Demkó Attila: Valóságérzékelésünk torzulásai

Szeretjük azt hinni, hogy pokoli rossz dolgunk van Magyarországon.

Colorful houses on a street in the medieval historical Old town of Sopron city, Hungary Fotó: Xantana

Hogy mikor kezdődött az ország, saját hazánk lesajnálása? A saját hibák felnagyítása és másokénak a tudomásul sem vétele? Már a Himnuszban ott vannak a „bűnök”, a történelmi valóságtól igen távol. Valójában Magyarország a tatárnak és a töröknek is sokkal jobban ellenállt, mint a legtöbb térségbeli ország. A gyökerek ott lehetnek persze az egy ezredévvel ezelőtti tapasztalatban, amikor a magyar harcosok az akkori határon, az Enns folyón és az üveghegyeken túl hatalmas katedrálisokat és városokat találtak. Vagy az ottomán háborúk pusztítása után, amikor a magyar állam központja lett füstölgő, kihalt rom a Délvidék egykori virágzó városaitól Budáig. 

Sporon látképe Fotó: Getty Images

De ha nem a katasztrófák időszakait nézzük, hanem a prosperitásét, akkor is tény, hogy Nyugat-Európát, különösen annak legfeljebb területeit tekintve Magyarország lemaradásban volt történelme egésze során. Az olasz utazók Mátyás korában is az ország ürességére és a települések kis méretére csodálkoztak rá. Nos igen, de az akkori civilizáció csúcsához, a reneszánsz Itáliához képest. A tény az, hogy csak kevésszer álltunk olyan közel a nyugati fejlettségi szinthez, mint 2023-ban. Győrben, Veszprémben vagy Sopronban (és a sor még folytatható) már-már Ausztriában érezhetnénk magunkat, ha hajlandók lennénk észrevenni a fejlődést. A rendezett utcákat, a felújított belvárosokat, a békét és nyugalmat. Nem kevés hasonló méretű vallóniai, délolasz vagy brit várossal szemben egy Győr például már „nyerne”, elfogulatlan szemlélő esetében. De nem vagyunk azok.

Mintha minden adatban, statisztikában csak a rosszat kellene keresni kényszeresen. Nem politikai oldal kérdése ez, hanem általános jelenség. Valahogy bennünk van, és ez nem jó. Azt hisszük, a társadalmunk tele van erőszakkal és feszültséggel? Dehogy, csak nem járunk elég nyitott szemmel külföldön. A globális békeindex szerint a világ 18. leginkább békében élő társadalma a magyar – 163 vizsgált országból. A társadalmi egyenlőtlenség terén a mért 153 országból a 12. helyen áll – Svédország, Írország vagy Ausztria előtt. A sort lehetne folytatni még. De még olyan területeken is, mint az öngyilkosság, amelyben az ország egykor tényleg rosszul állt, már messze nem vagyunk az elsők között. Az ország a WHO listáján az 54. – egy tucatnyi európai országban rosszabb a helyzet, köztük a balti államokban, Szlovéniában vagy éppen Finnországban és Svédországban. 

A legérdekesebb jelenség az utóbbi időben persze nem a Nyugathoz, hanem egy keleti szomszédunkhoz, Romániához való hasonlítgatás. 

Itt már érezni egy erős politikai célt is, ez nem része az általános, oldalaktól, politikai szimpátiáktól független „félig üres a pohár” életszemléletnek. Az, aki sokat jár Erdélyben, azért ezen is elgondolkodik. Mégis mi a bezzeg Romániában a magyar baloldalnak? Az, hogy az egyébként „legliberálisabb” Temesvár kórházának falán vagy száz négyzetméteres a román zászló, más városokban meg szó szerint ezrével lobognak a trikolórok, ha van ünnep, ha nincs? Hogy a mozdonytól a csokiig mindent nemzeti színűre festenek? Az autópályák helyett ezrével felhúzott ortodox templomok és kolostorkomplexumok? Mert Bukarest azon ritka EU-fővárosok egyike, ahova autópályán 2023-ban sem lehet eljutni.  Vagy az, hogy a temetődúlásoknál közelről és semmit sem téve nézi a jogsértést a román csendőrség és rendőrség? Hogy a bíróságok bármikor ítélhetnek így, majd úgy? 

Hogy a titkosszolgálatok máig mindent behálóznak?

Persze rendben, ott van a gazdasági csoda. Pontosabban: tényleg ott van? Az nem kétséges, hogy Románia az 1990-es, rendkívül alacsony szintről sokat fejlődött, de a legújabb adatsorok annyira hihetetlenek, hogy a kétezres évek görög adatai jutnak az ember eszébe. A legtöbbet idézett adat az egyéni fogyasztásé vásárlóerő-paritáson. Eszerint a magyar egyéni fogyasztás 72 százaléka az EU-átlagnak, a román 88 százaléka. Amíg eddig olvasunk – és tovább ritkán megy egy, a hazai sajtóban megjelent cikk –, az adat nemhogy megdöbbentő, hanem sokkoló. Csakhogy meg kell nézni a többi országot. Hogy az átlagromán többet fogyasztana nemcsak egy magyarnál, hanem egy szlováknál (73), észtnél (79), csehnél (83), spanyolnál, portugálnál (85), lengyelnél (86), sőt egy írnél (87)? Ez több mint sokkoló – ez hihetetlen. Papíron Írország Luxemburg után az EU leggazdagabb állama – és nem papíron is jóval fejlettebb, mint Románia. Aki valamennyire is ismeri Európát, első ránézésre tudja, hogy ez az adat nem tükrözi a valóságot. Ahogy Görögország adatai sem tükrözték azt egykor. 

A valóság az, hogy a közép-európai és balti tagállamok közül két ország emelkedik ki: Csehország és Szlovénia általános fejlettségben és életszínvonalban. Románia a közelükben sincsen. De ha nem az adatsorokat, hanem az országképet nézzük, Magyarországtól is távol van. Bár adatsorokban is találni olyat, amelyben Románia messze az első: de az a lakosság veszélyeztetettsége a szegénységet és a társadalmi kirekesztést illetően, ami 34,4 százalékkal itt a legmagasabb. Magyarország pedig messze a 21,6 százalékos EU-átlag alatt van.

Persze a statisztikákról annyit, hogy ez sem tűnik teljesen reálisnak.

Az ilyen felmérések csak támpontok lehetnek. Hogy hol tartunk valójában? Nagyjából ott, ahol a horvátok, szlovákok, lengyelek, baltiak. Szó sincsen a leszakadásunkról a térségben, nagyjából együtt mozgunk a környező államokkal, hol ennek, hol annak az országnak van jobb éve. Van persze még egy mérce, talán a legjobb: a lábbal szavazás. Románia 1990-hez képest több mint négymillió lakost veszített, a sikertörténetnek beállított Litvánia lakossága 3,7 millióról 2,8 millióra csökkent, azaz kilencszázezer embert veszített ez a kis ország. Eközben a magyar lakosság rosszabb demográfiai mutatók mellett is „csak” nyolcszázezerrel csökkent ugyanebben az időszakban – 10,4 millióról 9,6 millióra. Lehet mindig azt keresni, hogy mi nem jó. Lehet kincstári optimizmussal figyelni a világot – bár ez Magyarországon ritkább. De érdemesebb lenne higgadtan, a tényeket alaposan megvizsgálva értékelni magunkat és másokat. 

Borítókép: Sopron (Fotó: Getty Images)