Tárnok Balázs: Hogyan lett a kutyaszorítóból nyakörv?

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen mutatták be a Hogyan lett a kutyaszorítóból nyakörv – beszélgetések Duray Miklóssal című könyvet.

Ha egy szóval kellene jellemezni Duray Miklós teljes életét, az a „kutyaszorító”. Ahogy a kötet készítésekor rögzített interjúban fogalmaz: 

A kutyaszorító leegyszerűsítve zsákutcát […] jelent. Bekergettek bennünket egy sarokba, hogy elkapjanak, ahonnan a menekülésre csak egyetlen lehetőség kínálkozik: szembe kell fordulni az üldözőkkel, és ellentámadásba kell lendülni.

A kutyaszorító egy olyan helyzet, amikor az ember (és a közösség) sarokba szorítva érzi magát, küzd, annak reményében, hogy szorult helyzetéből kikerüljön. Duray egész életét ez a küzdelem és szókimondó szembefordulás jellemezte.

A kötet mégis a Hogyan lett a kutyaszorítóból nyakörv? címet kapta, ami magában foglalja azt a következtetést, amelyet végső soron Duray Miklós is levon, hogy a felvidéki magyarság a kutyaszorítóból a nyakörvbe került az elmúlt évtizedekben, ami azt feltételezi, hogy a közösséget immár megszelídítették, elfogadta helyzetét. Valóban elfogadta ezt az állapotot a felvidéki magyarság, és ha igen, akkor – ahogy azt Gyurcsík Iván, a kötet szerkesztője is kérdésként feltette a könyvbemutatón – ki tartja a pórázt?

A felvidéki magyar közélet és politika hajthatatlan és hajlíthatatlan szereplője, ahogy Németh Zsolt korábban fogalmazott, és az életében is többször megtette, az interjúk során sem spórolt a kritikával. 

Élesen bírálta az 1998–2006 közti időszakot, amikor a Magyar Koalíció Pártja kormányon volt, és a gazdasági lobbi és a kormányon maradás érdekében számos olyan kényes politikai kérdésben visszavonulót fújt, amely melletti kiállás a felvidéki magyarság szempontjából létfontosságú lett volna.

Mit üzen a felvidéki magyar politikának Duray az utolsó kutyaszorító kötetben, pontosabban: mit tanulhatnak ma a felvidéki magyar politikusok Duray szellemi hagyatékából, az ő „kutyaszorítós testtartásából”? Elsősorban azt, hogy nem szabad feladni a felvidéki magyarok érdekeinek képviseletét, a kényes kérdéseket nem szabad besöpörni a szőnyeg alá.

A jelenlegi, kiemelkedően jónak tartott szlovák–magyar kormányközi kapcsolatok alapja abban rejlik, hogy a felek azokat az ügyeket veszik napirendre, amiben valósnak mutatkozik a megegyezés, ahol lehet előrelépést elérni, míg a kényes kérdéseket nem tárgyalják. Érthető, hogy ez a magyar kormány szempontjából miért észszerű, amikor rendkívül fontos a közép-európai regionális együttműködés kiépítése, ráadásul ezen együttműködés számos olyan kérdésre is kiterjed, ami a felvidéki magyarok mindennapi életminőségét javítja, gondoljunk csak a határ menti együttműködésre, a határátkelőhelyek létesítésére és a kulcsfontosságú infrastrukturális fejlesztések megvalósítására, de akár a felvidéki gazdaságfejlesztési programok háborítatlan megvalósítására.

Azonban a felvidéki magyar politika részéről a kényes kérdések félretételének elfogadása állandósítja a felvidéki magyarság másodrendűségi érzését. Ha a felvidéki magyarok jelenlegi egységpártja, a Magyar Szövetség nem tartja napirenden ezeket a kérdéseket, ideértve a Benes-dekrétumok máig történő alkalmazását, a magyar nyelv használatát korlátozó szlovák szabályozást, a magyaroknak hátrányos közigazgatási felosztást vagy a magyarok számára de facto máig tiltott kettős állampolgárság kérdését, az a felvidéki magyarság másodrendű helyzetének elfogadását jelenti, és mint ilyen, hosszú távon a felvidéki magyar közösség koporsószege. Az aktuális magyar–szlovák kétoldalú kormányközi kapcsolatok napirendjétől függetlenül a felvidéki magyar politikának a legmagasabb szinten kell foglalkoznia ezekkel az ügyekkel, még akkor is, ha adott esetben ez a magyar–szlovák kormányközi kapcsolatokban anomáliát eredményezhet.

Ma a felvidéki magyarokban jogosan alakulhat ki az az érzés, hogy az ország másodrendű polgárai. E helyzetből két módon lehet menekülni. A felvidéki magyarok reagálhatnak úgy, hogy egyre kevésbé azonosítják magukat magyarként, szlovák iskolába íratják a gyermekeiket vagy szlovák pártra szavaznak, csökkentve kötődésüket a másodrangú közösséghez. Ez a felvidéki magyar közösség felszámolódásához vezet. A másik lehetőség, hogy a politikai vezetés szembefordul másodrendű helyzetével, és harcol. Újra felveszi a „kutyaszorító testtartást”. Ez nem Duray téziseinek teljes körű elfogadásáról szól, hanem egy olyan hozzáállásról, amely hitet és tartást kölcsönöz a felvidéki magyar közösség tagjainak, hogy ne fogadják el másodrendű helyzetüket.

A felvidéki magyar közösség élni akar.

Bár létszámában csökken, politikája pedig az elmúlt két évtizedben inkább kudarcos, a közösség meg akar maradni, amit az is alátámaszt, hogy tavaly 2006 óta nem látott szinten volt a felvidéki magyar iskolakezdők száma. A hitet és tartást vissza kell adni a közösségnek, ez azonban nem működik nyakörvön tartva; vissza kell szerezni az irányítást a közösség sorsa felett, vissza kell térni a kutyaszorító állapotba, hogy aztán onnan is menekülhessünk. 

Borítókép: A Hogyan lett a kutyaszorítóból nyakörv – beszélgetések Duray Miklóssal című könyv bemutatója (Fotó: Szilágyi Dénes)