Így zárták koncentrációs táborba a japánokat az amerikaiak

A kortárs kisregény egyik legjelesebb képviselője, Julie Otsuka napjainkban elsősorban a The Swimmers című, díjnyertes új prózája miatt beszédtéma. Az immár háromkötetes szerző 2002-ben írt debütáló regénye, az Amikor isten volt a császár a magyar olvasóknak – Morcsányi Júlia kitűnő fordításában – most jelent meg először. A fordító személye azért is érdekes, mert a hazánkban is nagy sikert aratott, finoman szentimentális Buddha a padláson című Otsuka-opus értő tolmácsolását szintén neki köszönhetjük.

A japán szülők gyermekeként az Egyesült Államokban született Otsuka debütáló kisregényében a személyes örökségét történelmi kontextusban bemutatva tárja elénk, fókuszában a II. világháború kevéssé ismert tragikus eseményeivel, amikor az USA-ban élő, mintegy nyolcvanezer japán származású embert hatóságok egy sivatagi koncentrációs táborba internáltak. Pearl Harbort követően ugyanis az amerikai katonai vezetés komolyan tartott egy átfogó ellenséges támadás veszélyétől, amelynek előkészítésével megvádolták japán származású honfitársaikat, akiknek hűségében, elkötelezettségében erősen kételkedtek. Mivel a szerző édesanyja, nagybátyja és két nagyszülője is kényszerű elszenvedője volt a deportálásnak, Otsuka műve számos személyes elemmel is gyarapodott. Az ő képzőművészként és festőként korábban kialakított sajátos látásmódján keresztül az olvasó olyan részletes és őszinte pillanatképet kap színekről, képekről, időről és helyről, amelytől nehéz elfordulni.   
 

A kötet borítója

A karcsú, csendes kispróza erénye és sajátossága a szigorú érzelemmentesség, úgy képes hideglelőssé válni, hogy semmilyen borzalmas eseményt nem taglal. A tárgyilagos, hétköznapias narráció így is megrendítő erővel bír. Szikár, dísztelen, rövidke mondatok dobbannak elő és késztetnek együttérzésre. A szerző dacosan megtagadja azt, hogy bármit is megmagyarázzon; ami történt, önmagáért beszél. Még azt sem írja le soha, hogy a kitelepítést elszenvedő, a történet finom vonalú főszerepét játszó család japán származású. A hidegen kipréselt szavak, a szigorúan objektív mondatok ugyan néha fájdalmat okoznak, megmarkolják az ember szívét, kicsit facsarnak rajta egyet, de aztán hirtelen megmosolyogtatnak. Ám csak egy pillanatra.  
 

A kisregény egy mikroközösség, négy családtag szemszögéből mutatja be a Kaliforniából történő deportálásukat, egy virágzó, békés populáció drámáját. 

A családtagok a műben mindvégig névtelenek, így sorsuk egyetemes jelentőségűvé avanzsál. A karakterek a múltból és a jelenből egyaránt építkeznek, fejlődőképesek, anonimitásuk nem eredményez passzivitást. Az USA-ban élő japánok tragédiájának különböző mozzanatait más-más személy perspektívájából láthatjuk, a készülődést az anya, a vonatutat a lány, a táborbéli tartózkodást a fiú, a visszaérkezést és az újjáépítést a fiú és a lány együttes tudatának sajátos látószögéből. Az utolsó fejezetben pedig, ahol az író már közvetlenül megszólítja az olvasót, az apa a főszereplő. A férfi a győztes világhatalom által a saját állampolgárai ellen elkövetett bűnökről dühös és szatirikus vallomást tesz.  

Otsuka kíméletes, de így tökéletes írása jól érzékelteti az USA-ban élő japán közösség kettős identitását, ahogy az idősebb generáció még kötődik az anyaországhoz, hűségük a sintoizmushoz, a császárhoz még megkérdőjelezhetetlen, de a fiatalok a utahi sivatagban megélt megpróbáltatások alatt már tejturmixról, egy üveg kóláról és sajtos-sonkás melegszendvicsről álmodnak. Ők már elhajítják a csokipapírt az utcán, kiskertből lopnak virágot, megszámolják a fekete bőrű embereket az utcán, csak alig látható mintát nyomva ezzel a soknemzetiségű amerikai társadalom szövetébe. A kisregényben sokszor említett lojalitási kérdőívekre – melyben a hatóságok a háború várható győztesének kilétére éppúgy kíváncsiak voltak, mint a császár emberi vagy isteni mivoltára – adott válaszok éppen ezért életkortól függően eltértek, de a velük szemben alkalmazott bánásmód mindenkor ugyanaz maradt.  
 

Otsuka szándékoltan rideg, kívülálló elbeszélése kiterjed a többségi társadalom háborús pszichózisra adott reakciójára, sikeresen közvetíti az olvasónak azt a félelmet, amely az 1940-es években minden ázsiai amerikai közösségben markánsan jelen volt.   

A kerítések közül a család csak három év és öt hónapnyi száműzetés után térhet haza, az amerikai szomszédai által kifosztott, lecsupaszított, meggyalázott otthonába. Ennek megfelelően a műnek nincs feloldása, csak az marad, hogy megtapasztaljuk: a hazatérést követően a gyerekek kinőttek a nevetésből, a felnőttek pedig a kérdésekből, mindenki csak felejteni és összeszorított szájjal észrevétlenné válni szeretne.  
 

Mi pedig iskola után eljárunk klubjaikba, ha megengedik. Hallgatni fogjuk a zenéiket. Ugyanúgy öltözünk, ahogyan ők. Megváltoztatjuk a nevünket, hogy jobban hasonlítson az övékre. És ha az anyánk az igazi nevünkön kiált utánunk az utcán, elfordulunk, és úgy teszünk, mintha nem is ismernénk. Soha többet nem hagyjuk összetéveszteni magunkat az ellenséggel!

A mű talán legkeserűbb, legfelkavaróbb sorai ezek.      

Az Amikor isten volt a császár az Egyesült Államokat ért  2001. szeptember 11-i terrortámadások után szükségessé váló, egyes népcsoportokat érintő polgári szabadságjogok korlátozásával összefüggő kérdések miatt olyannyira aktuális és fontos olvasmány lett, hogy iskolai tananyaggá is vált, jóllehet nem kétségtelenül meglévő irodalmi értékei, hanem sokkal inkább aktuálpolitikai vonatkozásai miatt. Ugyanakkor – akár a szerző második könyvének hangzatos sikere miatt is – a világ ma már egyre inkább elismeri Otsuka csendes méltósággal megemlékező, az igazságtalanság és diszkrimináció ellen némán is harcoló, univerzális morális töltetével arcunkba robbanó művét.

Borítókép: Deportált japán gyerekek (Forrás: Wikipédia)