Mándoky Kongur István, a kunsági puszták kesernyés szavú fia

Karcag ma is őrzi Mándoky Kongur István turkológus, nyelvész, a kun nyelvemlékek kutatójának emlékét, aki idén lenne nyolcvanéves. Fiatalon, 48 évesen egy Dagesztánban végzett munka során érte a halál. Szeretett földjén, Kazahsztánban, Almatiban nyugszik.

Fotó: DEDE LILLA

Karcag a turkológia bölcsője a XX. század elejétől, hiszen négy generáción át adott Kelet-kutatót a magyar tudománynak. Németh Gyula, Györffy István, Gaál László és Mándoky Kongur István is innen származik, ma a helyi múzeum mellett áll Györfi Sándor szobrászművész róla készült domborműve, amelyet a város vezetői és tisztelői minden évben megkoszorúznak. 

Mándoky Kongur István sírja Almatiban. Fotó: Bartha Júlia

 

Mándoky Kongur István, a kun apostol

A turkológust nemcsak a nagykunsági városban, hanem a közép-ázsiai országokban is tisztelet övezi. Idén, születése nyolcvanadik évfordulója alkalmából Karcagon rendezett megemlékezésen részt vettek a türk államok budapesti nagykövetségeinek és a Türk Államok Szervezete Magyarországi Képviseleti Irodájának munkatársai is, akik a kutató életéről szóló A kun apostol című filmet is megtekinthették. A Somfai Kara Dávid szerkesztette műben magyar és kazak barátok, tudóstársak mutatják be a Mándoky-örökséget. Főként történészek, nyelvészek beszélnek a Mándokyt munka közben ábrázoló dokumentumok, fotók mellett. A szereplők elmesélik, miként szervezték útjait, hogyan segítették olykor a hatóságokat kicselezve is kutatását, ami nem volt könnyű és veszélytelen, hiszen az 1980-as években senki nem hitte, hogy valaha vége lehet a Szovjetuniónak. 

Mándoky Kongur István a munkában szívós és kitartó volt. Nyakas kálvinistaként nem lehetett egykönnyen eltéríteni az igazától. A kun nyelvemlékeket kutatta és foglalta össze, amely a kipcsak–török nyelvcsaládba tartozó, a XVI. századtól kihalt nyelv, de emlékei földrajzi nevekben, családnevekben, kiváltképp a tájnyelvben, főleg az állattartással kapcsolatos szókincsben tovább élnek. A kunok mintegy nyolcszáz éve, 1239-ben jöttek hazánkba, újabb keleti réteget hozva a magyar kultúrába. 

 A megtelepedés feltétele volt az 1279-es kun törvények szerint a nomád életmód feladása és a keresztény hit felvétele. A magyar király mellett a tekintélyes haderőt képviseltek történelem folyamán, a katonáskodás fejében pedig jelentős kiváltságokat kaptak. Közigazgatásuk megszervezésével, a székek (központok) megalakulásával a XV. század második felétől kisebb-nagyobb szünettel egészen 1876-ig, a mai vármegyerendszer megalakulásáig autonómiát élvezett az egykori történelmi Hármas Kerület, a Kis- és Nagykunság, valamint a Jászság. Kerületeiket a kun- és jászkapitányok irányították, őket a jászkun főkapitány utasíthatta, felette pedig a legfőbb hadúr, a nádor állt. Különleges jogállást, egyfajta kollektív nemességet élveztek, ami azonban csak a Jászkunság határain belül volt érvényes, és amely a ma is élő történeti tudat alapja. Az identitás megjelenési formája változott az idők folyamán, de a büszke kuntudat ma is él, a kunság kitartása, egyenessége példaértékű.

Mándoky Kongur István egy kirgiz művész rajzán. Fotó: Bartha Júlia

Bartha Júlia orientalista, etnográfus szerint nem lehet véletlen, hogy az alföldi kultúra mély rétegeinek kutatására olyan, a tájhoz kötődő tudósok vállalkoztak, mint az etnográfus Györffy István, a turkológus Németh Gyula és a mestere nyomdokába lépő, útmutatásait követő, de eredményeit némileg meghaladó Mándoky Kongur István. Az átfogó képhez nem elég kiváló mesterektől tanulni, illetve ismerni a meglévő hazai és nemzetközi szakirodalmat, bizonyos mértékig benne is kell élni az adott a kultúrában, hogy a sajátosságok tisztán kirajzolódjanak.

Mándoky számára a Nagykunság szívében lévő szülővárosa, Karcag meghatározó közeg volt. Alap- és középfokú tanulmányait ott végezte. A középiskola első éveiben kitűnt a nyelvek iránti fogékonyságával: kiválóan megtanult oroszul, de igazán különcnek a török nyelvek iránti vonzalma miatt tekintették. Az élő nyelv tanulmányozására lehetőséget adott a közeli kunmadarasi orosz laktanya, ahol a kazak, kirgiz, krími és kazáni tatár, karacsáj katonákkal összebarátkozva tanulta meg a török nyelveket. A „kunsági puszták kesernyés szavú fiának” – ahogyan kollégája, Torma József nevezte – ez adta az alapot a budapesti egyetemhez, ahol 1963–68 között Németh Gyula kitüntető figyelme és atyai szeretete irányította a sorsát. Mándoky a Kongur kun ragadványnevet is felvette, 1965-től a Dobrudzsában élő krími tatárok és nogajok nyelvét tanulmányozta és szótárt is összeállított. Egyetemi tanulmányai után először a Kőrösi Csoma Társaság jegyzője, majd 1970-től a Ligeti Lajos vezette Altajisztikai Kutatócsoport munkatársa lett a Magyar Tudományos Akadémián. Az 1970-es évek elején kétszer is járt az Altaj-hegységben, ahol a kazahok napjainkig megőrizték nomád életformájukat.

– Szinte minden írásából sütött hite, hogy a kelet felől Európába érkezett magyarság összekötő kapocs a Kelet és Nyugat között – állítja Bartha Júlia. – A tudományos problémák megoldása csakis úgy lehetséges, ha ismerjük a nyelvi és kulturális rokonság okán érintett népek szokásait, életét, fejlődési irányukat és tudományos eredményeiket. Hevesen vitázott, de roppant körültekintően, megfontoltan írt. Számos kun eredetű szó megfejtését köszönhetjük neki.

Kutatott Dobrudzsában és Közép-Ázsiában is. A kazakok és a tatárok között végzett nyelvjárási és néprajzi gyűjtése nagyban hozzájárult számos magyarországi kun nyelvemlék megfejtéséhez. A kun nyelv magyarországi emlékei című, 1981-ben megvédett kandidátusi disszertációja addigi kutatásainak fontosabb eredményeit tartalmazza, azonban korántsem teljes összefoglalója a hazai kun nyelvemlékeknek. 

Disszertációja 1993-ban, posztumusz jelent meg, benne a kun miatyánk szövegváltozataival. A sokak által ismert ima, a magyar Miatyánk kun nyelvű fordítása a XVI. században keletkezett, iskolákban is tanították, a két világháború között pedig nagy ünnepeken templomokban is elhangzott, ezért maradhatott fenn, igaz, torzult formában. Mándoky érdeme Bartha Júlia véleménye szerint az, hogy összegyűjtötte a különféle szövegvariánsokat és összevetette a törökségi megfelelőkkel, így rekonstruálta a valamikori hangalakokat. – Mándokynak mesterétől, Németh Gyulától eltérően nem adatott meg az iskolateremtés, de hidat épített hazánk és a közép-ázsiai törökség között – mondja Bartha Júlia.

A török népek körében már életében legendás személyiség volt, nemcsak tudományos körökben, hanem az egyszerű emberek is tisztelték, hamar elkezdődött róla a mítoszképzés. Ennek oka lehetett, hogy 

kimondta azt, amit az orosz elnyomás alatt élő török népek maguk sem mertek megfogalmazni. A saját kultúra, a saját nyelv használatára ösztönözte őket, gyakran le is teremtette az oroszul megszólalókat.

 A magyar és a kazahsztáni sztyeppe nagy fiai címmel múlt hónapban Almatiban is megemlékeztek születésének nyolcvanadik évfordulójáról, a kazahsztáni magyar nagykövetség és a Nazarbajev Egyetem Kazak Nyelv és Türk Tanulmányok Tanszéke közös szervezésében.

Mándoky Kongur István 1992. augusztus 22-én bekövetkezett halálával ígéretes tudósi pálya tört derékba – foglalja össze Bartha Júlia. – Ápoljuk az emlékét, de az igazi emlékmű mégiscsak az, amit életében eltervezett: holta után megvalósult a Kunság és Kazahsztán közötti eleven kapcsolat. A hazánkba jövő kazak delegációk rendre ellátogatnak Karcagra is.

Szülővárosa a Keleti örökségünk című könyvsorozat megjelentetésével tiszteleg emlékének. Az eddigi kötetek bizonyítják, hogy egy kisváros is adhat nélkülözhetetlen alapműveket az ország szellemi életének.

Borítókép: Karcag ma is őrzi Mándoky Kongur István emlékét. (Fotó: Dede Lilla)