Karcag a turkológia bölcsője a XX. század elejétől, hiszen négy generáción át adott Kelet-kutatót a magyar tudománynak. Németh Gyula, Györffy István, Gaál László és Mándoky Kongur István is innen származik, ma a helyi múzeum mellett áll Györfi Sándor szobrászművész róla készült domborműve, amelyet a város vezetői és tisztelői minden évben megkoszorúznak.

Mándoky Kongur István, a kun apostol
A turkológust nemcsak a nagykunsági városban, hanem a közép-ázsiai országokban is tisztelet övezi. Idén, születése nyolcvanadik évfordulója alkalmából Karcagon rendezett megemlékezésen részt vettek a türk államok budapesti nagykövetségeinek és a Türk Államok Szervezete Magyarországi Képviseleti Irodájának munkatársai is, akik a kutató életéről szóló A kun apostol című filmet is megtekinthették. A Somfai Kara Dávid szerkesztette műben magyar és kazak barátok, tudóstársak mutatják be a Mándoky-örökséget. Főként történészek, nyelvészek beszélnek a Mándokyt munka közben ábrázoló dokumentumok, fotók mellett. A szereplők elmesélik, miként szervezték útjait, hogyan segítették olykor a hatóságokat kicselezve is kutatását, ami nem volt könnyű és veszélytelen, hiszen az 1980-as években senki nem hitte, hogy valaha vége lehet a Szovjetuniónak.
Mándoky Kongur István a munkában szívós és kitartó volt. Nyakas kálvinistaként nem lehetett egykönnyen eltéríteni az igazától. A kun nyelvemlékeket kutatta és foglalta össze, amely a kipcsak–török nyelvcsaládba tartozó, a XVI. századtól kihalt nyelv, de emlékei földrajzi nevekben, családnevekben, kiváltképp a tájnyelvben, főleg az állattartással kapcsolatos szókincsben tovább élnek. A kunok mintegy nyolcszáz éve, 1239-ben jöttek hazánkba, újabb keleti réteget hozva a magyar kultúrába.
A megtelepedés feltétele volt az 1279-es kun törvények szerint a nomád életmód feladása és a keresztény hit felvétele. A magyar király mellett a tekintélyes haderőt képviseltek történelem folyamán, a katonáskodás fejében pedig jelentős kiváltságokat kaptak. Közigazgatásuk megszervezésével, a székek (központok) megalakulásával a XV. század második felétől kisebb-nagyobb szünettel egészen 1876-ig, a mai vármegyerendszer megalakulásáig autonómiát élvezett az egykori történelmi Hármas Kerület, a Kis- és Nagykunság, valamint a Jászság. Kerületeiket a kun- és jászkapitányok irányították, őket a jászkun főkapitány utasíthatta, felette pedig a legfőbb hadúr, a nádor állt. Különleges jogállást, egyfajta kollektív nemességet élveztek, ami azonban csak a Jászkunság határain belül volt érvényes, és amely a ma is élő történeti tudat alapja. Az identitás megjelenési formája változott az idők folyamán, de a büszke kuntudat ma is él, a kunság kitartása, egyenessége példaértékű.