– Gyermekkora mintha történelemkönyv lenne. Mik a legélőbb élményei?

– 1935-ben sváb családban születtem Bonyhádvarasdon. Édesapám részt vett az erdélyi bevonulásban, majd megjárta a Don-kanyart. Édesanyámmal 1944 őszén menekültünk nagyanyáméhoz Kistabódra, amikor megjelentek a közelben az oroszok. Kilenc és fél évesen nagy hatással volt rám mindez. 1945. január 1-jén kiabálásra ébredtünk: egy fiú lóháton jött a faluba szólni, hogy az oroszok viszik az embereket a szomszédban. Anyám felugrott, meleg ruhát kapott fel, mert tudta: Oroszországba hurcolnák, így a szomszédokkal egy barlangban bujkált csaknem tíz napot, miközben a húgommal a nagymamánál maradtunk.
Nem sokkal később, két orosz fegyveres és egy tolmács kérdezett a szüleinkről. Nagyanyám mindkettőjükről azt mondta, nem tudja, hol vannak. Azt válaszolták, hogy ha anyánk holnap sem lesz a házban, akkor mindhármunkat agyonlőnek. Erre nagymamám annyit mondott: »már most is megtehetik«.
A malenkij robotra való második gyűjtéskor különböző időben, de mindannyiunkat el akartak vinni, végül nagybátyám intézte el egy hordó borral, hogy hazaengedjenek. Utólag tudtam meg, milyen embertelen körülmények vártak volna. Az egyik rémtörténet szerint öreg néniket leöntöttek vízzel, tollat szórtak rájuk és táncoltatták őket. Esztelen erőfitogtatás volt. A többszöri költözés miatt az iskola sem volt könnyű. Otthon svábul és magyarul is beszéltünk, két nyelven nőttünk fel. Tabódon jó ideig nem jártam iskolába, amit nem bántam, mert a kutyámmal nyulakra vadásztam, de 1945 végén mégis gimnazista lettem. 1946. április 10-én értesítettek a kitelepítésről, de nem mondták meg, hová. Június elsején jött a szekér, egy váltás ruhát és egy dunyhát vittünk magunkkal. Amikor felültettek a teherszállító vonatra, az emberek attól féltek, hogy Oroszországba visznek minket, de menet közben kikiabáltak a mezőkön dolgozóknak, így megtudtuk, hogy Nyugatra megyünk. Ausztriában hatósági vita miatt három napig álltunk a határon. Amikor arra jutottak, hogy „németek” vagyunk, továbbengedték a vonatot, és a németek végül befogadták a „magyar cigányokat”. Egy hesseni faluba, Völzbergbe kerültünk, kaptunk egy kis szobát és némi segélyt. Édesanyám kézimunkázott, én teheneket őriztem. A Himnuszt énekeltem nekik, magyar katonanótákat és egyházi énekeket. Elkezdtem az iskolát is, de nem volt papírunk, újságszegélyre írtunk. Időnként édesanyám diktált magyarul, hogy ne felejtsem el a nyelvet. Münchenen és Dachaun át jutottunk ki végül 1952-ben Amerikába.