– Egy manitobai kisvárosból származik. Hogyan fedezte fel a kelta zenét Kanada eldugott részén?

– Egy Morden nevű kisvárosban éltem, Winnipegtől körülbelül nyolcan mérföldnyire, és már itt érdekelt a népzene, de igazán Winnipegbe költözve merültem bele. Itt egy folkklubban tanultam sok ír, skót és angol darabot, bakelitfelvételeket osztottunk meg egymással. Ami különösen azért volt érdekes, mert a tagok közül jó néhányan származtak Írországból és Skóciából. Jó pár év eltelt a hetvenes évek vége és 1991 között, amikor részt vettem a kelta műtárgyak valaha volt legkiterjedtebb kiállításán Velencében. Számos darab a szovjet blokk országaiból került elő, és lenyűgöző volt látni, hogy ez az örökség körülbelül Krisztus előtt 500 óta elterjedt Európa- és Kis-Ázsia-szerte. Így visszatérve Kanadába már sokkal tudományosabban ismerkedtem a kelta történelemmel és kultúrával.
– Alapvetően nagyon színes a háttere, nemcsak kelta történelmet tanult, de állatorvos akart lenni, sőt taxis igazolványa is van. Mi késztette mégis arra, hogy zenész legyen?
– A zene választott engem, nem én a zenét. A középiskola után valóban állatorvos akartam lenni. Nem jutottam sokáig a képzésben, mivel akkoriban különféle előadói lehetőségeket kaptam, és tudtam, ha nem próbálom ki magam, mindig bánnám és azon töprengenék, vajon meddig juthattam volna. Arra gondoltam, hogy ha nem alakul minden tökéletesen, akkor majd zenét tanítok, esetleg klubokban lépek fel, és ha végképp nem sikerül, akkor visszamegyek az egyetemre, folytatom az állatorvosi tanulmányokat, esetleg vadvédelmi vagy erdészeti szakra iratkozom be, ugyanis a vidéki gyerekkorom miatt a mai napig nagyon erősen kötődőm a természethez, az állatokhoz. A nagyszüleim tanyán laktak, és a bátyámmal sokat dolgoztunk ott, így rengeteg időt töltve a természetben. Ez a dalaimban is tükröződik. Például feldolgoztam a tradicionális ír népdalt, a Bonny Portmore-t, amely Írország tölgyeseinek pusztulását siratja, a portmore-i nagy tölgyet, amelyet egy jelentős ingatlanon vágtak ki, hogy hajóépítésre és egyéb célokra használják. Írország erdőit és így a tájat évszázadokon át pusztították, elsősorban Anglia húzott ebből hasznot. Ma, amikor központi kérdés a klímaváltozás, a hasonló népdaloknak nagyon kortárs mondanivalója, aktualitása van. Hasonló a helyzet a kultúrával kapcsolatban is. Amikor 1990–91 körül a darabot írtam, egy évtizede utaztam Írország nyugati partjára, és láttam, hogyan pusztul a helyi örökség. Töprengtem is, hogy vajon még az én életemben el fog-e tűnni. Szerencsére a zenei érdeklődés megmaradt, sőt a pályaválasztásomat sem bántam meg, mivel a zenei lehetőségek folyamatosan bővültek az évek során.