A Hajdú-Bihar vármegyei Polgár és Hajdúnánás között az országút szélén, jóformán a semmi közepén áll egy méretes gránittömb, ott találkozunk a 95 éves Kajsza Józseffel, Lenin-tanya munkatáborának legidősebb túlélőjével. Családjával együtt ezen a helyen raboskodott 1950 júniusa és 1953 októbere között – mindenféle bírósági ítélet nélkül.
– Milyen emlékmű ez?
– A miénk, azoké, akik Lenin-tanyán raboskodtak – feleli a nyári hőségben a homlokát törölgető idős úr.

Húsz éve azért állítottuk, hogy mindig emlékeztesse a következő nemzedékeket arra, hogy milyen embertelenségek történtek a kommunizmus idején ebben az országban.
Kajsza József szerint a rendszerváltoztatás után harminc évvel is kevesen ismerik a Hortobágyra hurcoltak tragédiáját, holott az közel tízezer embert érintett. Kitelepítésüket gyakorta összetévesztik a „kulák” családokhoz költöztetéssel, holott a kettő különbözött egymástól. Az előbbi során az elhurcoltakat fegyveresekkel őrzött állami gazdaságokba zárták és ott dolgoztatták. A büntetés-végrehajtási intézményektől eltérően itt a fogvatartottak ellátása sem volt biztosítva, mindenért, még a saját élelmezésükért is meg kellett dolgozniuk. Az internálásszerű kitelepítést szovjet és román minta alapján honosították meg idehaza a magyar elvtársak, hogy a rendszer ellenségeitől, a „reakciósoktól” megszabadítsák az országot.
A hatalom a nyugati és a déli határsávban élőkre csapott le elsőként.
A cél nemcsak a családok elhurcolása volt, hanem a helyben maradtak megfélemlítése is. Azzal, hogy az aprófalvas települések mintaadó, véleményformáló értelmiségét, paraszttársadalmát lefejezték, azt üzenték, hogy mindezt bárkivel megtehetik, jobb lesz, ha felhagynak az önálló gazdálkodással, földjeiket a közösbe adják, és belépnek a termelőszövetkezeti csoportokba.

A Magyar Kommunista Párt vezetése 1948-ban még úgy vélte, hogy a kulákoktól elvett földekkel sikerült olyan „vonzó” helyzetet teremteni, amelynek hatására a parasztok önkéntesen belépnek majd a termelőszövetkezeti csoportokba, azonban kevesen döntöttek a belépés mellett. 1949-re csak közel ötszáz termelőszövetkezet működött, az is kevés, átlagosan száz hektár nagysággal. 1950-től a falvakban egyre több kampány és megfélemlítő agitáció történt. A helyi véleményformáló parasztcsaládok – illetve értelmiségiek, tanárok, egyházi vezetők, volt csendőrök, katonatisztek – elhurcolása azt a célt is szolgálta, hogy az adott társadalmi csoportokat félelemben tartsák, az egyéni gazdálkodást ellehetetlenítsék. A parasztság földtől való megfosztása nélkül az erőszakos iparosítás sem volt végrehajtható, mivel a szocialista ütemterveket csak kellő számú segédmunkással, ipari munkással lehetett megoldani. 1950 június végére létrejöttek a nagykunsági és hortobágyi zárt táborok, amelyek több mint három évig családok ezreit tömörítették magukba.
Amikor Kajsza Józsefet a munkatáborba kerüléséről faggatjuk, csak hosszan néz maga elé. Keresi a szavakat.
Ennyi évtized után is nehezen tud nekikezdeni élete legborzasztóbb éjszakája elbeszélésének, amely nemcsak az ő, hanem az egész családjának az életét is végérvényesen megváltoztatta.