Egy sikeres ügyvéd amerikai podcastben tanítja a magyar zene és tánc hagyományait

A magyar néptáncmozgalom az 1970-es években indult Észak-Amerikában. Ifj. Magyar Kálmán sikeres ügyvédként Kanadában és Amerikában ma is fontosnak tartja a szülei által gondozott népzenei nevelést, a fellépéseket és a kinn élő magyarok szórakoztatását.

– Említi, hogy más élete volt, mint kortársainak. Mennyire volt nehéz? Milyen érzés volt, amikor szülei nemet mondtak a zenélés abbahagyására?

– Ezt a dilemmát mi is átéltük. A lányommal úgy állapodtunk meg, hogy sztepptáncolni kellett elkezdenie, amit azóta is csinál iskola után, heti 25 órában. A fiam is abbahagyhatta a zenélést, amikor komolyan elkezdett focizni. Azonban tavaly Magyarországon tanult egy évig, ahol újra elkezdett hegedülni. Az Óbudai Zeneiskolának köszönhetően sokkal fejlettebb a zenetudása, és máshogy közelíti meg a népzenét. Néha rám szól, ha nem autentikusan játszom, mondván „kamuzom”. Igaza van. Tinédzserkoromban nekem nem volt hozzáférésem az eredeti anyagokhoz. A szüleim lehettek volna engedékenyebbek, ám náluk a zenén kívül más szóba sem került. Id. Magyar Kálmánnak ma is nagyon nehéz nemet mondani. Szerinte a dolgokat nem lehet abbahagyni, hanem még erősebben kell mögéjük állni. Emiatt tudott annyi mindent elérni a folklór területén.

– Ma Kanadában a Gyanta zenekarban játszik. Soha nem állt fenn a kiégés veszélye?

– A Gyanta zenekart torontói, montreali és ottawai zenészek hozták létre, ma már én vezetem. Főleg táncházi eseményeken játszunk, néha fesztiválokon, bálokban, színpadi fellépéssel kiegészítve. Novemberben leszek ötvenéves, és valóban érzem, hogy a sok utazással és kevés alvással járó zenélés már inkább a fiataloknak való. Idén elviszem a fiam a Gyanta zenekar előadásaira, hogy lássa, mit csinálunk. Én pedig szeretnék egyre kevesebbet vállalni, főként, mivel pár év múlva Floridába költözünk. Onnan is jövök majd egy-egy fellépésre, de a sok keleti parti utazást már nem fogom bírni. A fiatal népzenészekben látom a jövőt, és szívesen lelkesítek másokat, ám ezt nehéz átadni. Egy bölcs táncos, Kovács Norbert mondta nekem pár hete, hogy a magyarországiaknak meg kellene tanulniuk a diaszpórában élőktől a kultúra tiszta szívvel és szeretettel való ápolását. Tehát nem versenyszerű, egymást lenyomó, kritizáló hozzáállásra lenne szükség, ami sajnos főleg Magyarországon előfordul a mozgalomban. A fiamnak igaza van, amikor rám szól, hogy nem játszom pontosan, de nekem az a fontos, hogy mindenki jól szórakozzon. Ezt a hozzáállást kellene megtanítani.

– A mai fiatalok közössége mennyire magyar? Mennyire járnak vissza Magyarországra?

– Születésemkor a szüleim csak tíz éve éltek Amerikában. Természetes, hogy baráti körük teljesen magyar volt, akik közé csak néhány amerikai kolléga vagy szomszéd került be. Az itt születetteknek viszont kevertebb a baráti köre, a gyerekeinknek pedig még vegyesebb. Lehetne kritizálni a gyerekeimet például, hogy nem jártak magyar iskolába, cserkészetre vagy templomba. Ám az amerikai és kanadai barátaink mondhatnák, hogy nem elég amerikaiak vagy kanadaiak. Csenge kilencedikben a budapesti Bartók konzervatóriumban tanult, és vissza akar menni. Most pszichológiát és közgazdaságtant tanul, jövőre fejezi be az egyetemet, utána Magyarországon szeretne mesterdiplomát szerezni, és ott folytatni a népzenélést. Soma tavaly a tizenegyediket járta Magyarországon, most itt fejezi be a gimnáziumot. A népzenélést nem hagyja abba, a Gyanta zenekarban is megtalálta helyét. Bíbor még csak tizedikes, ő valószínűleg nem fog Magyarországon tanulni, mivel a táncstúdiót nem hagyhatja ott hosszú időre.

– Hogyan építi ma a néptáncmozgalmat?

– Már nem eseményeken való fellépéssel, hanem speciális projektekkel. Első lépésként a járvány alatt angolul indítottam a Táncház Talk podcastet. A Facebookon láttam egy chicagói szerb srácot zenélni és a nyolcvanas évek eseményeiről mesélni. Annyira viccesnek találtam, hogy hasonlóba vágtam bele, ami később interjús műsorrá fejlődött. A Táncház Talk több mint ötven adása a magyar népzenéről, az amerikai magyar táncházmozgalomról tanít. A gyerekeim beszélnek magyarul, az unokáim talán fognak, de a dédunokáim valószínűleg már nem, és szeretném, ha ők is tudnák használni, amit összegyűjtöttem. A másik kezdeményezés, amin dolgozom, egy ismeretterjesztő, turnékat, táborokat, fesztiválokat gondozó szervezet. A szüleim a hetvenes években alapítottak hasonlót, ám visszaköltözésük óta elhalt. Most új szervezetet alapítunk Hungarian Folklife Association néven, ahol minden elérhető lesz, ami a magyar népi kultúrával kapcsolatos Amerikában. Lesz közös naptár például az ütközések elkerülése érdekében, vagy történeti katalógus, amely eddigi teljes amerikai magyar néptáncmozgalmat írja le. Amerikában nemcsak magyar táncegyüttesek jöttek létre, hanem párhuzamosan nemzetközi táncmozgalom is, ami nagyon különleges és egyedi. Jogászi és zenei képzettségemmel remélhetőleg át tudom menteni a tudást a következő generációk számára. Ám a szüleimtől teljesen eltérően kell csinálnom, hiszen a fiatalokat csak applikációkon keresztül lehet elérni. Olyasmit szeretnék létrehozni, mint a Hagyományok Háza. A projekt része a chicagói szabadegyetem is, amely gyakorlati ismeretekkel szolgáló találkozóhely a néptáncosok és népzenészek számára. Lesz kurzus táncoktatók számára, hogyan kell tanítani a mezőségi forgást, vagy zenészek számára, hogyan kell táncházat vezetni.

– A Hagyományok Háza tud a kezdeményezésről?

– Hogyne. Both Miklós főigazgató szerint a létrehozásban nem segíthetnek, de a kész projekttel lehetnek együttműködések. Már csak azért is szeretném ezt végigvinni, mert amikor tavaly körbejártam a budapesti épületben, az adatbázisban véletlenszerűen egy olyan kazettát fogtam meg, aminek a hátoldalán az volt olvasható, hogy „Halmos Béla beszélget Magyar Kálmánnal”. Hihetetlen, hogy százezer kazettából és szalagból épp ahhoz az egyhez nyúltam hozzá. Ez az igazi megerősítés.

Borítókép: Ifj. Magyar Kálmán (Fotó: Családi archívum)