– Gyermekkora mintha történelemkönyv lenne. Mik a legélőbb élményei?
– 1935-ben sváb családban születtem Bonyhádvarasdon. Édesapám részt vett az erdélyi bevonulásban, majd megjárta a Don-kanyart. Édesanyámmal 1944 őszén menekültünk nagyanyáméhoz Kistabódra, amikor megjelentek a közelben az oroszok. Kilenc és fél évesen nagy hatással volt rám mindez. 1945. január 1-jén kiabálásra ébredtünk: egy fiú lóháton jött a faluba szólni, hogy az oroszok viszik az embereket a szomszédban. Anyám felugrott, meleg ruhát kapott fel, mert tudta: Oroszországba hurcolnák, így a szomszédokkal egy barlangban bujkált csaknem tíz napot, miközben a húgommal a nagymamánál maradtunk.
Nem sokkal később, két orosz fegyveres és egy tolmács kérdezett a szüleinkről. Nagyanyám mindkettőjükről azt mondta, nem tudja, hol vannak. Azt válaszolták, hogy ha anyánk holnap sem lesz a házban, akkor mindhármunkat agyonlőnek. Erre nagymamám annyit mondott: »már most is megtehetik«.
A malenkij robotra való második gyűjtéskor különböző időben, de mindannyiunkat el akartak vinni, végül nagybátyám intézte el egy hordó borral, hogy hazaengedjenek. Utólag tudtam meg, milyen embertelen körülmények vártak volna. Az egyik rémtörténet szerint öreg néniket leöntöttek vízzel, tollat szórtak rájuk és táncoltatták őket. Esztelen erőfitogtatás volt. A többszöri költözés miatt az iskola sem volt könnyű. Otthon svábul és magyarul is beszéltünk, két nyelven nőttünk fel. Tabódon jó ideig nem jártam iskolába, amit nem bántam, mert a kutyámmal nyulakra vadásztam, de 1945 végén mégis gimnazista lettem. 1946. április 10-én értesítettek a kitelepítésről, de nem mondták meg, hová. Június elsején jött a szekér, egy váltás ruhát és egy dunyhát vittünk magunkkal. Amikor felültettek a teherszállító vonatra, az emberek attól féltek, hogy Oroszországba visznek minket, de menet közben kikiabáltak a mezőkön dolgozóknak, így megtudtuk, hogy Nyugatra megyünk. Ausztriában hatósági vita miatt három napig álltunk a határon. Amikor arra jutottak, hogy „németek” vagyunk, továbbengedték a vonatot, és a németek végül befogadták a „magyar cigányokat”. Egy hesseni faluba, Völzbergbe kerültünk, kaptunk egy kis szobát és némi segélyt. Édesanyám kézimunkázott, én teheneket őriztem. A Himnuszt énekeltem nekik, magyar katonanótákat és egyházi énekeket. Elkezdtem az iskolát is, de nem volt papírunk, újságszegélyre írtunk. Időnként édesanyám diktált magyarul, hogy ne felejtsem el a nyelvet. Münchenen és Dachaun át jutottunk ki végül 1952-ben Amerikába.
– Hogyan alakult életük az Egyesült Államokban?
– 1946-ban anyámat, a húgomat és engem telepítettek ki. Nagymamámék 1948-ban kerültek egy türingiai faluba. Édesapám a fogságból szabadulva jött Völzbergbe, de nem akart Amerikába menni, hanem vissza Magyarországra „ha majd kimegy az orosz”. A szüleim ezért elváltak, a testvéremmel édesanyánkhoz kerültünk, aki Amerikába szeretett volna eljutni. Édesapám, nagymamám és nagybátyám is Németországban maradtak, ma ott nyugszanak. Édesapámmal többször találkoztunk később, telefonon pedig a második mondat után Magyarországon jártunk. Az Amerikába költözés a New Brunswick-i Szent László-templom iskolájának magyar származású apácái segítségével történt, ők voltak a szponzoraink. Érkezésünk után harmadnap már dolgoztam: a templom melletti dohányraktárnál teherkocsit rakodtam. Anyám varrt, a húgom iskolába járt.
1953 áprilisában olvastam el az első angol nyelvű könyvet, egy Jack London-regényt, de a könyvtárban találtam magyar nyelvűeket is, például az Egri csillagokat, amit először ott vettem kézbe.
Később egy gépgyárműhelyben dolgoztam, ahova segédmunkásnak vettek fel, de egy hónap múlva már szakmunkát végeztem. Két évvel később az irodára kerültem, ahol mérnöki munkám is lett, mivel beiratkoztam egy levelezőtanfolyamra, ahol rajzokat kellett készíteni, és ez könnyen ment.
– Akkoriban indult a külföldi magyar cserkészet. Mikor csatlakozott?
– Már 1950-ben szórványőrstag lettem Münchenben, de Amerikában nem kapcsolódtam be azonnal a cserkészetbe. 1956 nyarán katonának álltam a Nemzeti Gárdában, ahonnan hat év múltán szereltem le. Közben egyre többet segédkeztem a helyi cserkészeknek, gyerekeket fuvaroztam New Yorkba magyarságismereti tanfolyamra, ahol én is velük tanultam. 1964-ben végeztem el a cserkésztiszti tábort, és három évvel később kértek meg, hogy vállaljam el a New Brunswick-i parancsnokságot. Ideiglenesen mondtam igent, 14 év lett belőle. Ezalatt sok gyakorlati ismerettel gazdagodtunk, kirándultunk New York állam hegyeiben, versenyt főztünk, szalonnát sütöttük és szánkóztunk a holdfényben.
– Vezetése alatt voltak virágzott a New Brunswick-i cserkészet. Mi volt a titka?
A legfontosabb a szeretet. Ezeket a huncut csibészeket szeretni kell. Nem gondolják végig, de érzik. A cserkészfiúk a családom lettek, ha valamelyiknek baja volt otthon, hozzám jött, jólesett, ha tanáccsal tudtam segíteni.
Azóta nagyon megváltoztak a dolgok. A cserkészek ma sok mással, sporttal és zenéléssel foglalkoznak, nagyrészt nem járnak templomba. A hétvégi magyar iskolába még elviszik őket a szülők, de a templom kimarad az életükből. Az én időmben ez nem így volt, gyakran mondtam a gyerekeknek: „Mise után megbeszéljük”, vagy szándékosan szerveztem programot akkorra. Aki nem jött el, lemaradt. És mindenki ott akart lenni. Gyerekkoromban, Bonyhádon sem kérdezték, akarok-e templomba járni. A hit megtartó ereje segített át bennünket sok mindenen, sokszor semmi másba nem tudtunk kapaszkodni. Nagyszüleim háza mellett az útkereszteződésnél volt egy feszület, a nagymamám gyakran járt oda.
– Ritka, hogy valakire ötvenéves kora felett találjon rá a szerelem. Hogy történt?
– 1986-ban fejeztem be az aktív cserkészetet, egy évvel később a magyar iskola vezetője kérte, tanítsak történelmet a 13–15 éveseknek amíg az új tanár, Tóth Eszter megérkezik. 53 éves voltam, előtte nem gondoltam nősülésre, ám végül 1989-ben megesküdtünk Eszterrel, így lett egy 19 éves lányom és egy 14 éves fiam is. 1991-ben nagyszülők, azóta dédnagyszülők lettünk. Amikor megkértem Eszti kezét, azt ígértem: hamar nyugdíjba megyek és Magyarországra költözünk. Még lakást is vettünk, ahova majd az unokák jönnek látogatóba, de azóta is Amerikában lakunk és a lakást eladtuk. Édesanyám beteg lett, engem pedig egész életem során vezérelt a családért érzett kötelességtudat. Most már mehetnénk, de aligha lennénk boldogabbak. Az otthoni rokonok szétszóródtak, Amerikában viszont a családunk része vagyunk és szükség esetén tudunk segíteni. Magyar közösségben élünk, tulajdonképpen boldogan. Csak Magyarország ne hiányozna annyira.
– Előfordul, hogy könnyebb?
– A korábbi hagyományok családi körben mindig folytatódtak. Karácsonyaink békésebbek, melegebbek a sok külsőség, csillogás ellenére. Itt olyan adventi készülődést élünk meg, ami otthon inkább az utolsó időszakban volt csak jellemző.
Nem vettünk át az amerikai szokásokat, kivéve azt, hogy gyertyát teszünk az ablakba és az ajtónkon is van koszorú. A karácsonyfát december 24-én állítjuk és magyar módon ünneplünk: szenteste halvacsorát eszünk, régebben, családalapításuk előtt a gyermekeinkkel, ma pedig egyedülálló szomszédainkkal.
Utána éjféli misére megyünk. Karácsony első napján ismét mise, majd családi ebéd és ajándékbontás következik. A program fizikailag egyre megerőltetőbb, de lelkileg felemelő, így ameddig tudjuk, csináljuk, a távolság sem állíthat meg.
Borítókép: Schlóder Miklós unokájával (Forrás: családi archívum)
