Loreena McKennitt állatorvosi tanoncból lett kelta állócsillag

Régi mondás, hogy a kelta zene univerzális. Így az sem véletlen, hogy egy kanadai kisvárosi lány a stílus egyik legnevesebb szopránja évtizedek óta. Loreena McKennitt állatorvosi tanoncból lett állócsillag a kelta pop- és folkzene egén, és nagyon várja, hogy a pandémia elmúltával visszatérhessen Európába, többek között Budapestre is.

Loreena McKennitt Isztambulban koncertezik (Fotó: Anadolu Agency/Getty Images/Mehmet Eser)

– Egy manitobai kisvárosból származik. Hogyan fedezte fel a kelta zenét Kanada eldugott részén?

Loreena McKennitt egy belga folkfesztiválon énekel (Fotó: Didier Messens)

– Egy Morden nevű kisvárosban éltem, Winnipegtől körülbelül nyolcan mérföldnyire, és már itt érdekelt a népzene, de igazán Winnipegbe költözve merültem bele. Itt egy folkklubban tanultam sok ír, skót és angol darabot, bakelitfelvételeket osztottunk meg egymással. Ami különösen azért volt érdekes, mert a tagok közül jó néhányan származtak Írországból és Skóciából. Jó pár év eltelt a hetvenes évek vége és 1991 között, amikor részt vettem a kelta műtárgyak valaha volt legkiterjedtebb kiállításán Velencében. Számos darab a szovjet blokk országaiból került elő, és lenyűgöző volt látni, hogy ez az örökség körülbelül Krisztus előtt 500 óta elterjedt Európa- és Kis-Ázsia-szerte. Így visszatérve Kanadába már sokkal tudományosabban ismerkedtem a kelta történelemmel és kultúrával.

– Alapvetően nagyon színes a háttere, nemcsak kelta történelmet tanult, de állatorvos akart lenni, sőt taxis igazolványa is van. Mi késztette mégis arra, hogy zenész legyen?

– A zene választott engem, nem én a zenét. A középiskola után valóban állatorvos akartam lenni. Nem jutottam sokáig a képzésben, mivel akkoriban különféle előadói lehetőségeket kaptam, és tudtam, ha nem próbálom ki magam, mindig bánnám és azon töprengenék, vajon meddig juthattam volna. Arra gondoltam, hogy ha nem alakul minden tökéletesen, akkor majd zenét tanítok, esetleg klubokban lépek fel, és ha végképp nem sikerül, akkor visszamegyek az egyetemre, folytatom az állatorvosi tanulmányokat, esetleg vadvédelmi vagy erdészeti szakra iratkozom be, ugyanis a vidéki gyerekkorom miatt a mai napig nagyon erősen kötődőm a természethez, az állatokhoz. A nagyszüleim tanyán laktak, és a bátyámmal sokat dolgoztunk ott, így rengeteg időt töltve a természetben. Ez a dalaimban is tükröződik. Például feldolgoztam a tradicionális ír népdalt, a Bonny Portmore-t, amely Írország tölgyeseinek pusztulását siratja, a portmore-i nagy tölgyet, amelyet egy jelentős ingatlanon vágtak ki, hogy hajóépítésre és egyéb célokra használják. Írország erdőit és így a tájat évszázadokon át pusztították, elsősorban Anglia húzott ebből hasznot. Ma, amikor központi kérdés a klímaváltozás, a hasonló népdaloknak nagyon kortárs mondanivalója, aktualitása van. Hasonló a helyzet a kultúrával kapcsolatban is. Amikor 1990–91 körül a darabot írtam, egy évtizede utaztam Írország nyugati partjára, és láttam, hogyan pusztul a helyi örökség. Töprengtem is, hogy vajon még az én életemben el fog-e tűnni. Szerencsére a zenei érdeklődés megmaradt, sőt a pályaválasztásomat sem bántam meg, mivel a zenei lehetőségek folyamatosan bővültek az évek során.

– Híres a népzenei stílusok keveréséről, vannak török, marokkói, görög jellegű dalai is. Hogyan egyeztethetők ezek össze a kelta gyökerekkel?

– Kíváncsi ember vagyok, akit nem nagyon lehet beskatulyázni. Egy bretagne-i költő volt rám nagyon korán hatással, hallottam még pár felvételét a hetvenes években. Hárfán játszott, de bandájában volt nádhangszeres, csellón, elektromos gitáron és dobon is muzsikáló zenész, tehát a kortárs rock keveredett a népi hangszerekkel. Ez nagyon tetszett, mert láttam, hogy lehetséges a hangszerek kombinációja, úgy játszhatok az összetétellel, ahogy azt a kelták történetével kapcsolatos kutatásom alapján a legjobbnak érzem. Persze szerencsém is volt, kivételes helyzetet hozott, hogy Peter Gabriel stúdiójában dolgozhattam, ahol rengeteg világzenésszel tartanak kapcsolatot, így nyugodtan mondhattam, hogy egy serengetii művészt keresek, és megtalálták nekem. Az alkotás folyamata így olyan, mint a konyhában játszani a receptekkel. Amit tanultam a kelták történetéről, azt zeneileg próbálom megosztani a közönséggel, és ezért hiteles helyszínekről próbálok zenészekkel dolgozni.

– Ha már költészetről beszélünk, Shakespeare és Tennyson gyakori ihletforrása. Miért pont ők?

– A dalszövegírás nem az erősségem, ezért nálam sokkal jelentősebb szerzőkhöz próbálok fordulni. Ők az én holt költők társaságom. Az angol Alfred Noyes nagy hatással van rám például a Keresztes Szent Jánosról vagy Az útonállóról szóló költeményén keresztül, amely nyíltan kelta kötődésű. Különösen kedvelem a vers hangulatát, ahogy jön a katonaság, és ezt szerettem volna zeneileg és ritmikailag is megmutatni, így hangnem- és ütemváltásokkal, más hangszerekkel játszom. Shakespeare Cymbeline-je egy kora brit-kelta királyról szól, illetve Tennyson Shalott kisasszonya is hasonló tőről fakad, hiszen Artúr király korszakához kapcsolódik. Ebben a pásztorkép ragadott meg, az aratók, a hold, és ezt akartam visszaadni zenei tájként.

– 2010-es években Budapest a kelta zene kelet-európai központjának számított, ám azóta változott a helyzet, sokkal kevesebben érdeklődnek. Kimehet a divatból a népzene?

– Elég idős vagyok, hogy lássam, valóban van tíz-tizenöt évente egyfajta hullámzás, amikor a fiatal generáció megtalál valamit, majd ez elmúlik. Nehéz kitalálni, hogy következő időszakban mi lesz a kedvenc. Jelenleg az internet miatt szinte végtelen mennyiségű zene közül lehet választani, mindenki azt hallgat, amit szeretne, ez pedig megváltoztatta a szokásainkat is. Korábban a zenehallgatás közösségi élmény volt, most a technológia miatt ez eltűnt, pedig a társaság alapvető összetevője a népzenének.

– Legutóbbi albuma mégis visszatérés a gyökerekhez. Hogyan tudta újraértelmezni első zenei élményeit, hogy azok a Z generáció számára is fogyaszthatók legyenek?

– Be kell valljam, a The Road Back to Home valójában véletlenül készült el. A Covid sok tekintetben nehezítette meg az életünket, például le kellett mondani az európai turnénkat, illetve azok a zenészek, akikkel általában együtt dolgozom, nem tudtak elszabadulni Los Angelesből, Torontóból és Angliából. Így adódott egy szabad nyaram. Évek óta kértek, hogy vegyek részt az ontariói folkfesztiválokon, csak soha nem volt időm. Egy otthonomhoz közeli, stratfordi kelta csoporttal megegyeztünk, hogy összeállítunk egy egyórás műsort, és azzal lépünk fel. A fesztiválok előtt pedig arra gondoltam, esetleg felvehetnénk a koncerteket, hátha tudunk velük kezdeni valamit. Felvettük. Végül ki is adtuk, de abszolút tervezetlen projektként. Érdekes volt ugyanakkor, hogy mekkora siker lett, a zene ugyanúgy megfogta a közönséget, mint a hetvenes években engem. Visszatérve tehát a népzene esetleges divatjamúlttá válásához, a kelta zenében van valami nagyon ragályos, univerzális és örökérvényű, persze ehhez szükséges az élőben való tapasztalás.

– Ezért is szólal fel többször az internet ellen, illetve szeret élőben előadni?

– Az internettel kapcsolatban valóban kritikus vagyok. A kapcsolattartás szempontjából számos előnye van, ám a zeneiparban hatalmas károkat okoz. A Spotify vagy a Google a fizikai hanghordozók után kapott jogdíj töredékét fizeti ugyanis. Nem tartom helyesnek, hogy ezek a cégek a művészek kontóján gazdagodnak meg, még akkor sem, ha bizonyos lemezkiadó cégek jó együttműködéseket kötnek, de a legtöbb kreatív szakemberen ez nem segít. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a karrierem jóval az internetkorszak előtt kezdődött, így régi művészként kevésbé érintenek a technológiai változás okozta pénzügyi problémák. Azt is látom, hogy a szabályozás nélkül az internet a társadalomra is veszélyes, például a tinédzserkori problémák, a zaklatások vagy az öngyilkosságok számának növekedése mind ennek köszönhető, sőt a szabályozatlanság a demokráciára is veszélyes. Nem szabad elfelejtkeznünk a tényről, hogy a technológiai interfész megtagadja az agytól a többszörös szenzoros érzékelést, pedig az ízlelés, a hallás, a szaglás és a tapintás is hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Ezek zsigeri élmények. Az élő fellépések erre emlékeztetnek, hogy emberként más emberek társaságában érezzük magunkat a legjobban, nem pedig robotok környezetében. Az élő fellépés éppen ezért ma különösen áldás. A pandémia lecsengésével lehetőségünk van visszatérni Európába, ami a zenészeimnek is nagy öröm, mert szeretünk utazni, találkozni a közönséggel. Ezért nagyon várjuk, hogy Budapesten is felléphessünk.

Loreena McKennitt a The Visit Revisited európai turné részeként érkezik vissza Budapestre, az MVM Dome-ban ad koncertet 2024. március 24-én este 8-kor

Borítókép: Loreena McKennitt Isztambulban (Fotó: Getty Images)