A Szovjetunió idején természetes volt, hogy mindenki Moszkvára figyel a „blokkban”. Merre kell menni, mit kell mondani? Most Nicaraguán vagy esetleg Angolán kell segíteni? Hát persze, mennyit adjunk és mit mondjunk? Ez a haladó ügy, igen, tudjuk. Nem volt különösebb tere a gondolkodásnak, aki próbálkozott, az egészen a nyolcvanas évek végéig súlyos következményekkel nézhetett szembe.
Az igazodás soha nem tűnt el, 1990 után sem. De ennyire azért nem volt nyílt a dolog, mint ma. Meg kellett felelni a klubtagság feltételeinek, ez természetes. Nem lehetett nyíltan szembemenni fontos nyugati politikákkal. Rendben van. Voltak persze megalázó pillanatok, mint a „nyolcak” és a „vilniusi tízek” levelei az USA iraki agressziójának előkészítése időszakában. A többségében friss NATO-tag vagy belépni kívánó ország szépen odatette a nevét egy nemzetközi jogot sértő hadművelet mögé, aztán a többségük csapatokat is küldött Irakba. De kaptak is érte valamit: a NATO-tagságot. Persze Magyarország nem. Mi a semmiért írtuk alá a levelet, mert már NATO-tagok voltunk, de az akkori kormány a százszázalékos igazodásban, megfelelésben hitt. Brüsszelből vagy Washingtonból csak jó jöhet, okosabbak és messzebbre látnak nálunk. Utódaik ma is így gondolják, pedig számtalanszor bebizonyosodott azóta, hogy a nyugati messzelátást erősen korlátozza az ideológiai szemellenző.
Ma az „EU leghűségesebb szövetségese” vagy az „USA leghívebb követője” házi verseny nehezebb, mint valaha, és több is a kényszer. A nyugat-balkáni, csatlakozni akaró országok nem is próbálják titkolni, hogy százszázalékosan kívánják követni az Európai Unió kül- és biztonságpolitikáját. Nemcsak teszik, de ki is mondják. Egy kis ország úgy érezheti, hogy vagy a globális politika fősodrában van, vagy politikai, sőt anyagi hátrány éri. Ebben azért változott valamit a Nyugat, régen talán az anyagi hátrány kevésbé volt hangsúlyos, megelégedtek a súlyos megrovásokat tartalmazó újságcikkekkel. A kis balkáni országokban persze a legtöbben nevetnek a „közös értékeken”, de okosan felmondják a leckét. Botorság lenne kritizálni ezeket a veszélyes helyen lévő országokat. Azt teszik, amit tenniük kell.
Viszont azt nagyon is kritizálni kell, hogy ide jutott az Európai Unió.
Ott tartunk, hogy már a látszatra sem adnak. Lengyelország példája kiváló. Egyetlen törvényt sem kell módosítani, elég egy kormányváltás a „demokratizálódáshoz”. Persze ugyanezt tették volna Magyarországgal is, ha 2022-ben más a választási eredmény. El sem indult volna az eljárás, és jöttek volna az EU-s pénzek – pontosabban az a pénz, ami az országnak egyébként jár.
A mai nyugati politika meseszerűen közelíti meg a világot. Mindenre van megoldás, csak akarni kell, a „jók” győznek. Nem kell megérteni az egyes országokat, kultúrákat, valóban leülni a partnerrel, hiszen „közösek az értékeink”. Ha meg elhajlás van, akkor be a „Macskafogóba”. Mert végső soron mindenkinek virágot kell szedegetni, ütemre.
Az még egy dolog, hogy kisebb, sok tekintetben a Nyugattól függő országokkal történik ez. De ezt próbálják eljátszani olyanokkal is, ahol jelentéktelen vagy teljesen kölcsönös a függés. Az oroszok az elmúlt két évben megmutatták, mennyire nem működik ez a politika. A mai orosz rendszer nem szép, de van mögötte erő. Nem kell szimpatizálni Kínával sem, de azt látni kell, hogy mögöttük még nagyobb erő van. Soha nem fognak beállni a sorba. A hit, hogy az ideológiai „Macskafogó” majd meggyőzi őket, egyszerre komikus és tragikus. Nem mondhatjuk azt, hogy „ez a világ, ezek a szabályok, és nektek nincsen ebben szavatok, bármennyi katonátok vagy atomfegyveretek van”. Ez az arrogancia háborúhoz vezet, öl és pusztít.
A „na, idefigyelj, ha azt teszed, amit mondok, nem kapsz két büdös nagy pofont” érvelés a kicsi és gyenge országoknál sem működik mindig. A liberális és neokonzervatív hívőket már korábban is meglepte az ellenállás a világmegváltó nézeteikkel szemben. Oroszországot és Kínát még kevesebb az esély „ízekre pofozni”. A baj az, hogy a két keleti nagyhatalom körül összeálló ellenállás tengelye már nem gyengébb a Nyugatnál. Indiával sem fog menni a leckéztetés, minden sértést, kioktatást, lefelé beszélést feljegyeznek.
Izraelre, egy erős államra sem fognak kívülről rákényszeríteni semmit. De még a palesztinokra sem. A legújabb őrület ez – hogy a békét, a kétállami megoldást kívülről ki lehet kényszeríteni. Ráadásul ezt az az Európai Unió mondja, melynek igencsak csekély a befolyása a térségben. Josep Borrell vajon melyik bolygón él? Az uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő helytelen úton jár, ha azt hiszi, hogy bárkit érdekel a véleménye Izraelben. Az Egyesült Államok az erő terén más nagyságrend, de még az USA sem tudna belátható időn belül egy kétállami megoldást rákényszeríteni a két nemzetre, mert nincs kölcsönösen elfogadható kompromisszum.
Ugyanez az arrogancia látható sok nyugati országon belül is. Ha nincs százszázalékos megfelelés a liberális demokrácia iránt, bármi is legyen éppen az, akkor az a párt vagy politikus elhajló lesz. Aki nem részese az egyre bővülő, ki tudja kik által meghatározott „közös értékeknek”, aki megkérdőjelez már nyilvánvalóan megbukott dogmákat, az kívül helyezi magát a demokrácián. Csakhogy így előbb-utóbb a népesség többsége lesz „nem demokrata”.
Európának és a tágabb Nyugatnak nem a blokkszemléletre lenne szüksége. Ha csak egyfelé fújhat a szél, ha büntetünk kifelé, a saját országunkban pártot tiltunk be, akkor miféle demokráciáról vagy erkölcsi fölényről lehet beszélni? Szembenézésre lenne szükség az eddigi „eredményekkel”. A végletesen polarizálódott nyugati társadalmakkal, a végletesen polarizálódott nemzetközi viszonyokkal.
Mert ez a nyugati ideológiai vakhit eredménye.
Borítókép: Tiltakozás a lengyel közmédiában véghez vitt tisztogatás ellen (Fotó: Getty Images)
