetépítő művet, amit több száz moziban vetítettek, több tízezer ember látta, hol emlegetik a zömmel a főváros V. kerületében terjesztett 2-300 példányos szamizdatok mellett? Folytathatnánk Illyésnek vagy Csoórinak a híres „szamizdat” előszavaival, Csurka szóemeléseivel, az utódállamok magyarságának helyzetét feltáró nem nyilvános akcióinkkal és így tovább, és akkor még nem beszéltünk az egyházi ellenállás mozgalmairól.

– Most a két oldalnak a nyilvánosságba, a köztudatba épüléséről beszélünk, aminek a sajtó az eszköze, miközben a sajtó is a kiépülő hegemónia része.

– Amikor 90-ben az MDF hatalomra került, parlamenti többsége lévén koalíciós kormányalakító erővé vált, két miniszter elment a Magyar Nemzet szerkesztőségébe azzal, kérik, hogy a lap támogassa a kormányt. Kinevették őket, és majdhogynem kilökték őket a lépcsőházból. Anekdota, de az nem, hogy a parlament MDF-es többségű kulturális és sajtóbizottságát lényegé­ben négy évre megbénították, Szabad György tanár úr kedvelt reformkori szavával, mintegy paralizálták a Haraszti-félék. Szoros kapcsolatban az államelnöki hivatallal. Szóba sem kerülhetett az arcátlanul ellopott megyei sajtóhálózat rendbetétele, a közmédiumok korrekt pártsemlegessége. És folytathatnám. Az MDF-nek elképesztő munkája volt abban, hogy az országot a víz tetején tartsa, felfoghatatlan még ma is az, hogy milyen pokoli körülmények között, milyen totális külső és belső ellenerők közepette kellett az országot működtetni, és az isteni kegyelem jelének mondanám, hogy államcsőd nélkül sikerült elérni, hogy az ország megmaradjon… És átadhassuk a hatalmat a visszatérő kommunistáknak. És szövetségeseiknek. A mi hajdani harcostársainknak…

– Térjünk vissza a kultúrához. Nemrég egy interjúban azt mondta, idézem, „Abban meg, hogy nem játszanak Németh Lászlót, Illyést, Sütő Andrást a színházakban, a mindent átható liberális szemlélet és összezárás is ludas, amely – legyen bármilyen színezetű is a parlamenti és a végrehajtó hatalom – a kulturális piac zömét birtokolja és a normarendszerét meghatározza.” Ez ugye azt jelenti, hogy noha az elmúlt tizenöt évben történtek változások, alakultak intézmények, hovatovább volt pénz is, a kulturális tér mintha keveset változott volna, márpedig minden szerző, intézmény ebbe a térbe lép be, ebben a térben értelmeződik. Valahogyan ennek a megszervezésére nem látszott figyelem, gondolat.

– Itt az a kérdés, hogy a hatalomnak milyen eszközei lehetségesek, amikkel a hosszabb távú kulturális eszmék megvalósítása egyáltalán szóba jöhet. Mire gondolok? Nyilvánvalóan nem arra, hogy az erőszakosan és „direktben” beleszóljon a művészi intézmények működésébe. Akkor a hatalom mégis hogyan lehet kulturális „aktor”? Egyetlen biztos kötelezettsége van: el kell látnia (költségvetési) pénzzel a kultúrát – amibe neki nincs beleszólása. Sajátos paradoxon ez a demokráciában, ahol az államnak mindazonáltal vannak olyan kötelező nemzeti céljai, amikhez a kultúrán keresztül vezet az út… A kultúra egy olyan kicsi országban, mint a miénk, a nemzeti önazonosságot tápláló forrás is. Ennek képviseletére „rávenni” a kultúra mindenféle egyéb ambíciókkal átszőtt világát csak rafináltan, ügyesen lehet, a háttérből működtetve azokat a Mikszáthék szép szavával „emeltyűket”, amiknek össz­társadalmi, azaz mondjuk, nemzeti érvénye van. Ehhez olyan fajta, hogy is mondjam, körültekintés, rugalmasság, szakértelem, elfogultság, sőt akár jó értelemben vett sunyiság is kellhet, amilyen a komcsi időkben Aczél Györgyben megvolt. Mindig hozzá lyukadunk ki, szégyen és gyalázat, hogy a mi cenzúrázónkat, életünk megkeserítőjét hovatovább már pozitív felhanggal kell emlegetnünk… Aligha képzelhető el ennél zordabb kritikája az utóbbi évtizedek kulturális politikájának…

– Sokszor gondolom, kulturális gondjaink alapvetően irodalmi gyökerűek, a magyar irodalom infrastruktúrája gajra ment, elvesztette a presztízsét és eltűnt mögüle a perspektíva, így viszont a magunk elbeszélése válik esetlegessé.

– Megváltozott a világ, csökken az olvasók száma, manapság mindinkább az sms-méretű közlemények uralkodnak meg a chat, meg rövid videók. Esetleg slam poetry meg dilettánsok internetes portáljai… És ha csoda történik, mondjuk magyar író kap Nobel-díjat, azzal az ország éppúgy nemigen tud mit kezdeni, ahogy a díjazott író a szülőföldjével…

– De ez a nyelvvesztés felé vezető út…

– Igen, az önazonosság letéteményese az irodalom. A nemzeti kódokat az irodalom hordozza. Az, hogy kalapomon nemzetiszín rózsa, azt az irodalomtól tanultuk, ahogy azt is, hogy „hosszú haja árnyát lengeti a fűz is”, meg azt a szót, hogy „grund”, meg „galagonya”, ahogy azt is, hogy miért kell tudnunk elhelyezni a térképen Világost és Szalontát, Dévényt és a VIII. kerületet. És most már Gyulát is.