A XIX–XX. századi kassai polgárság hétköznapjait az irodalomkedvelők leginkább Márai Sándor Egy polgár vallomásai című könyvének első kötetéből ismerhetik. A szépirodalmi igénnyel, ugyanakkor szociografikus pontossággal megírt retrospektív szöveg többek között a több nemzetiség és több vallás által lakott felvidéki város társadalmát, közösségeit és lakóit mutatja be. Kassai polgár volt ebben az időszakban Schalkház Lipót is, aki az édesapja által az 1800-as évek derekán alapított és a családról elnevezett szálló tulajdonosa és vezetője volt. Százhuszonöt éve, 1899. május 11-én született meg a három gyermekének egyike, akinek a hivatalos neve Schalkház Sarolta Klotild lett.
Salkaházi Sára, a modern értelmiségi
Az osztrák gyökerű, de a magyarságba teljesen beolvadt családba született lányt erős patrióta érzelem, a kultúra és a művészetek iránti vonzalom jellemezte. Sok időt töltött a szállodában, amelynek igazgatótanácsában édesanyja fontos szerepet játszott apjának korai halála után. A Schalkház Szálló a város művészeinek, értelmiségijeinek, újságíróinak kedvelt találkozóhelye volt, neve Krúdy Gyula, Palotai Erzsi és Illés Béla műveiben is szerepel. Kodály Zoltán pedig úgy vélte, hogy a szálloda az ország legjobb akusztikájú koncerttermével rendelkezett.
Sarolta tanítónői végzettséget szerzett, majd dolgozott könyvkötőként, értékesítőként és újságíróként.
Utóbbi minőségében munkatársa volt a Felvidéki Újságnak és a Kassai Újságnak, valamint a Prágai Magyar Hírlapnak. Az 1920-as évek második felében éveken keresztül szerkesztette a Nép című újságot, ami a csehszlovákiai magyar politikai szervezet, az Országos Keresztényszocialista Párt hivatalos újságja volt. Ezzel párhuzamosan szépirodalmi munkái (novellái és elbeszélései) is megjelentek.
A korszakban modernnek számító, önálló és saját magát eltartó nőként élt értelmiségi életet, aki már gyűrűs menyasszony volt (egy Kassán tanuló gazdatiszt jegyezte el), amikor Isten felé fordult, és az ő meghívására a szerzetesi életet választotta. Nevét Salkaházi Sárára változtatta és csatlakozott az első magyarországi parlamenti képviselő, Slachta Margit által vezetett Szociális Testvérek Társasága elnevezésű közösséghez, amelynek előbb szegvári, majd komáromi, kassai, végül budapesti házában tevékenykedett.
Szerzetesnővéri fogadalmát 1930 pünkösdjén tette le a Csongrád vármegyei Szegvárott. Erről az eseményről jegyezte föl naplójában a következőket.
Két év előtt még cigarettázó, mulatozó, cigánnyal huzatós, könnyelmű ember voltam! Hát mit akarok most, néhány hónap múlva? – Egy éve, hogy a társulatban vagyok, 20 hónapja, hogy hivatásomra ráébredtem! Tehát nem is két év! Nos, akkor beszélhetek-e elkészültségről? Nem, nem, nem! És lám, tegnap mégis ott térdeltem és mondtam kicsit akadozó nyelvvel, kicsit meghatottan, kicsit mégis szárazon: »Édes megváltóm, Uram Jézus…« Nem a magam erejéből mondtam, nem a magam elhatározásából, hanem azéból, aki kiválasztott és hívott és hozott! És persze már nem mondhatok semmi mást, csak azt, hogy Áldott legyen az Isten! Alleluja! Alleluja! Alleluja!
Jelmondatát a Radnóti Miklós költői világában is szereplő Ézsaiás (a katolikus hagyományban Izajás, az izraelita tradícióban Jesaja) prófétától – aki „a rettentő szavak tudósa” – vette: Ecce ego, mitte me! – Íme, itt vagyok, engem küldj!
Salkaházi Sára, az apáca
A Szociális Testvérek Társasága tagjaként az elesettekről való szociális gondoskodás, a kisgyermekek gondozása és az idősek ellátása volt a fő feladata, de a rend sajtójának egyik koordinátora is ő volt. Ennek szellemében Komáromba érkezvén újjászervezte a helyi tevékenységi formákat: vezette a komáromi népjóléti központ irodáját, az ötszáz személyes gyermekkonyhát, a Liturgia könyv- és papírkereskedést, szerkesztette és megjelentette a Katolikus Nő című havi folyóiratot, valamint hittanórákat tartott elemi és polgári iskolai diákoknak.
A zsidóüldözés idején bátran kiállt a megkülönböztetés és a kirekesztés minden formája ellen. 1943 elején egy cikkében a következőket írta a zsidó származású munkaszolgálatosok embertelen helyzetére utalva.
Akarsz a veszedelmek közepette szeretteidnek kettőzött isteni segítséget? Fogadd szívedbe mások sorsát, különösen azokét, akiket így szívedbe fogadnod nehéz. Fogadj szívedbe egy munkatáborost, akit a korszellem kizár a testivérközösségből. Merd ezekben a halálosan komoly időkben szívedből kiűzni a közönyt, a szeretetlenséget, a gyűlöletet – merd bent, szíved legmélyén, testvérednek elismerni azt a másik anyát és fiát, merd befogadni fájdalmát és hordani keresztjét. És merj tenni. Merd kérni, kívánni, sürgetni olyan hozzátartozódtól, ki munkatáborparancsnok, hogy olyan fölöttese legyen a szolgálatosoknak, amilyen fölöttest ő kíván fiának a fronton vagy ellenség fogságában. Hangoztasd előtte Krisztus örök érvényű igéit: amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel fognak nektek viszont mérni.
Szépirodalmi ambíciói szerzetesként sem hagyták el. Novellái mellett színművet írt a XIII. századi magyar domonkos nővér, IV. Béla király leánya, a tatárjárás idején született Árpádházi Szent Margit életéről, akinek életszentségét 1943 novemberében hirdette ki Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa. Salkaházi Sára a Fény és illat című misztériumjátékot maga tanította be a szerzetesi családjához tartozó színjátszók számára. A darab bemutatóját 1944. március 19-én rendezték meg a budapesti Magyar Művelődés Házában, a mai Erkel Színházban.
Azon a napon hazánkat a náci Németország csapatai szállták meg, amelynek egyik tragikus következménye az antiszemitizmus minden korábbinál nagyobb arányú terjedése, az intézményes zsidóüldözés és végső soron a magyar zsidóság haláltáborokba hurcolása volt. Salkaházi Sára és munkatársai elsősorban zsidó nőket, főleg anyákat és gyermekeket bújtattak a holokauszt idején: egyszerre harminc–negyven főt, de az általuk megmentett magyar zsidók száma száz körül van. A rendje által fenntartott Bokréta utcai katolikus leányotthon vezetőjeként sok üldözöttnek nyújtott menedéket, illetve a balatonboglári Jankovich-telepi üdülőjükben is számos magyar zsidó polgár kapott biztonságos szállást.
Tevékenysége miatt a nyilas diktatúra idején följelentették. A hazaáruló Szálasi Ferenc és nemzetiszocialista követői az általa bújtatott zsidókkal együtt elhurcolták és a Dunába lőtték 1944. december 27-én. Holtteste soha nem került elő, sírja nincs. Szemtanúk visszaemlékezése szerint agyonlövése előtt letérdelt, keresztet vetett és – kivégzői szemébe nézve – imádkozva halt meg. Csaknem egy évtizeddel a vértanúhalála előtt, 1935 áprilisában írta a naplójában:
Sokszor gondolok halálomra, hogy milyen lesz? Úgy akarok gondolni, hogy teljes alázatossággal, fogadjam el Istentől, bárhol, bármilyen körülmények között küldje nekem.
Embermentő tevékenységét és mártíromságát a zsidó közösségek és a katolikus egyház is elismerte. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet fölvette a Világ Igazai közé 1969-ben. XVI. Benedek pápa pedig a boldogok sorába iktatta, vagyis engedélyezte a katolikusok számára nyilvános tiszteletét. Ünnepnapja a születésnapja: május 11. Boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én történt a budapesti Szent István téren, tízezres tömeg jelenlétében.
Salkaházi Sára egyszerre volt modern nő, alkotó értelmiségi, a keresztény hitét vállaló és a zsidóüldözés idején tomboló gyűlölet ellen bátran föllépő asszony, aki a származásuk miatt üldözöttek védelmében az életét is a képes volt föláldozni. Nem sokkal a halála előtt följegyzett gondolatai pedig örök érvényűek:
Nem a dinamit, nem az ekrazit, nem a bomba rombol, pusztít, hanem az ezeket irányító lelkület: a gyűlölet. A gyűlölet gyászba, fájdalomba dönt. A szeretet könnyet töröl, megvigasztal. Mi szeretet akarunk. És igazsággal akarunk építeni.
