A Szovjetunió idején természetes volt, hogy mindenki Moszkvára figyel a „blokkban”. Merre kell menni, mit kell mondani? Most Nicaraguán vagy esetleg Angolán kell segíteni? Hát persze, mennyit adjunk és mit mondjunk? Ez a haladó ügy, igen, tudjuk. Nem volt különösebb tere a gondolkodásnak, aki próbálkozott, az egészen a nyolcvanas évek végéig súlyos következményekkel nézhetett szembe.

Az igazodás soha nem tűnt el, 1990 után sem. De ennyire azért nem volt nyílt a dolog, mint ma. Meg kellett felelni a klubtagság feltételeinek, ez természetes. Nem lehetett nyíltan szembemenni fontos nyugati politikákkal. Rendben van. Voltak persze megalázó pillanatok, mint a „nyolcak” és a „vilniusi tízek” levelei az USA iraki agressziójának előkészítése időszakában. A többségében friss NATO-tag vagy belépni kívánó ország szépen odatette a nevét egy nemzetközi jogot sértő hadművelet mögé, aztán a többségük csapatokat is küldött Irakba. De kaptak is érte valamit: a NATO-tagságot. Persze Magyarország nem. Mi a semmiért írtuk alá a levelet, mert már NATO-tagok voltunk, de az akkori kormány a százszázalékos igazodásban, megfelelésben hitt. Brüsszelből vagy Washingtonból csak jó jöhet, okosabbak és messzebbre látnak nálunk. Utódaik ma is így gondolják, pedig számtalanszor bebizonyosodott azóta, hogy a nyugati messzelátást erősen korlátozza az ideológiai szemellenző.
Ma az „EU leghűségesebb szövetségese” vagy az „USA leghívebb követője” házi verseny nehezebb, mint valaha, és több is a kényszer. A nyugat-balkáni, csatlakozni akaró országok nem is próbálják titkolni, hogy százszázalékosan kívánják követni az Európai Unió kül- és biztonságpolitikáját. Nemcsak teszik, de ki is mondják. Egy kis ország úgy érezheti, hogy vagy a globális politika fősodrában van, vagy politikai, sőt anyagi hátrány éri. Ebben azért változott valamit a Nyugat, régen talán az anyagi hátrány kevésbé volt hangsúlyos, megelégedtek a súlyos megrovásokat tartalmazó újságcikkekkel. A kis balkáni országokban persze a legtöbben nevetnek a „közös értékeken”, de okosan felmondják a leckét. Botorság lenne kritizálni ezeket a veszélyes helyen lévő országokat. Azt teszik, amit tenniük kell.
Viszont azt nagyon is kritizálni kell, hogy ide jutott az Európai Unió.
Ott tartunk, hogy már a látszatra sem adnak. Lengyelország példája kiváló. Egyetlen törvényt sem kell módosítani, elég egy kormányváltás a „demokratizálódáshoz”. Persze ugyanezt tették volna Magyarországgal is, ha 2022-ben más a választási eredmény. El sem indult volna az eljárás, és jöttek volna az EU-s pénzek – pontosabban az a pénz, ami az országnak egyébként jár.